„Szabadságom egy darabja” – Negyven éve halt meg John Lennon

A hetvenes években a délvidéken élőknek Szabadka jelentette a szabadságot, kimenni „Jugó”-ba, a mára méltán elfeledett kishatár-átlépővel évente többször is. Összekuporgatott pénzünket ropogós dénárra váltottuk, majd Kockaladába pattanva alig egy óra alatt elérhető volt a Kánaán. Mert a farmerek a „bazooka” rágók és a lemezek országa maga volt a Paradicsom.

Számos történelmi és gazdasági oka van annak, hogy a szocialista országok közül miért járt külön utakon Jugoszlávia a hetvenes években. A szerb partizánok eleve nagyobb részt vállaltak a második világháborúban az ország felszabadításában, így a németek kiűzése után más volt az alkupozíciójuk Moszkvával szemben. A háború után kormányfővé, majd 1980-ban bekövetkezett haláláig szövetségi elnöknek kinevezett Josip Broz Tito pedig nem bizonyult könnyű esetnek. Miután elutasította a Sztálinhoz való feltétlen lojalitást, Jugoszláviát ki is rúgták a Kominformból, ami egy központosított kommunista tájékoztató iroda volt.

Persze a személyi kultusz ott sem volt ismeretlen, hiszen ez alanyi jogon járt a szovjet érdekszférában, de a Tito féle piaci szocializmus rengeteg engedményt tett a szólásszabadság és vallásgyakorlás területén. A különutasság gazdasági hatása volt a legszembetűnőbb, mivel a KGST- szabványokból kimaradtak, a technikai eszközeik is működőképesebbek voltak, a nyugati termékeknek pedig nem állítottak akadályt. Amíg a kommunista vezetők nálunk ruházat és dalszövegek alapján tiltották vagy éppen megtűrték a zenekarokat,

déli szomszédunknál a hetvenes évek végén már minden fontos lemezt meg lehetett kapni.

Megérte összekuporgatni a zsebpénzt, az első párszáz forintomból, ha már annyira kínálták, meg is vettem a 64-es kiadású Beatles for Sale lemezt, mellé George Harrisontól a Dark Horse korongot és a zeneileg szinte teljesen értékelhetetlen Follow me lemezt Amanda Lear közreműködésével, akiről talán az a legérdekesebb információ, hogy egy ideig Salvador Dali élettársa is volt.

A kincsestáramba, avagy a kocsi kesztyűtartójába még bekerült a dupla válogatásalbum műsoros kazettán az 1970-ben feloszlott liverpooli bandától, így a serdülőkoromnak az a része, amit a járgány hátsó ülésén töltöttem el, nagyjából ezeknek a nótáknak az üvöltésével, majd a hangszeren történő elsajátításával telt el.

Mint minden valamirevaló korabeli Beatles-rajongó, én is választottam a liverpooli srácok közül hosszas hezitálás után. A hangszer alapján talán Paul McCartney-t illett volna magamhoz közelinek éreznem,

George Harrison titokzatossága és muzikalitása is rabul ejtett, ám végül John Lennon karizmája mellett döntöttem.

Nem mintha a polgárjogi mozgalmak mellett való kiállása bármit is jelentett volna számomra tízes éveim elején, és a vietnámi háború elleni fellépésével sem igazán tudtam még mit kezdeni.

A Beatles felbomlása után már csak az ő zenéiből voltam naprakész, és ahogy cseperedtem, szövegeinek is egyre több sorát tudtam értelmezni. Elkötelezett híve volt a szabadságnak, a békének és esküdt ellensége a Nixon–Kissinger-féle amerikai külpolitikai stratégiának. Népszerűsége miatt politikai akciói a keleti blokkban is ismertek voltak a hetvenes években.

Nyolcvan éve született, negyven éve halt meg New York-ban a Dakota-ház előtt. Öt golyót kapott egy őrülttől, akinek akár le is írhatnám a nevét, de nem teszem.

John Ono Lennon halálával aznap nehezen összekuporgatott szabadságom csorbult.

Nyitókép: Nick Fewings/Unsplash

Ajánljuk még: