Védett növényeink: a kárpáti sáfrány

Ha sáfrányról beszéltek, az hosszú évszázadokon keresztül az őszi virágzású sáfrányt, a Crocus sativus-t jelentette. Az ókorban nagyra becsült növény volt, és évezredeken át termesztették narancssárga illatos bibéjéért, aminek nemcsak gyógyhatása volt, hanem kiváló festőnövény hírében is állt. Gyógyszerként hurutoldásra és lázcsillapításra használták- külsőleg zúzódásokat, reumás panaszokat gyógyítottak vele. 

Nevét a megszárított bibe fonál alakjáról kapta: a crocos (vagy krokhé) ugyanis fonalat jelent – a sáfrány kifejezés azonban már az arab sahafran vagy zafran (sárga) szóból származik.

Fotó: 123RF 

A feljegyzések szerint Európában csak a középkorban ismerkedtek meg vele: a keresztesháborúk idején került kontinensünkre. Nyugat–Európában a 12. század óta termesztik. 

Fotó: Wikipedia / Xulescu G. 

Az elmúlt évszázadokban azonban egyre több sáfrányt fedeztek fel a természetjárók, és ma már számos jeles képviselővel gazdagabb botanikai gyűjteményünk.

A nősziromfélék családjába tartozó sáfránynemzetségnek mintegy 80 faját írták le, ezek közül nem egész egy tucatnyi fajjal találkozhatunk a Kárpát-medencében.

Ilyen a tarka sáfrány, az illír sáfrány, a kerti- vagy bánáti sáfrány és írásunk főszereplője, a kárpáti sáfrány.

A kárpáti sáfrány (Crocus heuffelianus) a Keleti–Kárpátok, Észak–Erdély és Magyarország jellegzetes faja: gyertyános-tölgyesekben, keményfa-ligeterdőkben és ezek tisztásain él. Kárpáti-balkáni flóraelem,

idehaza a Visegrádi-hegység, a Bakonyalja, a Belső-Somogy és a Bereg-Szatmári-sík területein találkozhatunk vele. 

A korabeli feljegyzések szerint a fajt állítólag Tallós Pál, a Bakonyalja flórájának és lepkefaunájának erdész-botanikus kutatója fedezte fel az ötvenes években. A dolog pikantériája, hogy ez nem a vadonban, hanem a pápai piacon történt meg, ahol virágszedő asszonyok árulták. A Pápasalamon környékén lévő termőhelyet az ő útmutatásukkal találta meg, és így vette kezdetét a faj hazai vizsgálata.

Fotó: Wikipedia / Tetiana Iefimenko 

Hozzá kell tennünk, hogy az erről szóló szakirodalmi források igencsak ellentmondásosak, ugyanis több olyan feljegyzést is találunk, amely szerint a pápai piacon talált sáfrányt később maga Tallós is más fajként: halvány sáfrányként azonosította. 

A faj nevét a havasi réteket járó Heuffel Jánosról kapta, aki a XIX. század első felében élő orvosdoktor volt, emellett kiváló növénytudós is- többek közt a Bánság flóráját is leírta. 

A kárpáti sáfrány hazai rokonai közül a legnagyobb termetű faj: akár húsz centiméter magasra is megnőhet.

Fotó: Wikipedia / Yulia Popovych 

Virágja a halványlilától a sötét ibolyáig sokféle árnyalatban pompázhat – márciustól színezi a tájat.

Ismertetőjegye a lepellevelek csúcsán lévő sötét V alakú folt, amely megkülönbözteti a hasonló színű más fajtársaitól.

Fotó: 123RF

Szerencsére a kárpáti sáfrány nem esett a fűszerkészítés áldozatává:

ezt a vadon előforduló fajt sosem használták fűszerként, mert kevés benne a hatóanyag.

És ha belegondolunk abba, hogy 10 gramm szárított növényhez mintegy 2000 bibeszál szükséges, akkor egyértelművé válik, hogy ez a mellőzöttség nagymértékben hozzásegítette a túléléshez.

Fotó: 123RF 

Sajnos a vaddisznók szeretik a gumóját, így az évszázadok alatt sokat elpusztítottak belőle. Az elmúlt évtizedekben a turisták és erdőjárók is előszeretettel vitték otthonaikba, még annak ellenére is, hogy 1982 óta védettséget élvez: természetvédelmi értéke 10 000 forint. És hozzá kell tennünk, hogy

szedése vagy árusítása egyedi tulajdonságai miatt balgaság, a kárpáti sáfrány ugyanis nagyon hamar elhervad leszakítása után.

A hegyvidéki, alhavasi réteken és legelőkön tömegesen fordult elő, azonban a juhok legeltetése komoly károkat okozott állományaiban. A juhok ugyan nem eszik meg a növényt, mert egy olyan glikozidát (szafranalt) tartalmaz, ami erősen bódító hatású (amphetamin-szerű metabolitokat képez), legelés közben viszont taposásukkal nagymértékben gátolják a  termésérést. 

Fotó: 123RF 

A róla szóló történelmi forrásokat érdemes fenntartásokkal kezelni,

Magyarországon ugyanis sokáig összetévesztették egy rokonával, az illír térségben honos illír sáfránnyal (Crocus tomassinianus), amely valóban nagyon hasonlít hozzá, de a lepelleveleiről hiányzik a V-alakú folt.

Jávorka Sándor botanikus Gyulaj közeléből írta le egy új változatát (Crocusheuffelianus var. csapodyae), de erről is kiderült, hogy illír sáfrányról van szó. Dunántúli őshonossága még ma is vitatott, és teljes elterjedési története is sok kérdést vetett fel.

Fotó: 123RF 

Egy azonban biztos: tömeges állományai elképesztő látványt nyújtanak, így érdemes tudatosan megválasztanunk a tavasz eleji kirándulóhelyeinket: hátha lehetőségünk lesz gyönyörködni benne!

Nyitókép: Wikipedia / Xulescu G.