Elfeledett Márton-napi szokásaink: a hagyományokat követve rendet vághatunk kint is, bent is

Ünnep

Elfeledett Márton-napi szokásaink: a hagyományokat követve rendet vághatunk kint is, bent is

A böjt előtti utolsó dús lakomának nem csak szimbolikus jelentése volt a hagyományos kultúrában. Márton napja afféle vízválasztó is volt a gazdasági év szokásrendjében: ekkor zárult „hivatalosan” a betakarítási és betakarodási időszak, amit szövetségek megerősítésével vagy éppen felbontásával pecsételtek meg. Többek között ekkor gyakorolták a ma már szinte feledésbe merült pásztorköszöntés hagyományát is.

Okos gazdaember jó ritmusban szervezte a teendőit, és ehhez a kalendárium is nagy segítségére volt hajdan. Az év gazdasági ütemezését a jeles napok és az azokhoz fűződő feladatok, tiltások és szimbolikus jelentések szabályozták, így váltak az őszből a téli időszakba való fordulás jelképeivé például a jószág behajtására és a pásztorokkal való elszámolásra kijelölt Dömötör- és Márton-napok is. Míg a Dömötör-napi vásárok máig élő hagyományát a magyar nyelvterület egészéről ismerjük, a Márton-napi pásztorköszöntők és a Márton vesszejével való áldásmondás szokása már jobbára folklór örökségünk része marad. 

Mi történt Márton-napkor?

A józan paraszti logika szokásjog alapján köt szövetséget és úgy is bontja fel azt: a nyáj és gulya téli szállásra való behajtásával a havasi és pusztai pásztorok feladata tavaszig „megpihen”, ezért természetes, hogy gazda és a pásztor elszámolnak egymással. Az elszámolás az egyéves szövetség megszentelése vagy éppenséggel a búcsú pillanata lehetett: ha nem volt megelégedve a gazda a pásztorral, következő évben már másikat fogadott. Kulcskérdés volt tehát a pásztorok számára a gazdával való jó viszony ápolása és lehetőség szerint a szerződés meghosszabbításának ígérete, ezért is találunk több olyan népszokást Márton-napkor, ami a pásztorok áldáshozó, köszöntő gesztusait tartalmazza.

Több szokás is kapcsolódik ehhez a naphoz, ezek között a legismertebb talán a pásztorok vesszőzése vagy vesszőhordása, amely tulajdonképpen az érintkezési mágia egyik nagyon szép szokáscselekvése. A pásztorok a határban összegyűjtöttek szép hosszú, dús lombú nyírfavesszőket és azokból a gazdáknak adományoztak egyet-egyet, hogy azok – a jószágot megérintve – megóvhassák állataikat a betegségektől és ugyanezzel a vesszővel hajtsák ki tavasszal a csordát vagy nyájat. Az átkötés világos:

a pásztor, aki ősszel „leveszi a szemét a nyájról”, így gondoskodik mégis az állatokról.

A vesszőzést a hagyomány szerint köszöntő is kíséri. Így szól: „adjon Isten jó estét, meghoztam Szent Márton püspök vesszejét. Annyi malacuk legyen, mint ahány ága-boga van. Adja Isten, hogy több Szent Márton-napot is megélhessünk, s erőben, egészségben eltölthessünk, nem ilyen búval, bánattal. Több örvendetesebb napokat adjon Isten, adjon bort, búzát, békességet, s lelkünknek örök üdvösséget!”

És hogy miért Mártonhoz kapcsolódik mindez? Egy répcevidéki legenda szerint, amikor egy évben disznóvész dúlt a környéken, az egyik pásztor Szent Mártonhoz – az állatok védőszentjéhez – fohászkodot segítségért. Válaszképpen egy fehér nyírfaágat kapott tőle, amellyel ha megérintette a disznókat, azok meggyógyultak.

Később a szokás éltetői különös jelentőséget tulajdonítottak még annak is, hogy

hány ága van a nyírfavesszőnek, hiszen abból próbálták megjósolni, hány malacot fial a koca jövőre.

A vesszőzésért „cserébe” a gazda pedig megfizette a „bélesadót” vagy „rétespénzt”, a kapott vesszőt pedig az ól homlokzatába vagy az istálló gerendájába szúrták.

Városon is ünnep

A szolgálatról való számadás vagy elszámolás nem csak a pásztorok életében jelentett fordulópontot Márton napján. Polgárosultabb kivitelben is megtaláljuk ennek a szokásnak párját, hiszen sok helyütt Márton-napkor számoltak el a cselédekkel, de ilyenkor fogadták meg az új cselédeket is.

Fizetségképpen az évi bér mellé libát is kaptak ajándékba, na nem merő szívjóságból, hanem ugyancsak praktikus szempontokból: a tél beállta előtt a sok szárnyasból meg is kellett enni valamennyit, mert az elraktározott gabonával nem tudták volna mindet átteleltetni.

Mi marad mára?

A libalakoma, amelyet ma is megülünk sokan, egykor összetett szimbólumként működött, és erre jó emlékezni. Anno a társadalom minden szereplője számára fontos mérföldkő volt egy ilyen vacsora: az advent előtti utolsó bőséges lakomán túl a gazdasági év lezárását, eredményeinek megünneplését, a következő év bőségének előrevetítését és az új jogosultságok megszerzésének kilátásba helyezését is magába sűrítette.

Ezen túl Márton vesszeje nem csupán a jószágot terelte be a gazdaságba, téli szállásra, hanem az emberi viszonyokban is rendet vágott, s a téli nyugalomra áldást hozott. S hozhat ma is, ha jól állunk hozzá, illetve: jól ülünk az asztalhoz.

A borítókép forrása: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

A cikk megjelenését az Agrármarketing Centrum támogatta.

Ajánljuk még:

Háziasítottuk, de lélekben vad maradt: a libák sorsa Magyarországon

A legrégebben háziasított baromfifajok közül a lúd az egyik legérdekesebb. Költöző madarunk egész életciklusa, viselkedése a vándoréletmód genetikai örökségét tükrözi. Háztáji hasznosítása, feldolgozása szempontjából ugyancsak tökéletes szárnyasjószág: tollát párnába, húsát levesbe és pecsenyének, máját igazi ínyencségnek, tojását pedig (a keltetésen kívül) étkezési célra is felhasználhatjuk. Mégis leginkább Márton-nap környékén kerül libaétel az asztalunkra. Miért is?

 

Már követem az oldalt

X