„Rendkívül szép, különösen mikor a nagy folyó tükre fölött gyakran negyedórákon át játszik. Röpülési művészete azonban a párzás idején tárul elénk teljes valóságában. A szerelem érzésétől áthatva száll a pár a magasba és köröz. Hirtelen, lecsüggesztett szárnyakkal ereszkedik egész a víztükörig az egyik, görbe vonalban, nyílsebesen röpül egy darabig, majd visszaröpül, sátoroz, mint a vércse és minden irányban, a legcsodálatosabb mozdulatokat végzi” – olvashatjuk Brehm leírásaiban.
Fészkét emberi tevékenységtől messze eső területeken építi, nagyrészt a fák törzsének és erős ágainak elágazásainál, de nem ritka, hogy elhagyott gémtelepekre költözik be.
Már őseink is megfigyelték, hogy valamilyen okból kifolyólag kifejezetten szereti a vízimadarak társaságát.
„Egyszer egy nagy sziget partján bukkantam fészkére; 100 lépésre tele minden fa tele volt gémfészkekkel, melyek között a vércse és kabasólyom fészkeit is láttam. A telep minden lakója békés egyetértésben sürgölődött egymás mellett, a hím kánya a keringő gémek közt végezte légi játékait… Azt hiszem, hogy a gémek, kárókatonák és kányák együtt élésének utóbbiak nagy falánksága és lustasága az oka. Kedves eledelük a hal, a gémek közelében tehát könnyen csillapíthatják éhüket, mert ezek fészkükből sok nagy halat leejtenek, melyeket aztán a többi ragadozó kerít hatalmába. A kánya ugyan nem ügyetlen halász, mégis kényelmesebbnek találja a koldulást és élősködést. Röpülés közben is elhalássza tolakodásával a nagy vízimadarak és halászsasok zsákmányát, épen mint a vörös kánya a sasoktól, ölyvektől és sólymoktól…” – tárja elénk a barna kánya mindennapjait Brehm Az állatok világában.
A barna kánya azonban nemcsak a potya halak fogyasztója, hanem a hörcsögök, az ürgék, az egerek és a békák ritkítója is, sőt: több feljegyzést is olvashatunk arról, miképp tartotta rettegésben a baromfiudvar lakóit. Nemcsak a csibékért járt be a falu népéhez, hanem a fészkéhez szükséges építőanyagokért is, hiszen sajátossága, hogy a leendő otthont előszeretettel béleli ki rongydarabokkal, szőrcsomókkal és más, emberi tevékenységhez köthető anyagokkal is.
A fészekbe aztán 3-4 tojás kerül, amiken a tojó ül. A hím azonban nem hagyja magára: lelkiismeretesen hordja neki az élelmet. A tojásból három hétnyi várakozás után kelnek ki a fiókák, akiket a szülők megemésztett hússal, békákkal és halakkal táplálnak. Amikor már elég fejlettek ahhoz, hogy kirepüljenek, a szülők mindenre megtanítják őket: még a koldulásra, más madarakon élősködésre is. No nem kell ezt annyira komolyan venni, hiszen csak némi életművészet van a dologban, amit a szülők kötelességükként értelmezve adnak át a következő generációknak!
Tény, hogy voltak idők, amikor azért tartották az egyik legkárosabb ragadozómadárnak, mert más ragadozómadarakat addig üldözött, amíg azok zsákmányukat odadobták neki: így kényszerítette őket, hogy több zsákmányt ejtsenek, mint amennyi szükséges. Emellett egy-egy egyed valamilyen okból kifolyólag rászokott a falvakban a fiatal házi szárnyasok pusztítására, és ezekben az esetekben joggal neheztelhettek rá a helyiek.
De ez sajnos már a múlt, és talán az egykor bosszankodók is enyhébben fogalmaznának említésekor, hiszen az 1950-es évektől drasztikus változások álltak be a faj hazai állományában.
Számos területről eltűnt: az 1980-as évek közepén a Börzsönyből és a Bükkből teljesen, illetve a középhegységek más részeiről sem érkeztek észlelések.
A természetvédelmi jelentések szerint a Pilisben is drasztikusan megfogyatkozott számuk, a Duna és Tisza menti élőhelyein is megritkult, a Duna mentén a Szigetköztől a Csepel sziget déli részéig egyetlen fészkelőpárról sem érkezett jelentés.
Ma a megmaradt állomány legnagyobb része a Tisza menti és a Sió torkolatától délre elterülő Duna menti erdőkben fészkel, és egy-egy pár megtalálható a Rába, Dráva, Bodrog és a Körösök mentén is.
Dél-Dunántúlon is találkozhatunk fészkelő párokkal, jellemzően az erdei halastavak közelében- de az ország más részein csak vonulás alkalmával figyelhetjük meg. Országos állománya a legbátrabb becslések szerint sem éri el a 180 párt.
És hogy mi ennek az oka? Nagyrészt a mérgezés, a vadászat, a természetes vizek szennyezése és a mezőgazdaság által használt vegyszerek. Az MME szerint mivel táplálékát leggyakrabban a víz felszínén úszó döghalak alkotják, az állomány csökkenését valószínűleg az ezeken keresztül a szervezetükben felgyülemlett vegyszerek okozták. A szakemberek azonban a mai napig nem tudják megmagyarázni, hogy a más fajok esetében sikerrel járó természetvédelmi intézkedések ellenére a barna kánya állománya miért nem indult erőteljesebb növekedésnek.
A barna kánya (Milvus migrans) fokozottan védett madarunk, természetvédelmi értéke 500 000 forint.
Nyitókép: Wikipedia /
