Hogyan készültek az ünnepre? Szokások, amiket érdemes lenne nekünk is megőriznünk.
Az adventi időszak évszázadok óta a csendes készülődés szimbóluma, ami az emberek nagy része számára a várakozás és a böjt ideje volt. Ilyenkor elődeink kevesebb húst ettek, mellőzték a hangos mulatságokat és a hajnali miséken a meghitt közösségi élmények hagyományát erősítették.
Az év egyik legfontosabb ünnepére az otthonokban renddel és tisztasággal készültek: ez volt a nagytakarítás időszaka is, amikor a padló legkisebb szegleteit is felsúrolták, és az asszonyok a sütés ünnepi perceinek adták át magukat. Az ünnepi időszak előtti disznóvágás megadta a későbbi lakomára valót is, és nagy gonddal sültek a fonott kalácsok és mézes pogácsák is.
Mivel a karácsonyfa csak a 19. századtól terjedt el szélesebb körben, a vidéki településeken csak kis asztali fák, úgynevezett életfák kerültek felállításra, a házakban pedig fenyőágakkal hívták be a karácsonyt. Ezeket a kis életfákat és fenyőágakat papírból vágott angyalkákkal és csillagokkal díszítették, de került még a fára megfestett dió, alma és mézeskalács is. Ekkoriban sok házban meglepetésként díszítették fel a gyermekek számára, a szent nap délutánján.
Szenteste a ház ura meghintette a szobát szenteltvízzel, hogy elűzze a rosszat, a család pedig az asztal alá tett kenyeret, szalmát és néha a gazdaság eszközeit is - ezzel hozva bőséget a következő esztendőre. Gondosan megválogatták, mi kerül az asztalra, ugyanis mindennek jelentése volt: a mákos ételek a bőséget, az alma felvágása az egészséget, a dió törése a jó termést, a fokhagyma pedig a betegségek elleni védelmet szimbolizálta.
„A karácsony egyik legünnepélyesebb eseménye volt a szertartásszerű karácsonyböjti vacsora, amelyen a család apraja-nagyja részt vett. Az ünnepi asztal népünk szemében hagyományosan a bőség szimbóluma, ezért sok étel- és italféleség került rá, amelyekhez számos szokás és hiedelem fűződött. A vacsora általában hét- vagy kilencféle ételből állt: először ittak egy kis pálinkát, majd minden családtag lenyelt egy gerezd fokhagymát, hogy egészséges legyen jövőre. Ezután habart bableves és mézes-mákos csík következett. Az eladó lány a villájára szúrt mákos csíkkal kiszaladt a kapuba, amerről a kutya ugatott, arra vitték férjhez. Ezután almát, diót, aszalt szilvát ettek, valamint sült tököt, hogy sok pénzük legyen. A palócgazda vacsora közben kiválasztott egy szép, egészséges almát, annyifelé vágta, ahányan voltak, mindenki megevett egy gerezdet azért, hogy ha élete során eltéved, visszataláljon azokhoz, akikkel a karácsonyi almát elfogyasztotta. A vacsora morzsáját nem dobták ki, hanem az asztal sarkán összegyűjtötték és alkalmanként gyógyításra használták. A karácsonyi asztal alá a gazda egy szakajtóba terménymagvakat, kukoricát, egy kis köteg szénát tett, amelyet ünnepek után odaadott a jószágoknak. Volt, aki szalmát szórt az asztal alá, mert kis Jézus is szalmán született és a szekercét is odahelyezte, annak emlékére, hogy Szent József ácsmester volt.”- olvashatjuk a leírásokban.
A régi paraszti kultúrában tehát sok babona, szimbólum és szokás kapcsolódott az ünnephez, amelyek meghatározták annak megélését is. A lányok karácsony éjjelén álmot láthattak a jövendőbelijükről, az ünnepi menü maradékát az állatoknak adták, hogy egészségesek legyenek, a családtagok meglátogatása pedig ezért volt elengedhetetlen ebben az időszakban, mert így vitték egymáshoz a jókívánságokat, az új esztendő reményét és kiteljesülését.
A régi magyar karácsony tehát egyszerre volt a család, a közösség és a vallás ünnepe. Különösen gazdag hagyományai voltak a palóc karácsonyoknak. Ők kifejezetten szigorú böjtöt tartottak: pénteken és szombaton semmi húst sem ettek, és még a fagyos hajnalokon sem voltak restek elindulni a korai roratéra. A rorate vagy angyalmise a római katolikus egyházban az advent első vasárnapjától karácsony első napjáig mindennap hajnalban tartott szentmisét jelenti, amit Szűz Mária tiszteletére tartottak, a Jézus eljövetele utáni vágy kifejezésére.
A betlehemezés is a palócoknál a legismertebb Magyarországon: pásztorok képében járták a falut és vidám, tréfás jeleneteket adtak elő- gyakorta tűzdelve csipkelődő szövegekkel. A hetvenes évekre azonban a betlehemezés egyre több helyen elmaradozott- ahogyan a korabeli forrásokban is olvashatjuk: „A karácsonyesti szokásokat egyedül csak a mendikálók, vagy, ahogy a palócok mondják, az ablak alá járók őrzik. Ezek csoportosan járják a házakat, s minden ablak alatt elénekelnek valamilyen karácsonyi éneket. Az öregebbek még sok helyen emlékeznek a régi karácsonyi misztériumjátékok énekeire, mint pl. a Midőn a Szűz bepólyálta gyermekét kezdetű dalra.”
A Dunántúl a magyar és a nyugati szokások találkozási pontja volt, így a karácsonyi ünnepkört is hamar áthatották az osztrák és német hagyományok. Az ünnep kihagyhatatlan eleme volt a házi mézeskalácssütés, és a 19. század közepétől már sok helyen népszerűvé vált a karácsonyfa is. Aranypapírba csomagolt édességek, gyertyák és szalmacsillagok díszítették az ünnepi fákat, és a regősök ezen a vidéken nemcsak újévkor, hanem gyakran karácsony másnapján is jártak. Pattogtak az ostorok, egymást követték a mondókák - mindezt annak érdekében, hogy az új esztendő gazdag, termékeny és bőséges legyen. Sok faluban a karácsonyi asztalt sem szedték le az éjjel, hogy a ház “ne maradjon magára”, és a maradékot a baromfiknak vitték, hogy másnap jól tojjanak.
Ebből a morzsányi emlékből is jól látszik, hogy egykor mennyire mást, mennyivel többet jelentett az ünnep, mint ma. A tárgyakhoz jelentések és tartalmak kapcsolódtak, az élet biztosítása és tisztelete határozta meg a szokásokat, és sokkal fontosabb volt az emberi, a közösségi kapcsolódás. Hagytak időt a megélésre, megteremtették a lecsendesedés körülményeit, és a jövő várakozásának izgalmával élvezték együtt egy újabb dolgos év végét. Úgy hiszem: a történelemből sokat tanulhatunk- érdemes lenne ezt a karácsonyi szokásaink újragondolásakor is megfogadnunk!
További adventi cikkeinket itt olvashatják.
