Hangos éneklés, meztelenkedés, vállalhatatlan smink(telenség). Mindenkinek megvan a maga „szokása”, amit csak és kizárólag akkor csinál, amikor egyedül van otthon. Ami az egyikünknek természetes, az a másiknak olyasmi is lehet, amiről soha nem beszélne. Én például nem csukom mindig kilincsre a vécéajtót… És ti mit csináltok a négy fal között akkor, amikor senki sem lát?
Kézenfekvőnek tűnik, mégis meglehetősen kényes kérdéssé válhat, hogy ki fizessen a randevú végén. Eleinte elfogadható lehet, hogy a férfi kérje a számlát, hiszen így hallottuk, így tanultuk, így láttuk mindenhonnan, miért tennénk másképp? Nekem (és biztos vagyok benne, hogy másoknak is!) mégsem volt sosem ilyen egyértelmű.
Ahogy nincs tökéletes otthon, tökéletes munka, úgy nincs tökéletes párkapcsolat sem.
Számos nyelven szólhat hozzánk a szeretet.
Bizalmatlanság, féltékenység, félelem – talán ez az a három ok, amire hivatkozva úgy érezhetjük, hogy szabad beleolvasnunk a párunk beszélgetéseibe. Pedig a levéltitok ebben az esetben is érvényes, a tilosban járni pedig veszélyes. Egy őszinte beszélgetés sokkal többet ér, mint lopva a másik után szaglászni.
Kényelem és időhiány – többek között ezekre az okokra vezettük vissza a barátnőimmel azt a tényt, hogy amint komolyabbra fordult a kapcsolatunk, néhány kilóval többet mutatott a mérleg.
„Úristen, ezt meg fogom nyerni! Mi van, ha tényleg megnyerem?!”
Miért nem elég az, ha ilyenkor csak megpróbáljuk elviselni egymást?
Évek óta tartom magam a szokáshoz, hogy a számomra elgondolkodtató gondolatokat kijegyzetelem egy füzetbe. Egy helyre pakolgatom azokat a sorokat az elolvasott könyvekből és interjúkból, amelyek hatással voltak rám – még akkor is, ha nem teljesen értek velük egyet. A lényeg számomra az elgondolkodtatás, nem az egyetértés: ilyenkor mindig új, nem ismert kiskapukat fedezek fel önmagamban.
Ki mondta, hogy a távolság megöli a romantikát?
