Életünk segítői – azok a csodálatos állatok

Raoul Heinrich Francé, azaz Francé Rezső osztrák-magyar biológus, botanikus, valamint természet- és kultúrfilozófus. Számos lehengerlő műve jelent meg a természetről, ember és környezete kapcsolatáról – válogatni is nehéz köztük. Munkásságának egy meghatározó részét azzal töltötte, hogy az ősidőktől kezdve összegyűjtse és elemezze az emberi és az állatvilág összefonódásait, az állatok társadalomra, gazdaságra és fejlődésre gyakorolt hatásait, és mindazt a tudást, amit a történelem kevésbé ismert történetei rejtenek magukban.

Így született meg a fenti idézetet rejtő mű is, amiből többek között megtudhatjuk, hogy 3000 évig szinte csak a teve uralta az emberi társadalmak természettel kitaposott fejlődési útjait, hiszen ő biztosította a közlekedés lehetőségét hosszabb távokra. És bár elsőre igencsak furcsának tűnhet ez a merész állítás, jobban belegondolva azonban van benne ráció: lévén, hogy a szállító állatoknak szükségük volt rendszeres ivóvíz-ellátásra és pihenésre, csak azokon az utakon lehetett közlekedni, ahol mindezek rendelkezésre álltak. Életmódjából és tűrőképességéből adódóan akkoriban csak tevével lehetett átutazni a legkietlenebb vidékeket – a teve segítsége nélkül megszakadt volna az összeköttetés Ázsia és Európa között.

Fotó: 123RF 

„Az európai kultúra más lenne teve nélkül. Tessék most elgondolni, mit jelentett volna Ázsia és Európa elkülönítése!... Egy bizonyos: ha a ló Ázsia szívéből kirohanva, minden pár században egyszer letiporta az európai műveltséget, a teve évezredeken keresztül szép csendesen, de szakadatlanul az ázsiai kultúra értékeit hozta nyugat felé.

A karavánutak gócpontjaiban jöttek létre a vásárterek, a gyülekezőhelyek, a nagy városok a pihenőszállókkal (karavánszeráj).

Mi gyűlt össze ezeken a vásártereken? Csupa értékes cikk, mert a selejtest nem volt érdemes ilyen messzire szállítani. Itt halmozódott fel Ázsia és India fűszere, a tea, jöttek drága szőnyegek, sálak, ruhák, jött főkép a selyem, a drága kenetek és drágakövek, az ércek, jöttek kéziratok új filozófiai és vallási fogalmakkal. Nagy Sándor idejéig csak a teve közvetítette a még barbár Európa kulturális megtermékenyítését a bölcs és igen fejlett Ázsiából. Ezért nőttek a Földközi-tenger partján, ahol megállóit a Keletről jövő karaván, a föníciai városok” – írja Francé  Rezső Az állatok a történelemben című munkájában.

Ha tehát kicsit részletesebben utánaolvasunk annak, hogy a tankönyvi példákon túl mennyi minden volt még, ami hatást gyakorolt fejlődésünkre, akkor rádöbbenhetünk, hogy mennyi minden kellett együtt, egy időben ahhoz, hogy legkisebb lépéseinket is megtehessük, és mekkora szerep jutott ebben a körülöttünk élő állatoknak.

Fotó: 123RF

Ha a könyvespolc hátsóbb részein is keresgélünk, olyanokat is megtudhatunk, hogy például a házinyúl testfolyadékából nyertek ki olyan szérumokat, amelyekkel a korabeli Pasteur Intézetekben oltották a reménytelennek tűnő betegeket. A 19. század végén ugyanis kontinensünk több részén is tombolt a veszettség, köszönhetően a rengeteg kóbor állatnak.

A házinyúl segítségével megalkotott ellenanyag azonban nem várt eredményeket hozott: Budapesten ezer gyógykezelt ember közül mindösszesen 44 halt meg. 

De ott vannak a méhek is, akik nemcsak a csodálatos mézzel örvendeztettek meg bennünket, hanem a viasszal is: gyertya nélkül márpedig nem volt egyházi szertartás, így maga a katolikus egyház lett a legnagyobb protektora a méhcsaládoknak.

Voltak idők, amikor minden plébániához hozzátartozott a méheskert is, ami egyben ahhoz is vezetett, hogy egyházi berkekből sok híres méhész került ki.

Gondoljunk csak Jan Dzierżonra, aki protestáns lelkészként a modern méhészet úttörőjeként is jól ismert.

Fotó: 123RF 

A viasz ráadásul plasztikus tulajdonságai miatt még művészi munkákra is alkalmas volt, így történhetett meg, hogy a bonctani intézetekben moulage-figurákat gyúrtak viaszból, hogy teljesen természethűen lehessen bemutatni a különféle betegségeket, orvosi eseteket és kórképeket.  

De találunk ennél bizarrabb segítő történeteket is a méhek világában, elég csak visszamennünk az időben:

a feljegyzések szerint 916 körül Giselbert herceg méhrajokat szóratott az ellenséges csapatokra, aminek következtében a lovak menekülni kezdtek, és az ellenség megfutamodott.

A taktika bevált, és úgy tűnik, lelkes követőkre is akadt, mert a történészek szerint még a harmincéves háború alatt, 1646-ban is alkalmazták a harcias segítőket: Kissingen városát is méhekkel mentették meg az ostromló svédektől.

Fotó: 123RF  

Az előző századokban az orvosok is előszeretettel hívták segítségül az állatvilágot, a legkülönbözőbb formákban: 1600 körül volt nagy divatja az állatokból nyert gyógyszerek alkalmazásának – nagyon vékony jégen táncolt ez a praxis a kuruzslás és a valódi orvostudomány mezsgyéjén. Az állati eredetű medicina térnyerése ráadásul egy furcsa tudományt is életre keltett: megidézte a Dreckapotheke világát. A piszkos patikának nevezett irányzat gyakorlatilag mindent igyekezett felhasználni, amit csak a természet adott, és bár a modern orvostudomány receptjeinek nagy részét abszolúte placebo-nak véli, számos esetben alá is támasztja létjogosultságukat. Sőt:

a Dreckapotheke olyan hatóanyagokat is adott a világnak, amelyek a mai napig forgalomban vannak, vagy amelyeknek hatása azóta tudományos bizonyítást is nyert.

A karbamidot például 1773-ban izolálták a vizeletből, majd először 1828-ban állították elő szintetikusan, és a mai napig alkalmazzák bőrszárazság, ekcéma vagy pikkelysömör kezelésére.

Fotó: 123RF 

A gyógyszertörténelem jól ismert esete Charles-Édouard Brown-Séquard fiziológus és neurológus esete is, aki egy Liquide orchitique nevet viselő, tengerimalac heréiből nyert kivonattal kezelte magát. Állítása szerint a kezelés után megfiatalodott, azonban kortársai csak nevettek hihetetlen elképzelésein. A kísérlet azonban nem más volt, mint egy korai fázisban lévő tesztoszteronnal végzett hormonpótló terápia, aminek modern módszereit ma is alkalmazzák.  

Egy biztos: a korabeli patikákban körülbelül 400 gyógyszert lehetett kapni, amelyeknek több, mint egynegyede az állatvilágból származott.

És mielőtt bárki azt hinné, hogy ez csak a hiszékeny népnek volt hasznára, nem árt tudni, hogy a kórházak legtöbbje is aktívan élt az állatok nyújtotta lehetőségekkel.

Fotó: 123RF 

1836-ból származnak azok a feljegyzések, amelyek bizonyítják, hogy a párizsi kórházak nem kevesebb, mint 1 280 000 darab nadályt használtak a gyógyítói gyakorlatban, és akkoriban

Magyarország is lelkes pióca-exportőr volt: 1832-ben hazánkból több, mint 57 millió piócát szállítottak francia földre.

A pióca ugyanis egy olyan véralvadásgátló anyagot ad át vérszívás közben az embernek, amely fontos gyógyszere a trombózisnak.

Fotó: 123RF 

Francé így ír erről a korszakról: „Van tehát még mindig Szerbiában, Lengyelországban, Orosz- meg Törökországban, de hazánkban is nadálytó, ahol etetik az állatokat. Régebben valósággal borzalmas módon, mert rokkant lovakat meg marhákat hajtottak a vízbe, hogy még utolsó csepp vérükkel szolgáljanak. Rákospalotán volt egyszer egy ilyen nagy piócatelep, amely a Rottenbiller-család tulajdona volt. Hatezer pióca élt benne. Most emberségesebb módon etetik a piócákat, vágóhidakon felfogott sertés- és marhavérrel, halakkal, varangyos békákkal, de még mindig kézzel fogják ki őket, vagy mezítláb merészkednek be utánuk a vízbe.

Tíz tucatszámra azután nedves mohába takarva, vászonzacskóban útnak indul a tenyészetekből ez az igazi magyar állat, amelynek oly nagy múltja volt és jelene oly szerény”

– olvashatjuk Az állatok a történelemben című könyvben.

Fotó: 123RF  

Természetesen nem csak az ember javára és az állatvilág kárára bontakozhat ki ember és állat kapcsolata. Számos olyan történetet is ismerünk, amelyben az együttműködés tökéletes összhangja valósul meg, és egyik fél sem szenved hátrányokat.

Kiváló példa erre az a rengeteg feljegyzés, amely a körülöttünk élő állatok inváziót megakadályozó vagy kártételét megállító tetteiről mesél. „A puszta nagy csöndjében szinte hallani lehet a rohanó vízáradat zajgását, egymásra toluló hullámok morajlását. Csakhogy ez a hang nem a képzelet szüleménye: egy pillantás a földre meggyőz a félelmetesen szomorú valóságról. Sáskajárásos területre értünk s minden lépésünk nyomán százan és ezeren menekülnek előlünk... Oly sűrűn borítják a földet, hogy az első pillanatban szinte önkénytelenül is meglassítja lépteit az ember a menekülők megkapó látványára és zajára...” – hangzik a visszaemlékezés arról a napról, amikor a Hortobágy vidékét felfoghatatlan mennyiségű sáska lepte el. (Aquila 14. (1907) Schenk Jakab: Az 1907. évi sáskajárás a Hortobágyon és a madárvilág).

Fotó: 123RF  

A marokkói sáska inváziója hatalmas problémát okozott, mígnem madarak csapatai nem kezdtek odaszállingózni, és szinte kizárólag csak sáskával táplálkozni.

A dolog érdekessége, hogy még az olyan tipikus magevők is, mint a sordély, ráfanyalodtak a sáskára, kivéve a részüket a kemény munkából. A fehér gólya, a seregély, az egerészölyv, a vetési varjú és a bíbic minden erejüket bevetve igyekeztek megállítani a hatalmas kártevő tömegeket, és a madarak nélkülözhetetlen szerepét igazolta az a későbbi vizsgálat is, amely egy pásztormadár gyomrában nem kevesebb, mint 519 sáska maradványát találta. A madarak tehát megmentették a Hortobágyot, hatalmas szolgálatot téve ezzel az embereknek.

Fotó: 123RF   

1878 tavaszán a gyapjaslepke hernyója rágta tarra a gyümölcsfák leveleit, de megérkeztek a cinegék, és pár nap alatt megtisztították a fákat a lepketojásoktól. (Természettudományi Közlöny, 1879. 11. évfolyam, 122. füzet) 1954-ben az amerikai fehérszövőlepke hernyója okozott riadalmat az útszéli eperfák és juharok károsításával, de a mezei verebek letisztították a fákat, megakadályozva a teljes tarrágást. (Aquila 63-64 (1956-1957), 323-324. o.) „A víz színére felvetődött igen beteg halakat vagy már hullákat az északi szél a déli gátak melletti sekély vízbe sodorta. A telepítést követő második napon megjelent 22 db gólya, s elkezdte a halakat fogyasztani.

Egy hétig, míg az elhullás tartott, mindennap teljes létszámban megjelentek... A beteg és elhullott halak elfogyasztásával a további fertőzésnek elejét vették a gólyák, amivel felbecsülhetetlen hasznot hajtottak” 

– olvashatjuk az Aquila 1956-57-es számában, ami azt is megmutatja, hogy bizony nemcsak a mezőgazdaságban, a zöld környezetben, hanem a közegészségügyben is védelmezőink tudnak lenni a körülöttünk élő állatok. (Aquila 63-64. (1956-1957), 295-296. o.)

Fotó: 123RF 

Mindennapjaink során nem is gondolnánk, mennyi mindenben, hány helyen és miképp vagyunk ráutalva segítőinkre, és bele sem gondolunk, mi lenne, ha elveszítenénk őket. „Tavasszal a déli nap sugarait élvező ménes között nagy szeretettel leskelődik a varjú s a kicsúcsorodott végbélből szedi ki a rozsférgeket. A birkanyáj között is tartózkodik s egyikről a másikra ugrálva szedi róluk a kullancsot. Előszeretettel kíséri a juhászkutyákat is, mert azok után találja a galandférget, amelytől a birka megkergül...” – hangzik egy pillanatkép a legelők mindennapjaiból (Aquila 11., 1904/ 1-4. szám, 324-325. o.). Vajon mennyi összefüggés, igazság és tanulság bújik meg ebben a pár sorban, mennyi mindenre taníthat meg egy ilyen kevésbé kedvelt, ám igenis életszerű téma?

Fotó: 123RF

Szerintem rengeteg mindenre. De elsősorban egészen biztosan arra, hogy a természet rendszere örök rejtély marad számunkra, de nem is titkait kell megfejtenünk, hanem szabályait és összefüggéseit kell megértenünk. Látnunk kell, hogyan épülnek egymásra az egyes életközösségek, és tudomásul kell vennünk, hogy ezen rétegek között állandó és kölcsönös függőségi viszony áll fenn. Minekutána pedig mi is része vagyunk ennek a rendszernek, ez ránk is egyaránt érvényes, így érdemes tudomásul vennünk, hogy bizony megszámlálhatatlan ponton függünk segítőinktől, amiből az is következik, hogy tán nagyobb hálával és megbecsüléssel kellene irányukba fordulnunk.

Nyitókép: 123RF