Hattie MacDonald, a hatvanas éveiben járó angol filmrendező egy különös történetet vitt filmre, amely voltaképpen egy sajátos „mikrodráma”. Főhősei, a kisvárosi lét unalmát élő Harold (Jim Broadbent) és felesége, Maureen (Penelope Wilton) mindennap ugyanazt a tevékenységeket végzik középpolgári, kertvárosban fekvő otthonukban: a kertet rendezik, vásárolnak, tévét néznek és szinte folyamatosan otthon vannak – unalmas egyhangúságban telnek napjaik.
Aztán egyszercsak valami megváltozik: Harold egy levelet kap, amelyet egy régi ismerőse, Queenie írt, egy szociális otthon hospice-részlegéről. A férfi nem volt szerelmi kapcsolatban ezzel az asszonnyal, de jóbarátok voltak, s életük egy nehéz időszakában segítettek egymásnak feldolgozni a lelki nehézségeket.
Harold ekkor váratlanul úgy dönt: az életben már sokszor hagyott cserben másokat, most nem teszi meg: gyalog elmegy barátnőjéhez, ezzel mintegy – mindenféle vallásos horizont nélkül – megváltván őt a szenvedéstől. Ugyanis
mániákusan azt kezdi hinni, hogy ha hetvenéves kora felett legyalogol nyolcszáz kilométert a szociális otthonig, barátnője majd életben marad.
A film Harold útját, csodálatos és különös vándorlását mutatja be, amely annak is a története, hogyan válik a világ szemében kultikus figurává: egy ártatlan selfie után a közösségi médiában, majd a televíziós műsorokban is felkapják, s ahogyan Forrest Gump esetében, mögötte is valóságos tömegmozgalom jön létre. Egy sajátos vonuló kolónia, akiket végül magára hagy, mert elege van a zajos „hippikből”, akik éppen csak ővele nem foglalkoznak már.
Végül Harold odaér az otthonba, és még életben találja Queenie-t, de a néző számára ezen a ponton már nem igazán Harold és barátnője lesz a lényeges. Sokkal inkább az, hogy a mi életünkre nézve mit üzen ez a film: életünk vége felé nemcsak kellemesnek ígérkező kalandokban, bakancslistákban érdemes gondolkodnunk, s ennek jegyében utazásokat tervezni, kimaradt élményeket hajszolni, hanem azzal is el kell számolnunk, hogy vannak-e elvarratlan szálaink.
Kik azok, akik örülnének, ha látnának minket, kiknek tartozunk bocsánatkéréssel? Ha már a halottakkal való viszonyunkat nem tudjuk megjavítani,
forduljunk az élők felé, s próbáljuk meg velük kialakítani a szeretetteljes élet világát.
Természetesen nem tekinthető követendő példának Harold Fry vándorútja a fizikai megterhelés tekintetében. Hetvenéves kor felett nem tanácsos nekivágni gyalogosan egy ilyen útnak, még akkor is, ha Magyarországon kisebbek a távolságok. (Egyébként a filmben is Harold életét voltaképpen a szerencse menti meg egy szlovák doktornő személyében, akinek a háza előtt teljesen elcsigázva megáll.)
Arra viszont mindenképpen lehet és talán kell is gondolnunk, hogy vessünk számot idősebb korunkban, ha lehet, rendezzük el megnyugtatóan a kapcsolatainkat, ne hagyjunk sebet, sem másokban, sem magunkban: járjuk meg a saját belső vándorutunkat!
Nyitókép: Vertigo
