Talán még a ’90-es években születettek is emlékeznek a Keménykalap és krumpliorr című filmre, ami generációk gyerekkorának volt meghatározó alkotása. Bár gyerekként sokan féltünk a bohócoktól, ebben a filmsorozatban valahogy elfelejtkeztünk a rossz érzésekről, mert szerettük a gyerekeket meg a kalandjaikat, és persze volt valami bájos a folyton morgó Bagamériben is.
Mai fejjel visszanézve a film sokkal többet ad, mint egykor, hiszen a képkockák a múltba repítenek. Hogy miért szeretjük? Nos, van, aki a budapesti utcákat figyeli árgus szemekkel kutatva, hogy mi változott azóta, de van, akinek saját gyerekkora jut eszébe, hiszen ő is épp úgy csavargott a nyári szünetben, mint a filmbéli gyerekek. Megint más arról mesél, számára ez a film a bizonyíték arra, hogy régen jobb volt a világ, mert tényleg kevésbé rohantunk, figyelmesebbek voltunk, és volt idő a másik emberre. Egyöntetű vélemény, hogy a Keménykalap és krumpliorrban olyan báj van, ami már-már utánozhatatlan – ez tette minden idők egyik legjobb magyar ifjúsági filmjévé!
Mindez – sokak mellett – elsősorban az írónak, Csukás Istvánnak az érdeme – akinek Keménykalap és krumpliorr nélkül is rengeteget köszönhetne a magyar filmgyártás, hiszen hozzá fűződik Mirr-Murr, Pom Pom és Süsü neve is.
A könyv és a film között volt pár különbség, például az ellopott állatok, ugyanis Csukás István történetében teknősöket lopnak el, nem majmokat, míg a filmben szereplő kislány, Péterke a regényben Péter volt, és kisfiú. Az eredeti műben Bagaméri szerethetőbb figura, hiszen a gyerekek lopják el az ő hirdetését, és nem ő csempészi ki Jóskát a kórházból, mint ahogyan a filmben teszi.
Bácskai Lauró István rendezte a filmet. Ő korábban több krimit is rendezett, ám ez a gyerekeknek szóló krimi bizonyosan új műfaj volt számára. Nem volt szigorú, így ha a gyerekszínészek egy-egy szóban eltértek a szövegtől, nem kellett újravenni a jelenetet. Bár már tapasztalt szakemberként vágott bele a film forgatásába, a Keménykalap és krumpliorr lett a legismertebb munkája. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a sorozat moziverzióját több mint félmillióan megnézték a filmszínházakban, és külföldön is sikert aratott: 37 országban vetítették, emellett pedig több díjat is nyert, így egy hollywoodi tévés fesztivál díját is, ám erről az alkotók csak később szereztek tudomást, és a díj soha nem jutott el hozzájuk.
A ma már felnőtt szereplők többsége úgy emlékezett vissza, hogy nem munkaként élték meg a forgatásokat. Reggelente kocsit küldtek értük, ami szülői felügyelettel szállította őket a megfelelő helyszínre, majd este hazavitte őket. Bár komoly munka volt, nagyon jól érezték magukat, mert a jelenetek között játszottak, vagy éppen rosszalkodtak. A felnőtt színészek tettek róla, hogy a gyerekek hamar feloldódjanak, és nem is úgy kezelték őket, mint gyerekeket, hanem úgy, mint kollegákat.
A korszak már befutott gyerekszereplőin túl számos, jobbnál jobb felnőtt színész szerepelt benne. Egyikük lett volna Major Tamás, aki visszautasította annak lehetőségét, hogy gyerekfilmben játsszon. Így került a képbe Markos József, azaz Alfonzó, aki eddigre már világjárta artista és előadóművész volt. A készítők éltek tehetségével, így a cirkuszi jelenetben saját magánszámait mutathatta be – ennek köszönhetően sokkal nagyobb szerepe volt a vásznon, mint a regényben. Az egyik általa előadott jelenet Charlie Chaplin 1952-es Bolhacirkusz című előadásának továbbfejlesztett változata volt: így született meg Lajoska, a bolha. A színész a filmsorozat sikere ellenére tartott a mozis verziótól, mert meglátása szerint nem reklámozták eléggé. Mint mondta: „Izgultam, féltem, elkeseredtem, hogy vajon mit hagynak ki. Nem is mentem el a próbavetítésekre. Végül mégis eljött a bemutató. Beültem a Csokonai Filmszínház nézőterének egyik sarkába és izgultam. Vajon hogyan sikerül? Dinamikus lett, gyorsabbá vált, könnyebben érthető lett a film. Az óriási kacagás végleg megnyugtatott. Ezt akartam, ezt akartuk – és sikerült. A szerepem is furcsa. Se nem bohóc, se nem színész – talán a régi burleszk filmek figurájához hasonló.”
Nem csak Alfonzó kapta örökbe a szerepét: bár Szilágyi Istvánnak apró, csupán pár perces jelenete volt, egész életére ő maradt az utca hírmondója, azaz Lópici Gáspár. A stábnak az volt a terve, hogy megváltoztatják a nevet, de a színész addig lobbizott mellette, hogy végül megtartotték.
A regényből egy négyrészes, epizódonként hatvanperces sorozatot készítettek, amit öt év múlva egy másfél órás mozifilmmé vágtak össze. Ehhez a változathoz új zenei aláfestést készítettek, s emiatt le kellett szinkronizálni az alkotást. A gyerekek addigra sokat nőttek, így a mozis változatban nem Kovács Krisztiánt, Berkes Gábort és a többieket hallhatjuk.
1998-ban felmerült az ötlet, hogy folytatást készítsenek a filmnek.
A tervek olyannyira konkrétak voltak, hogy már azt is lehetett tudni, hogy Bagaméri fia lesz a középpontban, akit Markos György alakít. Az elképzelések ellenére azonban a film nem valósult meg.
Viszont az eredeti film a mai napig népszerű. Az egykori operatőr, Ráday Mihály abban látta a titkát, hogy amellett, hogy gyerekek és felnőttek számára egyaránt szórakoztató, olyan, mint a Micimackó: „tele van olyan örökre megjegyezhető mondatokkal, amelyek az évek során valódi szállóigékké váltak”.
Ez bizony így lehet, hiszen azóta is mindannyian tudjuk jól, hogy mikor is virágzik a kankalin.
A film elérhető a Filmio oldalán
Nyitókép: NFI
Ajánljuk még:
„Minden megpróbáltatástól csak erősebb lettem” – Szabival, a pékkel beszélgettünk
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
Kovász, ami sosem fog kiszáradni – Gáll Tímeával és Gáll Leventével beszélgetünk
