„A hűtlen ember olyan, mint a lyukas korsó” – így lesz álságos egotupírozás a netes társkeresésből

Egyszer azt olvastam, hogy a hűtlen ember olyan, mint egy korsó, amiből sok kis lyukon keresztül elfolyik a víz. Soha nem fogja igazán senki szomját oltani, mert nem egyvalakinek adja, amije van, hanem sokakra tékozolja. Ez igaz szerintem azokra is, akik egyszerre több emberre vetik ki hálójukat: mélyülni nem tudnak senkivel, de felforgácsolják magukat és kapacitásaikat a felszínes kapcsolatteremtéssel. 

Netes társkeresés, avagy a porhintés elvárása

Ismert – férfi ÉS nő – a netes társkeresőkön az olyan típus, aki folyamatosan keres, és folyamatosan talál. Mindig több vasat tart a tűzbe, és várja, hol mi alakul. Számára senki se lehet igazán érdekes és jó, mert örökké ott van a többi esélyes jelölt. A többi, aki megakadályozza, hogy bárki iránt is igaz érdeklődéssel legyen, hiszen ha egyet választ, a többiről le kellene mondani. Márpedig a többiek között lehet valaki, aki izgalmasabb, okosabb, szebb, szexibb, jobb partinak ígérkezik, mint választottunk. Így aztán keresünk, újra és újra, folyamatosan.

Csakhogy nincs egyetlen olyan mozzanata se az ilyen jellegű társkeresésnek, ami hiteles lenne, ami az álságos egotupírozáson túlmutatna, mert az ilyen kapcsolatteremtésben nincs valódi érdeklődés, nincs szenvedély, nincs mindenáron akarás, nincs bizonyítási vágy. Nincs benne vágy se, mert egyszerre nem lehet százfelé vágyni.

Ha az illető maga előtt sem ismeri be, hogy valójában nem akar elköteleződni, lehangoló játszmákba bocsátkozik. Nem lehet őszinte, mert azt, amit csinál, nem lehet eladni, legalábbis nem sokak számára. Ezért is nem írja szinte senki ezt:

„Gabi vagyok, 43 éves, és ebben a pillanatban pontosan 12 másik chatablakban is randizok. Te csak az egyik vagy. Érdekellek így is, ugye?”

Mivel az örök keresők közül kevesen vállalják nyíltan, mit akarnak, azok, akik valóban mélyülnének, át kell, hogy lássanak a szitán. Ez nem nagy feladat, mégis nehéz meglépni, ugyanis fájdalmas felismerés lehet észrevenni, hogy nem is akarnak bennünket, legalábbis nem igazán. Pedig az olyan ember, akinek mi csak egy vagyunk a sokból, az sose figyel ránk egészen. Máshol jár, és ezt észre lehet venni, de ehhez is idő, pláne tapasztalat kell. Tapasztalat, ami azon alapszik, hogy a másik kizsarolja reményeinket, megtapossa hitünket, ígérget, elárul...

Aki sportot űz ebből a párkeresési magatartásból, önmagát is becsapja. Nemcsak a többi embert, de saját magát is elégeti, és feléget mindent maga körül. És innen nézve mindegy, hogy azért így él, mert ezzel a felszínességgel védené a saját lelkét, mert fél, vagy mert túl sokat csalódott már. Végül nem marad semmije. Nem marad semmije, akkor se, ha akadnak újabb áldozatok. Nem marad semmije, hiszen maga se hiszi már el azt, amit ígér. Saját magát fosztja ki, a saját „házát” bontja le. Teljesen mindegy, hogy hány vasat tart a tűzben, amíg így, ilyen tűznél keres társat, csak dideregni fog.

Mert senki se szeret a sok közül csak az egyik lenni. Nem csak a párkeresés romantikája veszik ezzel el, de a párkapcsolat lényege is (legalábbis az én olvasatomban), mert szeretnénk mindannyian az az egy lenni, akit a másik keres. Akit személyünkben megtalált. Akiért küzdött, árkon-bokron át rohant, legyőzött száz sárkányt, hegyet.

Mert jó esetben mi is azt az egy-et akarjuk. Az igazit, aki miatt lebontunk minden falat. Aki előtt meztelen lehet a test és a lélek is. Aki mellett az őszinteség az egyetlen takaró, aki mellett nem didergünk sosem, aki ért, meghallgat, vígasztal és ránk figyel. Csak és kizárólag ránk, nem tucatnyi más idegenre. Más jelöltekre, akik viszik az időt, figyelmet, viszik a szép szavakat. Mert ha velük együtt zajlik a menetelés a párkapcsolatért, ugyanazon ember kegyeiért, akkor hamvába holt az egész. Nincs is láng, nincs mit siratni.