„Azonnal láttam, hogy egy zsenivel van dolgom” – családi interjú Lukácsi László és Borbás Dorka üvegművészekkel

Kult

„Azonnal láttam, hogy egy zsenivel van dolgom” – családi interjú Lukácsi László és Borbás Dorka üvegművészekkel

Most múlik pontosan… Az Üveg Nemzetközi Éve – rengeteg szép mementóval. A varázslatos anyag tiszteletére meghirdetett kulturális évet mi is egy különleges beszélgetéssel zárjuk: Borbás Dorka és Lukácsi László Ferenczy Noémi-díjas is elismert üvegművészek emberi és szakmai találkozása nagybetűkkel írja tovább a hazai szakma történetét: egyéni életpályájuk mintául szolgál a család következő generációja számára is. Gyökerekről és szárnyakról, valamint a művészet hagyományteremtő erejéről beszélgettünk.

Nagyon különböző családi háttérrel indult az alkotói pályátok, de egyik előzményből sem következett sorsszerűen, hogy éppen az üveggel fogtok foglalkozni. Hogy találtatok rá erre a különleges anyagra a művészi önkifejezéshez?

Borbás Dorka: Egy Gellért-hegyi villába csöppentem be, amikor meghozott a gólya, és a Jungfer Gyula díszműkovács hagyatékának tárgyi emlékei között nőttem föl. A szocializmus idején ez különleges adottság volt, hogy intellektuális környezetben, nagyon szép tárgyak között élhettem. Édesapám Borbás Tibor szobrászművész, édesanyám B. Forgó Margit festőművész, így a matéria és az önkifejezés már gyerekkoromban is a mindennapjaim részét képezte. Szerencsés voltam, nekem nem kellett szakkörökbe vagy iskolákba járnom, hogy kiélhessem kreativitásomat, és a szüleim folyton művészettörténeti témákról beszélgettek, hatásokról, inspirációkról: ennek a kettősségnek, a művészi érzékenységnek és az elemzői, intellektuális attitűdnek a hatására az öcsém, Borbás Márton is szobrász lett, engem pedig erősen ösztönöztek a művészettörténészi pályára.

Lukácsi László: A középiskolában volt egy szobrász rajztanárom, Tóth Béla, aki nagyon szeretett volna szobrász szakra irányítani, de én akkor már szerelmes voltam az üvegbe: egy kis üvegfúvó kemencét is építettem otthon. Végül megbeszéltük, hogy szobrokat fogok készíteni, de üvegből. A síküvegből való építkezést pedig a főiskolán szerettem meg, Bohus Zoltán szobrászművész tanáromtól láttam először, és azonnal éreztem, hogy ez az én utam.

Készülő szobor: Lukácsi László munkája – Fotó: Roggs Fényképészet

 

Dorka analízis helyett mégiscsak az alkotást választotta, ahogy László is egy életre elkötelezte magát az üveg mellett.

Borbás Dorka: A művészek és a művészettörténészek között olykor akad némi feszültség. Gyémánt László festőművész azt mondta egyszer: „a művészettörténész onnan ismerszik meg, hogy fölülről bírálja azt, aminek alatta van”. Ez kissé szigorúan hangzik ugyan, de kétségtelen, hogy azok a művészettörténészek, akik a kreativitás felől közelítenek, valahogy tényleg más minőségeket képesek meglátni az alkotásokban. Felvételiztem is az ELTE művészettörténet szakára, de végül szilikát szakon végeztem.

Különböző habitusú művészek vagytok, ezt sugallják műveitek, de a találkozáskor megélt első benyomás is. Mit tartotok a legfontosabbnak születő munkáitokban?

Lukácsi László: Az anyag szépsége, varázsa és a megformázott anyag hatása az, ami magával ragad az alkotás folyamatában. Az inspirációk rendkívül fontosak számomra, ezeket rendszerint a természetből kapom, olykor banális apróságok formájában. Egy falevelet vagy egy szalvétát is képes vagyok megbámulni, és eljátszom a gondolattal, mi mindent lehetne belőle kihozni. Az én szobraim síküvegek ragasztásával készülnek, majd csiszolással, és a rétegek, idomok játékából születik meg a hatás.

Borbás Dorka: Számomra az üveg ezerarcúsága volt nagyon vonzó, sokkal izgalmasabb anyagnak találtam, mint a porcelánt vagy a kerámiát, úgy éreztem, az üveggel mindent kipróbálhatok. Kísérletezni legalább annyira szeretek, mint egy-egy projekt kötöttségeiben megtalálni a szabadságot.

Fotó: Roggs Fényképészet

 

Érdekes választás az alkalmazott művészeti pálya. Az üveg tiszta ugyan, viszont nagyon szigorú anyag: könnyű elrontani és nehéz kijavítani, ráadásul fokozatok is vannak megmunkálásában az alkotói szabadság megélése szempontjából. Te a nehezebbik utat választottad: alkalmazott üvegművészként jegyez a szakma. Miért?

Borbás Dorka: Bármelyik alapanyagot el lehet rontani, és minden anyag megmunkálása külön-külön tanulási folyamat. Amikor én indultam a pályán – a rendszerváltás évében diplomáztam –, akkor kezdtek el komolyabban felfigyelni az üvegre, mondhatni technológiai robbanásnak voltunk tanúi, hiszen a korábbi ólmozott, festett üvegekből kezdett kitekinteni a szakma – részben nemzetközi hatásra – valami izgalmasabb, új tematikai, technikai irányba.

Lászlót sokáig a „legyező-emberként” emlegette a szakma, jellegzetes, legyező alakú üvegszobrai miatt, amelyek semmihez sem fogható fényjátékban rabolják el a tekintetet. Nem véletlen, hogy a japán Kyohei Fujita-díjat korábban kapta meg, mint a magyar Ferenczy Noémi-díjat, hiszen ezt a szimbólumot a japán kultúrában jobban értik, ugyanakkor a szobrok hatása kulturálisan független. Mi fontosabb számodra: a hatás vagy az, hogy megértsék a munkáidat?

Lukácsi László: Az érzelmi hatás a lényeg, hiszen ha nem hat az emberre egy művészeti alkotás, nem fog rá figyelni sem, így a megértésre való ösztönzés is csekély. Végül az, hogy ki mit ért meg egy műből, nagyon széles spektrumon mozog, és teljesen természetes, hogy van, aki el sem gondolkodik a műalkotások mélyebb értelmein. Az is nagyszerű, ha átéli a műből áradó szabadság-érzést.

Az alkalmazott művészet azonban sokkal kötöttebb a szabad művészetnél: koncepcionális és költségvetési határok közé terel, határidőkbe sűríti az alkotói folyamatot. Hogy bírod a kötöttségeket?

Borbás Dorka: Az életem egyéb területein is szeretem a kapaszkodókat, ezért nem idegen tőlem keretek között alkotni, projektekben gondolkodni. A megrendelő személyisége, a tematika, az idő és a büdzsé határok közé tudja szorítani az embert, és ezeket a határokat nem mindenki tudja elviselni, de én ezek között élem meg a szabadságomat. Az olyan típusú autonóm művészetben, amely teljesen kizárja a külvilágot, valószínűleg elúsznék, nem érezném jól magam.

Fotó: Roggs Fényképészet

 

A kereteket megélni talán nehezebb, megérteni kicsit könnyebb, mint a szabadon áramló alkotást. László munkái ezzel szemben más dinamikában születnek. Milyen utat jár be az anyag az ötlettől a végső formáig?

Lukácsi László: Nagyon lassú folyamat az, ahogyan én dolgozom, még művészi berkeken belül is kiveszőben van, annyira időigényes. Amikor megszületik egy ötlet, leskiccelem, megtervezem, dédelgetem. Rengeteg ilyen tervem van, hiszen ötletből mindig több születik, mint amennyit végül meg tudok valósítani, és mindig újabb és újabb témák is jönnek. Amikor kiválasztom, melyiket fogom elkészíteni, az üveglapokat is összeválogatom, majd a ragasztás következik, utána pedig a csiszolás. Sok idő, aprólékos munka – egy-egy üvegszobor hetek alatt készül el, de még utána is dolgozom rajta, ha találok valamit, ami miatt nem érzem véglegesnek. Nem szeretem, ha a határidő befolyásol, de olykor az is előfordul, hogy éppen az ajtó előtt toporgó Fedex-futár a „múzsa”. 

Mi történik a meg nem valósított vázlatokkal?

Lukácsi László: Ezek a rajzok egyre gyűlnek a fiókban, a napokban is volt olyan, ami a kezembe került egy tízéves rajz. Remélem, egyszer meg tudom valósítani őket – talán épp jövőre.

Hogyan választod ki, melyik terv következik?

Lukácsi László: Ha nem megrendelésre készül, általában megbeszéljük egy családi kupaktanács keretében. Nagyon sokszor kikérem Dorka véleményét, szerencsések vagyunk, hogy a munkánkat meg tudjuk egymással beszélni. Az ötletek közül választani nagyon nehéz, az egyik legnehezebb része a munkának. A következő részt, az anyag megmunkálásának folyamatát az évek már belém programozták: erőt és kitartást ad, hogy tudom, mindent pontosan kell csinálnom, különben a végeredmény nem lesz olyan, amilyet várok magamtól.

Hagyománytisztelet és állandó kísérletezés, megújulás: ez a két, olykor ellentétes erő szabja jellegzetessé Dorka munkáit. Hogy érzed, melyik a domináns a kettő közül?

Borbás Dorka: A neveltetésemből fakad mindkettő: odavagyok a klasszikus formákért, nagyon szeretek mintázni, de legalább ennyire kísérletezni is, bár ennek olykor határt szab a megrendelői koncepció vagy az anyag. Máskor a figuralitás hiányzik és éppen az anyag szépsége dominál – érzékeny dinamika ez, ez az izgalmas benne.

Mindkettőtökben közös az erős perfekcionizmus. Létezik tökéletes műtárgy?

Lukácsi László: Nagyon sok szobrot készítettem már, de csak egy-kettőnél éreztem azt, hogy ez igen, ez majdnem olyan. Nincs tökéletes szobor. Persze, erre törekszem, de azt hiszem, nem lehet tökéleteset alkotni. Önteltség volna azt mondani, nem lehet jobb, nincs tovább. Nem is biztos, hogy jól gondolom, amikor valamiről azt hiszem, így vagy amúgy lenne jobb. Néha elkezdek dolgozni egy terv alapján, az összeragasztott anyagot csiszolom már, alakítom a vonalait, és akkor jövök rá, másképpen érdemes folytatnom, mint ahogy eredetileg elgondoltam. És akkor kipróbálom.

Az üvegművész eszközei – Fotó: Roggs Fényképészet

 

Nehéz elengedni a műtárgyakat, amikor már elkészültek?

Lukácsi László: Az elején nehéz volt, de ezt megtanulja az ember.

Borbás Dorka: Laci ’85-ben diplomázott, és a pályafutása első tizenéveiben nem maradt Magyarországon műtárgya, mind nemzetközi szinten kelt el. Rossz érzés volt, de mára már megjelentek azok a galériások is itthon is, akik „szóbaállnak” az üveggel. Sokáig nem szívesen fogadták be az iparművészetet. Jó érzés, hogy ma már vannak itthon is műtárgyai a galériákban.

Lukácsi László: Egyszer meglátogatott egy külföldi galériás, aki több magyar üvegművészt is felkeresett, mert egy magyar kiállítást szeretett volna rendezni. A műteremben volt egy polcom olyan tárgyakkal, amiket magamnak szerettem volna megtartani, és nem adtam oda, amit kért: ezzel nagyon megsértettem. Akkor elgondolkodtam, hogy ezt nem kellett volna, azután többé soha nem tettem el a tárgyaimat, nincs itthon már egy darab sem. Nagyon jó, hogy a lányunk profin dokumentálja az alkotási folyamatot és a tárgyakat is, mert így megmaradnak számunkra is fotókon, filmeken. Büszkék vagyunk arra, hogy Lizát más fórumokon is felkérik az üvegművészeti szakma eseményeinek megörökítésére, hiszen ő is beleszületett az üveg iránti rajongásba, tehát képes belülről látni a szakmát és az alkotási folyamatokat.

Dorka, a szobraidat köztereken, kulturális intézményekben, szakrális helyeken láthatja a közönség – többségében laikusok. Hogy éled meg a nyilvánosságot és a nem szakmai berkekből érkező kritikát?

Borbás Dorka: Édesapám nyolcvan köztéri szobrot készített korai haláláig. Ezek születésénél én természetesen ott voltam, a felkéréstől az inspiráción át a megvalósításig, sőt, azt is láttam, hogyan bántják meg tudatlanságból vagy szakmai féltékenységből. Megtanultam különbséget tenni a kritika minőségében, és természetesen minden művésznek jobban fáj a szakma elmarasztaló értékelése. Ahogy az is felemelő, amikor jeligés pályázaton úgy kerülnek előre a terveim a rangsorban, hogy nem tudják, ki a szerzőjük.

Nem olyan nagy az üvegművész szakma Magyarországon, ennél még kevesebben lehetnek műértő ítészei. Gyémánt László mondatában ezek szerint jócskán van igazság.

Borbás Dorka: Valóban így van, nagyjából 60 üvegművész dolgozik a szakmában jelenleg, ám tehetségük és szorgalmuk ellenére kevesen tudnak főállású művészként megélni belőle. Hosszú ideje az idén kapott nagyobb figyelmet az üveg a hazai művészeti életben, értelmezni, értékelni pedig kevesen tudják – ezért nagyon fontos odafigyelni, ki mondja vagy írja a kritikát. 

Fotó: Roggs Fényképészet

 

Az alkotás életforma, amit nem lehet éles időbeosztással szétszabdalni, de talán ebből a sajátos ritmusból is ki kell szakadni néha. Mivel szoktatok feltöltődni?

Lukácsi László: A műterem magányában tudok a legjobban feltöltődni és megerősödni. Itt tudok olyan állapotba kerülni, hogy kizárom a külvilágot, és feloldódom az alkotásban. Ehhez hasonló töltekezést nyújt a természet is, ami számomra tele van inspirációkkal.

Borbás Dorka: Ami Lacinak a magány, nekem az aktivitás: az olvasás, a múzeumlátogatás, a találkozások, az utazás – én társas lény vagyok.

Művészként nemcsak alkotói, de művészeti menedzseri munkát is végzel. Ez másfajta működést kíván: sok szervezéssel, kommunikációval jár, és rendkívül időigényes. Emellett feleségként és édesanyaként gyakorlatilag a család kötőeleme vagy, a mindennapjaitok szálai is a te kezedben futnak össze. Létezik határ munka és magánélet között a számodra?

Borbás Dorka: Természetesen nem, és ez a személyiségemből fakad. Amikor Lacival az egyetemen megismerkedtünk, azonnal láttam, hogy

egy zsenivel van dolgom, olyan jobb agyféltekés művésszel, akinek nincs affinitása a hétköznapok praktikus dolgaihoz.

Nekem pedig ez könnyedén ment, akárcsak a szervezői munka, így lettem az ő menedzsere is egyben. Akkoriban, a rendszerváltás körül még nem nagyon voltak itthon művészeti menedzserek, sőt képzés sem volt, de a nyelvtudásom és a tapasztalatom segítségével elkezdtem csinálni: először az ő munkáit menedzseltem, és csak később a sajátomat.

Miért alakult így a sorrend?

Borbás Dorka: Amikor a gyerekek megszülettek, világos volt számomra, hogy a minőségi idő a legtöbb, amit nekik adhatok, tehát az energiáimat édesanyai teendőimre fordítottam, majd az ezredforduló táján kezdtem újra a saját alkotói munkámmal is foglalkozni, amikor már nagyobbak lettek. A gyermeknevelési időszakban is aktív voltam, persze, hiszen a férjem nemzetközi karrierjét napi szinten kellett igazgatni, emellett kiállításokat szerveztem, az édesapám hagyatékát rendeztem, tehát volt teendő bőven, de a magam művészi karrierjét a gyerekek önállósodása után kezdtem el felépíteni.

Valamit nagyon jól csinálhattatok, hiszen lányotok, Liza média designer, Boldizsár fiatok pedig éppen az üvegművészi pályán próbálgatja szárnyait. Hogyan hatottak a családi minták?

Borbás Dorka: Kétségtelen, hogy a minta nagyon erős, és erről a kollégákkal is szoktunk beszélni, akiknek hasonló korú gyerekeik vannak. Rengeteg könyvet olvastam a nevelésről, és a szakemberek azt mondják, nagyjából az első tizenkét évben minden eldől, akkor kell nagyon észnél lenni és jelen lenni a gyermek életében. Nekem nem is tudott fontos lenni a saját szakmám ebben az időszakban, hiszen

a gyerekek életünk főművei.

Alkotóként különben egy életpálya nagyjából húsz-huszonöt erős évből áll, és egy negyedszázadnyi minőségi alkotói idő nem kevés – nem érzem úgy, hogy lemaradtam volna valamiről. megnyugtató visszaigazolás számomra, hogy a gyerekeink is azt az értékrendet viszik tovább, amit mi képviselünk: alázattal, szorgalommal és a minőség iránti elkötelezettséggel dolgoznak.

Lukács Boldizsár: Nyilván beleszülettünk ebbe a közegbe, és elég erős hatások ezek ahhoz, hogy nyomot hagyjanak. Én sokáig élsportoló voltam, válogatott floorball-versenyző, majd egy sérülés következtében el kellett gondolkodnom, milyen utat válasszak. Édesapám mellett már középiskolás koromban elkezdtem segédkezni: először csak figyeltem, amit csinál, majd folyamatosan egyre több mindent megtanultam, és megszerettem az üveget.

Fotó: Roggs Fényképészet 

 

Téged mi izgat az üvegben?

Lukács Boldizsár: Határtalan lehetőségeket sejtek benne, bár még nem mindet ismerem, sok mindent kell még megtanulnom. Azt már az eddigi évek során megtapasztaltam, micsoda koncentráció és alázat kell hozzá, hiszen

elég egy rossz mozdulat vagy egy apró hanyagság és akár hónapok munkája mehet tönkre egy pillanat alatt.

Nagyon türelmesnek és kitartónak kell lenni ezen a pályán.

Mióta kísérletezel az üveggel önállóan?

Lukács Boldizsár: Öt éve kezdtem, és idén készült el az első önálló munkám, amit publikáltam is Japánban, éppen azon a nemzetközi üvegművészeti kiállításon, ahol édesapám 2010-ben arany díjat nyert és ahol 1992-ben Fujita-díjjal ismerték el a munkáját. Hatalmas elismerés számomra és komoly megerősítés abban, hogy jó úton járok.

Ajánljuk még:

Ha rossz a minta: amikor egy anyának segítségre van szüksége

Az anyává válás folyamata nem mindenkinél zökkenőmentes. Nem csak azért, mert ez nem feltétlenül történik ösztönből, és nagyon sok tanulás, tapasztalat kell ahhoz, hogy viszonylag jó anyákká váljunk. Azért is, mert rengeteg olyan akadályozó tényező lehet, amit a saját gyerekkorunkból hoztunk magunkkal.

 

Már követem az oldalt

X