A latinul Sparganium natans-nak nevezett lápi békabuzogány hűvös állóvizekben élő glaciális reliktum, azaz a jégkorszak idejéből fennmaradt növényünk. Magassága 20 és 80 centiméter között változhat, virágos hajtásai viszont mindösszesen csak egy arasznyit állnak ki a vízből. Levelei szálasak, és átlagosan 30 centiméter hosszúak, ritkán azonban a hatvan centiméteres hosszúságot is elérhetik.
Ahhoz, hogy észrevegyük, figyelmesen kell vizsgálnunk a vízfelszínt, mert mind hajtásai, mind levelei a víz felszínén lebegnek, elfekszenek. Virágai sem segítenek a könnyebb megtalálásban, ezek ugyanis aprók és zöldes-fehér színűek.
Virágzási időszaka június és augusztus közé tehető, de másodvirágzása sem ritka – ebben egészen októberig gyönyörködhetnek a szerencsés felfedezők.
Nádasokban, magas sásosokban, zsombékosok semlyékeiben (zsombékok közötti vízállásokban) van esélyünk rábukkanni egy-egy társulására: ezidáig a Mátra, a Bakonyalja, az Őrség, Belső-Somogy, a Duna-Tisza köze, a Turján-vidék és a Nyírség területeiről jelentették állományaikat.
Sajnos az egyre gyakoribb és egyre súlyosabb aszályok, a klímaváltozás és az emberi beavatkozások nagymértékben megkurtították a hazai állományt: termőhelyei mára csaknem teljesen kiszáradtak. Nem meglepő tehát, hogy
a szárazabb években szinte teljesen eltűnik, majd a csapadékosabb években újra megjelenik. A szakemberek szerint ezt úgy tudja megtenni, hogy ellenálló kúszó gyökérzetével hosszabb időszakot is képes átvészelni,
így bizonyos keretek között túlélhet egy-egy aszályosabb évet is. Fennmaradásának másik záloga, hogy magvai a semlyékek tőzegében sokáig megőrzik csíraképességüket, ezzel fokozva a faj életképességét és a száraz időszakok túlélését.
A békabuzogányfélék családjának (Sparganiaceae) összesen 15 faja ismert, közülük három fordul elő hazánkban- ezek közül a lápi békabuzogány a legkisebb faj. Két gyakoribb, nagyobb termetű fajuk az ágas és az egyszerű békabuzogány (Sparganium erectum és Sparganium emersum) országszerte felismerhető mocsarakban és patakok mellett – bár ezek állománya is ugyanúgy ki van téve az antropogén hatásoknak, mint fokozottan védett rokonuk.
A korabeli feljegyzések szerint Kitaibel Pál volt az, aki a 18. század végén a budapesti Városligetben gyűjtött belőle, őt a 19. században Wierzbicki Péter követte a Hanságban, és Sadler József a pesti Rákos mezején. Találkozhatunk még élőhelyi adataival a 20. század első felében is: Hollós László a Dráva mellett talált rá állományaira, Boros Ádám pedig a somogyi Baláta-tóban, a Nyírségben, Ócsa és Kiskőrös mellől jelentette társulásait.
Az 1940-es és 50-es években a társulások észlelése leszűkült az Őrség, a Duna-vidék és a Mátra egy-egy pontjára, mígnem mára már alig akadni egy-egy kisebb állományra.
Hazai előfordulásának érdekes szemelvénye, hogy 1996 nyarán sok évnyi felfedezést nélkülöző év után a Debreceni Egyetem TTK Növénytani Tanszékének kutatói bukkantak rá a faj akkor ismert egyetlen hazai állományára a Bakonyalján, egy jó vízellátottságú zsombékosban. 2002-re azonban a békabuzogány termőhelye teljesen kiszáradt, és ezt követően a faj képviselőit évekig nem találták, míg végül a csapadékosabb éveket követően ismét megjelent: első tövei a szétdőlt zsombékok belsejéből nőttek ki.
Nyitókép: Pl@ntNet
