Húsvéti szokásaink
A néprajzi szokáskutatás logikája szerint ünnepeink több konzervatív elemet őriznek, mint a gyorsabban változó, merőben pragmatikus motivációk által vezérelt hétköznapok, ezért is érdekes olykor-olykor a múltbéli különleges napokra visszakukucskálni. A hagyományon belül is rétegeket fogunk találni: a legkonzervatívabb réteg a hiedelmeké, majd ezt követi a szokáscselekvés, a tárgykultúra és a szóbeliség. Ilyen értelemben a húsvéttal kapcsolatban is az ünnepkört meghatározó hiedelemréteg a legarchaikusabb kultúrkincsünk, majd a szokásanyag és a folklórhagyomány.
A magyar nyelvterület történeti valóságában igen széles spektrumot mutat a klasszikus – néprajzi értelemben főként a 19. századi és a 20. század közepéig még fellelhető – néphagyományokból és hiedelemanyagból, és nem véletlen, hogy ezek archaikusabb rétegét a magyar nyelvterület keleti részéin találjuk meg.
A moldvai és bukovinai csángóknál, a székelyföldi székelyeknél mai napig tetten érhetjük a húsvéti ünnepkörben gyakorolt hiedelemcselekvéseket,
míg az anyaországban és a nyugati területeken végzett szokáscselekvésekre már egyre kevésbé jellemző, hogy releváns, azaz funkcionális hiedelemi hátterük volna.
A húsvéti három szent nap az ünnep lelkülete és funkciója szempontjából nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat, ugyanis ekkor történik minden olyan bibliai esemény, ami a feltámadáshoz, a keresztény hitéletben pedig a megváltás bizonyosságához vezet. Éppen ezért ez a három nap az ünnep központja, jóllehet ma már leginkább a húsvét vasárnapot és a húsvét hétfőt tartjuk az ünnep csúcspontjának. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy a hajdan vallási ünnepből közösségi ünneppé vált húsvét ma már elsősorban családi ünnepként érvényesül.
Nagycsütörtök, avagy zöldcsütörtök
A nagycsütörtöki utolsó vacsora emlékét a népi logika „zöldcsütörtöki” böjtre fordította le, ilyenkor hagyományosan zöld levelű zöldségekből készült ételeket ettek: salátát, spenótot, csalánt sőt, a majorság ételébe is vagdalt csalánt kevertek. Ezt a szokást ma már csak a legvallásosabb vidékeken találjuk meg. Múltbéli érdekesség, hogy
az Andrásfalváról Dévára települt székelyek ezen a napon gyephantot tettek a kapufélfára, a júdási árulás emlékére.
Azt tartották ugyanis, hogy amikor Júdás elárulta Jézust, azt mondta a poroszlóknak, hogy abban a házban találják meg, amelynek a kapufélfáján gyephantot látnak. Ezt megtudván, Péter minden ház kapufélfájára tetetett gyephanot, így Jézust csak később tudták elfogni. Ezt a hagyományt a moldvai Klézsén Szent György napon gyakorolták, de nem terjedt el az egész nyelvterületen.
A nagycsütörtöki paraliturgikus és liturgikus hagyományok erősen keveredtek a gyakorlatban. Az oltárfosztás és a harangok Rómába menetele a templomi szférához tartozik, ugyanakkor a hegyen való virrasztás szokása már nem liturgikus elem. Sok helyen szokásban volt, hogy Jézus Getsemáné-kerben való imájának emlékére az asszonyok kivonultak a közeli domboldalon felállított kálváriára vagy egy útszéli kereszthez – jellemzően kis kápolnát is állítottak ezekre a helyekre – és ott virrasztottak nagycsütörtök éjszakáján. Ausztriában még ma is vannak az Olajfák hegyén imádkozó Krisztus tiszteletére emelt kápolnák.
A magyar nyelvterület több részén is szokás volt a nagycsütörtöki Pilátus-verés vagy Poncilusozás. A patriumi bányavárosokban például a templom mellet készítettek egy halmot fából, azt gyújtották meg a legények, azt égették el. A szokás gonoszűző, tisztító funkciója szervesen illeszkedik a húsvéti gondolakör és áhitat lényegébe, így minden egyes napon, amely a feltámadás ünnepléséhez visz közelebb bennünket, az ártalmak elűzése, a belső és külső megtisztulás gesztusai a meghatározóak. A Pilátus-verés többfél formában is megjelent a különböző régiókban: Csíkkozmáson például a Jeremiás siralmait énekelték el a templomban, majd utána kiválasztottak egy fiút, körbekergették a templom körül, majd, ha elkapták, megverték – ezt nevezték Pilátus-kergetésnek. Ez a szokás sem jellemző már, leginkább szakirodalmi kuriózumként emlékeztet a józan paraszti logika és a vallásos áhitat keveredésének gyakorlatára.
Nagypénteki hagyományok
Háromszéken, Csíkban, Gyergyóban és Marosszéken is élt egy különleges, feltehetően középkori eredetű nagypénteki szokás: a szentsírállítás és -őrzés. Gyermekkoromban magam is tanúja voltam ennek a gyakorlatnak a Nyárád-menti Mikházán, az erdélyi ferencesség második legfontosabb fellegvárában. Nagypénteken az asszonyok előkészítették a szentsírt a templomban, majd székelyruhába öltözött legények, kardjukkal az oldalukon felvonultak a szentsír mellé, és a feltámadásig őrizték Krisztus koporsóját. Olyan tisztességnek számított ez a feladat, amihez előzetesen meg kellett gyónni, meg kellett tisztulni lelkileg és testileg egyaránt, és a teljes idő alatt szótlanul, imádságos lelkülettel kellett végezni a feladatot. A feltámadás éjszakáján pedig ezek a katonák a pappal együtt várták a körmenetből érkezőket.
Ahol módjukban állt, díszlövéseket adtak le a menet fogadásakor.
Hiedelemanyag tekintetében nagypéntek a legkonzervatívabb, legarchaikusabb és leggazdagabb – nem véletlenül. Az általános dologtiltó nap lényege a mindenféle rontástól való távolságtartás, az engesztelő áldozat megerősítése a gazdaság, az állatok tisztántartása, védelme volt. A hiedelmek ma már leginkább a csángók és Erdély keleti részein tartják magukat, de félő, hogy a mai nagyszülők és dédszülők generációjával ez a tudás a gyakorlatból végleg kikopik. Arra talán még a városi ember is emlékszik, hogy nagypénteken miért nem szabad kenyeret sütni – mert kővé válik –, vagy miért nem szabad varrni – mert a tűvel Jézus sebeibe szúrunk –, vagy miért kell letakarni a tükröt fekete gyászlepellel – mert ilyenkor minden háznak saját halottja a sírban fekvő Krisztus. Nem biztos azonban, hogy széles körben ismerik, miért nem szabad mosni – mert a ruha viselőjébe belecsap a villám –, és miért kell nagypénteken hajnalban folyóvízben megfürdeni és a jószágot is megfüröszteni – mert akkor nem fog rajtunk a betegség. A hiedelmek kikophatnak ugyan, de az ünnep egyes liturgikus elemeihez kapcsolódóan
mindig is igényünk lesz saját többletjenetés megfogalmazására is.
A paraliturgikus cselekvések és a vallásos hit mellett egykor oly gazdag hiedelemvilág az egyszerű ember tevékeny részvételének volt a fokmérője. Minél gazdagabb egy népcsoport vagy egy közösség folklórkincse, annál biztonságosabban képes ismeretlen helyzetekben is világmagyarázatokat megfogalmazni.
Nagyszombati szokások
Nagyszombat egyik legjellemzőbb szokása – ami mai napig tartja magát a keleti végeken – a határkerülés. Ezt a gyakorlatot szinte a teljes székelységben tetten érjük. Szombaton este a férfiak – ahol tehették, lóháton – kimentek a határba, körbekerülték a falu teljes határát, majd reggelre a templomba érkeztek vissza, ahol a pap és a hívek egy része fogadta őket, áldással. A határkerülés szokását részben a székely határőrök idejére vezetik vissza, ám fennmaradása ennél szorosabb logikát feltételez az ünneppel. A határ megkerülése egyfajta jogi aktus volt már a régi időkben is: számbavették a földek állapotát, a határjelzésket állapotát, és megigazították a határhompokat, ahol kellett. Minden határhompnál megálltak, imádkoztak, majd viccelődtek és játszottak is a fiatalok. A második világháború utáni évekből azt is tudjuk, hogy a határhompoknál a fiúk megvesszőzték a lányokat, akik védekezésképpen már előre egy kispárnát rejtettek a szoknyájuk alá, hogy bírják a suhintásokat.
Marosszéken ma is szokás húsvét vasárnapjára a lányos házak kapuját feldíszíteni zöldágakkal, krepp-papírból készült virágokkal. A legények, akik a lánynak udvarolni szeretnének, éjszaka teszik fel az ágakat, és a leánynak kell kitalálnia, kinek kell megköszönnie tojással a kitüntetett figyelmet. A Szászrégen környéki falvakban ez mai napig élő szokás, a csecsemőtől a házasulandó nagylányig mindenkinek jár a zöld ág. Természetesen versengenek is a lányok, ki kap több ágat: akinek a legnagyobb bokrétája van, annak van vélhetően a legtöbb udvarlója. Ez a hagyomány nem tévesztendő össze a májusfa állítással, hiszen ennek párválasztó, termékenységvarázsló jelentéstartalma erősebb.
Csupán szemelvények ezek egy végtelenül gazdag szokáshagyományból, melynek egy-egy elemét – ha helyenként már csak formájában is – szívesen őrizzük tovább. A mostani húsvéti időszak áhítatában talán arról is érdemes megemlékeznünk, milyen felelősségünk van ezeknek a kincseknek a továbbadásában – ezt is jelenti a feltámadás!
A cikk megjelenését a METRO támogatta.
