Az első karácsonyunk nélkületek – levél Papának és Mamának

Drága Papa és Mama!

Nem erről volt szó.

Most is úgy kellene lennie, ahogy tavaly karácsony előtt néhány nappal történt, hogy felvisszük nektek az ajándékcsomagot, ti azt mondjátok, hogy „Ugyan, nem kellett volna”, mi azt, hogy „Dehogynem”, párszor még lejátsszuk ezt a meccset, aztán persze elfogadjátok a karácsonyi mintájú dísztasakot, benne az édességekkel, piperedolgokkal, csecsebecsékkel. Puszi-puszi, és mi megyünk is tovább, mert az utóbbi években ez lett a kissé féloldalas szokás – ami legalább a miénk volt. Úgy kellene lennie, mint egy éve, hogy kicsit aggódunk értetek, mert mindketten fogytatok az utóbbi időben, de azért szerencsére mindkettőtöknek megvan a humora. És arról kellene vitatkoznunk, hogy egyikőtök se menjen egyedül a piacra, mert a végén megint elesés lesz belőle, telefonáljatok inkább, és megyünk, segítünk. Persze szinte soha nem hívtatok segítséget, megoldottátok egyedül.

Jobbat mondok, ha kérhetném, akkor lehetne tíz évvel ezelőtt is, én az első vizsgaidőszakomon vagyok túl, Benedek meg az első félévén a középiskolában, és még hatan lakunk együtt, ezért a Szenteste is közös, mint minden ünnep. A nagyszobában bontogatjuk az ajándékokat, bármit is rejtsenek a csomagolások, ti örültök neki, aztán ketten hamar elmentek lefeküdni, mert ágyban kell lenni hét körül, hogy ötkor kelni tudjon az ember.

Tavaly karácsonykor fel sem merült bennem – és anyáékban sem – hogy idén ti majd nélkülünk, odafent, ketten ünnepeltek.

De ott legalább nem fagy le a kocsifeljáró és a ház melletti járda, mint minden télen, nem kell jeget kaparni és havat lapátolni, és ott vannak fent a szomszédok és az összes macska, aki valaha az udvarunkba tévedt, és akiket Papa, te kivétel nélkül Reteknek hívtál. Az összeset.

Annyi mindent nem kérdeztem meg tőletek, pedig huszonkilenc év adatott nekem veletek. Az ember készpénznek veszi, hogy vannak nagyszülei, pláne úgy, hogy születésétől kezdve egészen tizennyolc éves koráig egy házban él velük. Most megkérdezném, hogy milyen volt Nagyvárad és Tiszaszalka a harmincas-negyvenes években, hogy milyen volt ennyi testvér közül egynek lenni? Ti valaha felfedeztétek a hasonlóságokat kettőtök gyermekkora között? Talán ez volt, ami láthatatlan módon összekötött titeket? Azt is megkérdezném, hogy milyen volt gyerekként, illetve kamaszként elkerülni otthonról, egyedül, egy teljesen idegen közegbe? Nekem még az egyetemi kollégiumba való beszokás is nehéz volt, pedig minden héten hazajártam – ti viszont hosszú hónapokig nem.

Papa, te kívántad valaha, hogy bárcsak máshogy történt volna minden?

Megkérdezném, pontosan hogyan ismerkedtetek meg, Papa, hogy hívtad randevúra Mamát, és honnan tudtad néhány hónap után, hogy őt szeretnéd feleségül venni. Mesélhetnétek arról, hogy milyen volt fiatal házasokként építkezni egy akkor még szinte teljesen üres dombon Egerben, aztán az évtizedek alatt csendben figyelni, mennyire kiépülnek a környező utcák és „gazdag negyed” lesz a Vécsey-völgy környékéből. Hogy milyenek voltak a mindennapok a Bervában (hivatalos nevén Finomszerelvénygyárban), ahol fél Heves megye dolgozott az elmúlt ötven évben, milyenek voltak a brigádkirándulások, és régen tényleg „minden jobb volt”? Hogy tudtátok megszokni, hogy egyre csak gyorsul körülöttetek a világ? 

Persze nem csak kérdéseim lennének, hanem elmondanám azt is, hogy hálás vagyok, amiért ti voltatok az anyai nagyszüleim. Megköszönném, hogy megvártad Papa, amíg hazaértem külföldről, és még tudtunk találkozni, mielőtt elmentél. Mama, te viszont siettél Papához, hiába indultam haza vonattal, ahogy csak lehetett, hosszú volt neked az a három hónap nélküle. Nem tudlak hibáztatni. Mi már nem találkoztunk, de örülök, hogy anya ott volt veled.  

Elmondanám, hogy bár gyerekkoromban a szemem forgattam, amikor sokadjára is elénekelted, hogy „Almát eszem, ropog a fogam alatt”, most nagyon szívesen hallanám megint. Még azt a kérdést is, hogy mikor megyek férjhez.

Jó lenne most is megmutatni karácsonykor nektek, ha ruhát kapok ajándékba, és hallani Papától, hogy „viseld egészséggel”. Vagy ahogy mesélsz valakiről, és „szivarnak” hívod a férfiakat, Mamát pedig „nagysasszonynak”, ha valaki pedig ravasz vagy cseles, arra azt mondod: „kutya gyerek”.

Az utolsó évek mindannyiunknak nehezek voltak. Ettől függetlenül az idő nagyobb részében azért boldogok voltunk, és az embernek van egy olyan szokása, hogy inkább a jóra emlékszik. Én is így emlékszem rátok. Ahogy Mama nevet, Papa meg grimaszol a háta mögött.

Boldog karácsonyt nektek odafent! 

A nyitókép illusztráció. Forrás: Fortepan / Bauer Sándor