Így éli túl a medve a téli álmot – csodaszámba megy az összetett folyamat

A téli álomra való igényt akár magunkon is érzékelhetjük, ahogy jön az ősz, majd közeledik a tél: a kevesebb fény hatására ugyanis megnő a szervezetünkben a melatonin szintje, és ennek következtében nő az alvásigényünk. Számunkra adott a meleg hely és a táplálék. Azok az állatok azonban, akiknek kint, a hidegben élelem nélkül kell átvészelniük a telet, sokkal rosszabb helyzetben vannak. A kisebb állatok raktároznak, de a nagyobbak téli álommal vészelik át ezt a nehéz pár hónapot.

Ugyanakkor a medvék azért különlegesek, mert a téli álom során más állatokkal ellentétben viszonylag éberek maradnak, külső inger hatására könnyen felébrednek. Sőt, az anyamedvék ekkor szülnek – noha nem vizelnek és nem ürítenek, szülni mégis képesek, és a bocsok tejjel való ellátását is meg tudják oldani. Erre egyébként azért van szükség, hogy a kismedvéknek legyen ideje megerősödni a következő télre. 

A medvék saját odúkat alakítanak ki az alváshoz, aminek elkészítése nagyjából egy hétig tart. Általában egy barlangot vagy egy vastag fa törzsét választják erre a célra. Ágakkal és levelekkel hordják tele a vackot, így biztosítva, hogy testük ne hűlhessen ki az elkövetkező időszakban.

A téli álomra képes élőlényeket hormonok szabályozzák a hibernáció megkezdésében és menetében: az első fázis az evés, ugyanis ahhoz, hogy túléljék a telet, nagy zsírtömegre van szükségük, amit az alvási időszakban lebontanak, és energiává, illetve hővé alakítanak. A testhőmérséklet lehűtése azonban korántsem elég a túléléshez, a téli álmot alvó állatok emésztőrendszere táplálkozás hiányában leáll, nincs ürüléktermelődés, azonban karbamid mindig keletkezik, ami a vizelet fő alkotórésze). Egyes állatok emiatt rövid időre felébrednek és vizeletet ürítenek, viszont a medvék tovább alszanak, és

fehérjévé alakítják a húgysavat, amit a szervezetük „alvás” közben hasznosíthat. 

A kiszáradás ellen pedig úgy védekeznek, hogy a szervezetük a tárolt zsír egy részéből vizet állít elő. Tehát a hibernáció alatt a medve anyagcseréje minimalizálódik, továbbá percenként csak négyszer vesz levegőt, és szívverése is ritkább lesz: percenként csupán egyszer ver, miközben bizonyos agyi tevékenységei is leállnak.

Ahhoz azonban, hogy a tél végén egészségesen ébredhessen fel, szükség van arra, hogy a medve inzulinérzékenysége nagyobb legyen, hiszen egy ekkora hízásnál, amit a hibernáció igényel, óhatatlanul nagy esély van a cukorbetegség kialakulására: a medvék 25-30 százalékkal növelik testsúlyukat a téli álom előtt. Egy elhízott állapotnál ugyanis a szervezet érzéketlen az inzulinra, és ettől alakulhat ki cukorbetegség. A téli álom esetében azonban a medvék érzékenyebbé válnak erre a hormonra. 

Bár a medvék valamelyest elgémberedve térnek magukhoz tavasz elején, sem izmaik, sem csontjaik nem sínylik meg a telet, amiért bizonyos gének a felelősek, amelyek fenntartják a tél folyamán az egészséges csontokat. Sőt, a hibernáció gyógyít is: amerikai egyetemek kutatói figyelték meg, hogyha a medvéknek voltak balesetben vagy egymással való harcban szerzett sebeik, amelyek elfertőződtek vagy begyulladtak, a tél álom során meggyógyultak, és tavasszal már tökéletes állapotban voltak.

Medvék esetében azonban a téli álom inkább lehetőség, mint szükséglet, így jellemzően csak akkor alakítanak ki maguknak alvóhelyet, ha nem megfelelőek a körülmények a tél átvészeléséhez. A téli álom oka ugyanis elsősorban nem a hideg, hanem a kevés élelem. Ezért

az állatkertekben, ahol van táplálék, az állatok nem alszanak téli álmot.

A vadonban is hasonló a helyzet: télen a medvék sokszor meglátogatják a vadak számára készített etetőket, ahol gyümölcsök, széna és különböző magvak választéka várja őket. Így ha nem esik nagy hó, és rá tudnak járni a táplálékra, sok esetben átvészelik a telet alvás nélkül: vagyis a téli álom csak a rossz körülmények elől való menekülési mód.