A nagy dolgok rólatok szólnak – Egy férfi vallomása minden nőnek

SZPSZ

A nagy dolgok rólatok szólnak – Egy férfi vallomása minden nőnek

Valaha én is egy nőnek a része voltam, a világ éppen édesanyámnyi volt számomra. Nem emlékszem, de belül érzem, hogy milyen tökéletes volt abban a világban, ahol egy áldott állapotban lévő nő jelentette a mindent. Körbefogott, úgy ringatott, táplált és dúdolgatott, mint egy édes álomban, úgy élhettem. S aztán világra jöttem, és minden, ami korábban volt körülöttem, egészen üres lett. 

Édesanyám után kapott ajkam, de csak levegőt találtam. Kellet egy kis idő bizonyára, míg keblére vett, fel, a szíve fölé fektetettet. Ennyi maradt hát abból a világból, de nekem ez épp elég lehetett megnyugvásul, s ez az édes tej milyen jól eshetett… és ő csak simogatott, nézte, hogy gyermeke milyen jól evett. 

Ábrándok ezek csak, elfeledett, de biztosan érzett emlékek, melyek néha-néha álmomban, mint megélt érzések visszatérnek. Egy nőnek köszönhetem, hogy leírhatom most e sorokat, hogy tudom, mint jelent a szeretet, hogy világra hozott, s a kezdetekkor apránként engedte felém ezt a széles világot. 

Aztán teltek az évek, s létem egészen fiússá vált, nem érdekelt engem semmi más, csak a szabadság. Mint csikó, ha rétre ér, vágtába ugrik és élvezi, ahogy arcán játszik a szél. Aztán, mikor nagyobbacska lettem, már egy-egy virágszálat is észrevettem, s valami nagyon furcsa szorítást fedeztem fel gyomromban. Valami elindult, ami egészen mássá tett, ki nem mondott szavak közt vívódtam.

Emlékszem az első csókra és utána a mámorra. Az első szerelemre. A lángolásra, álmatlan éjjelekre, az első feszítő vágyra, az elérhetetlenre… az évődésre, a birtoklásra, a félelemre. Emlékszem, mikor először meztelen testéhez értem, megremegett bennem a világ, ezer fokos lánggal égtem…

A nőért és a nőben égtem.

Mindenem adtam volna, mindent egyszerre, mint ahogy egykor anyám méhében voltam, úgy fogtam volna körbe, hogy csak az enyém legyen, és érezze, hogy a világ számára én vagyok, mert nekem ő volt: ő, aki elhozott egy érzést, ami régen elhagyott.

Emlékszem a fájdalomra, mikor elhagyott. Összeomlott minden, amit magunkról, magamról hittem, csupa fájó kérdést láttam a tükörben.

Aztán jöttek új szerelmek, új csalódások, férfi-női harcok, kudarcok, reményt keltő nagy szerelmek, óriási ábrándok, szőnyeg alá söpört félelmek. Sodort az élet és engedtem, de lányka és nő mindig volt mellettem.

Nő volt az is, aki a fájdalomra tanított… a pokol fenekére taszított, és táncot járt rajtam a pokolban. Mégis, ezért is köszönettel adózom, mert férfivá lettem, és már tudom mi a dolgom. Talán ezért, talán másért, de hálás vagyok az elmúlásért, mert ahol elvesz, ott ad is az élet, s én olyat kaptam, amit sokan csak remélnek.

Mikor ráleltem, hogy férfiként mit érek, akkor, de csakis akkor talált rám az igazi női lélek.

Amelyik körülfon, mint egykor, bár most láthatatlan, nem irányít, hanem szelíden vezet, utat mutat, mikor egyedül nem találok jelet. Aki úgy olvad életembe, hogy észre sem veszem, aki jelenlétében érzem, hogy igazán létezem. Aki sebeim gyógyítja, mikor elveszítem harcom, aki a békémért imádkozik, mikor alszom.

Ha végiggondolom életem, abban csak nagy dolgok voltak, s a nagy dolgok mindig egy nőről szóltak. És ezzel nem csak én vagyok így, hiszem, hogy minden férfitársam, az is, kinek lelkében épp egy hiány van. Férfivilágunk megcsontosodott rendszerében van egy szikra, egy láng középen… melyet megláthat minden nő egy tükörképben.

Kevesek szavaim, hogy mindezt megköszönjem, és tudom, hogy anélkül is pont így lenne minden. De szívemből jön, hát csak kimondom: köszönet minden nőnek, ki itt mosolyog a Földön és fenn a Holdon!