Gyümölcsoltó Boldogasszony napja van: itt a gyümölcsfaoltás ideje!

Talán nem túlzás állítani, hogy a Kárpát-medencét járó gyümölcsészek Kodályhoz vagy Bartókhoz hasonló értékmentő munkát folytatnak, mikor régi szőlőhegyek bozóttal benőtt dűlőit, öreg házak mögötti hátsó udvarokat, régi pásztorutakat járva igyekeznek a még élő fa-matuzsálemeket felkutatni, hogy a túlélésüket biztosító oltóvesszőket gyűjtsenek róluk.

Ahogyan egy apró magban ott lakozik minden tudás, amely a pompás virágzat, majd a termés kifejlődéséhez szükséges, úgy a hatalmas fák apró hajtásaiban is ott rejtőzik az anyafa évszázados túléléséhez, az ízletes gyümölcs érleléséhez szükséges teljes genetikai anyag. Ennek köszönhető, hogy a gyümölcsfák vad alanyra oltása lehetőséget kínál arra, hogy egy számunkra valamiért kedves öreg fát, vagy egy már csak néhány példányban ismert fajtát megmentsünk a pusztulástól.

Fotó: Pixabay / Helger

Felnőve, a kellő odafigyeléssel, fizikai és szellemi felkészültséggel szakszerűen oltott új fácska a régi, öreg anyafa minden tulajdonságát hordozni fogja, így egyebek mellett a gyümölcse is ugyanolyan lesz. A kiválasztott gyümölcsfákról télen, de legkésőbb a nedvkeringés megindulása előtt vágjuk le a „nemesnek” is nevezett oltóvesszőket, amiket tavasz kezdetén vad alanyra szeretnénk oltani.

Oltóvesszőnek jellemzően a legfeljebb 1 éves fiatal hajtásokat szoktuk használni, melyek általában fényesebb, üdébb színük alapján is jól elkülöníthetők a fa többi, már durvább kéreggel borított részétől.

A télen vágott vesszőket sokszor akár hetekre is tárolni kell, mire a gyümölcsoltásra sort keríthetünk. Ahogyan ez erdélyi gyümölcsészet egyik legnagyobb tudója, Szávay Márton mondta: a vesszőket úgy tároljuk, hogy „Eső üsse, Nap ne süsse!” Régen ehhez elég volt a forgáccsal kevert hóval töltött ládába dugdosott vesszőket a ház északi oldalába tenni, ma viszont – hó és hideg hiányában – a vesszőket pincében vagy hűtőben, nedves homokba dugva tároljuk.

A nemes vesszők fogadására leggyakrabban olyan „vad alanyokat” használunk, melyek az adott gyümölcsfaj természetben is megtalálható vad formáját jelentik. Körték számára ez a vadkörte, őszibaracknak a parasztbarack, és így tovább. Nemes vesszőt akár egy véletlenszerűen kinőtt, vagy előrelátó módon akár évekkel előre kiültetett vad alanyra is olthatunk, ezt helyben, vagy tőre oltásnak nevezzük. Amikor vásárolt, vagy saját magunk által magról vetve szaporított alanyokra asztal mellett tesszük az oltóvesszőt, akkor kézben oltunk.

Bár rendkívül látványos, és sok helyen a kert büszkeségeként mutogatják, kevésbé etikus egy alanyra többféle nemest oltani. Ezzel ugyan el lehet érni, hogy egyazon fa mondjuk sárga és piros körtét is teremjen, vagy ugyanonnan cseresznyét és meggyet is szedhessünk, azonban a vad alany és a nemes fajták genetikai különbözősége miatt az ilyen fák egészségileg sokkal sérülékenyebbek lesznek.

 

Fotó: Pixabay / Tom

A régi időkben a gyümölcsoltás ideje március végén, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén volt. A legtöbb népi időjósló és munkakezdő megfigyelés azonban a klímaváltozás következtében ma már jóval kevésbé ad támpontot a kertészkedőknek, sokkal nagyobb szerepe van az adott pillanat és időszak megfigyelésének. A kemény telek eltűnésével jellemzően minden korábbra csúszott, így például az utóbbi években a gyümölcsfák oltását is már jó egy hónappal korábban, február közepén el kellett kezdenünk.

Az oltásnak számos technikája ismert, ugyanakkor jellemzőn minden oltóembernek megvolt az az 1-2 jól bevált és ezerszer begyakorolt mozdulata, amivel a két részt összepárosította.

A legegyszerűbb technika az ún. lapolás, amikor a közel hasonló átmérővel bíró nemes és a vad vesszőt haránt irányban elmetsszük, majd a két ágacskát – a sebek érintése nélkül – összeillesztjük. Hasonlóan egyszerű az ékoltás is, melyet vastagabb vad és vékonyabb nemes vessző esetén is alkalmazni tudunk. Ilyenkor a nemes vessző végét ékszerűen, V-formában kihegyezzük, majd a vad vessző lemetszett végében hosszirányban készített vágásba tűzzük. Fontos, hogy a két vessző kérgi része legalább az egyik szélen érintkezzen egymással!

A vesszőket legjobb, ha direkt erre kitalált speciális oltószalaggal rögzítjük egymáshoz, de ennek hiányában akár a régiségben használt kenderkötelet is alkalmazhatjuk. A szakszerűen rögzített nemest nem szabad hosszúra hagyni, 2-3 rügyre vágjuk vissza. Fontos, hogy az esetlegesen keletkezett, oltószalaggal nem védett sebeket fasebkezelő szerrel kenjük be – lehetőség szerint használjunk természetes alapanyagokból kevert készítményeket!

Fotó: Wikimedia Commons

Az elkészült oltványokat célszerű minden esetben az azonosítást segítő címkével ellátni, hogy az őszi kiültetés idején is tudjuk, melyik fa van a kezünkben… Kertészetekben külön erre a célra gyártott, ceruzával írható címkék is kaphatók, de igazán időtállónak az apró darabokra vágott fém sörösdoboz-címkék bizonyultak, melyekbe hegyes csavarvéggel karcoljuk bele az azonosító adatokat.

Az oltáshoz hasonlóan a szemzés is átörökíti az anyanövény minden tulajdonságát. Lényeges különbség azonban, hogy ez esetben a nemes fának csupán egyetlen rügyét illesztjük a kiválasztott alanyra.

Az alany kérgi részén éles oltókéssel T-formájú metszést ejtünk, melynek sarkait az oltókés fülével óvatosan kihajtunk. Az így létrehozott kis zsebbe óvatosan belecsúsztatható a nemes fáról pici kéreg résszel együtt vágott rügy, amely sikeres szemzést követően évek során akár komoly termőággá is fejlődhet.

A gyümölcsész szakma nagy öregjeinek és úttörőinek hála ma már a Kárpát-haza számos pontján találunk olyan elhivatott szakembert, aki igen sokat dolgozik a helyi tájfajták megmentéséért. Tavasz elején közülük sokan szerveznek oltónapokat, amikor a témával megismerkedni vágyó laikusok a szakemberek vezetésével akár a gyakorlatban is kipróbálhatják a faoltás technikáit. Ne féljünk próbálkozni, és ha szükségét érezzük, bátran kérjük szakemberek tanácsait!

Nyitóképünkön Jean-François Millet (1814–1875) festménye: Gazda oltványt ültet egy fába 

– Forrás: Wikimedia Commons