„Annyiféle jó apa létezik, ahányféle ember” – apák születéséről beszélgettünk a Kispapacoaching alapítójával

Gyakran hallani, hogy a nőknek könnyebb a dolguk, mert van kilenc hónapjuk, hogy felkészüljenek a szülővé válásra. Egy anya gyakorlatilag a fogantatás pillanatától együtt fejlődik a babával, segítik őt a hormonális változások, érzi a magzat mozgását, míg ez a férfiaknak nem adatik meg. Kétgyerekes apukaként, és olyan coach-ként, aki kimondottan nagy fókuszt helyez a férfiak mentorálására, te mit gondolsz, mikor és hogyan válik valaki apává?

Ez egy összetett kérdés, nem tudok rá egységes választ adni. Láttam már olyat, hogy valaki az első ultrahang után, amikor hallotta a baba szívhangját, örömmámorban úszott, hogy apa lett. Olyanról is tudok, akinél a harmadik gyerek születése után kapcsoltak be igazán az apai működések.

Én arra szoktam bíztatni mindenkit, hogy vegye ki a részét abból a kilenc hónapból, ami a fogantatástól a születésig tart. Menjen el az összes ultrahangra, a vizsgálatokra, hordozós vagy kommunikációs tanfolyamra, nézze meg ő is a kórházat, és merjen kérdezni.

A születést, a szülővé válást semelyik iskolában nem tanítják, muszáj erről magunknak információt szerezni.

Én magam is tartok szülésfelkészítőket pároknak egy dúlával közösen, illetve kifejezetten leendő apáknak szóló szülésfelkészítőket is szoktam szervezni. Nagyon jó élmény aktívan részt venni ebben a kilenc hónapban. Nem a külső elvárások vagy szokások miatt, hanem mert személyesen is nagyon sokat ad. Az így megszerzett tapasztalás, a tudás hatalmas magabiztossággal ruházza fel az embert, aminek köszönhetően semmi nem fogja tudni őt kibillenteni az apai szerepből.

Emellett egyébként

a férfiakban is vannak hormonális változások, tudnak szimpatikus tüneteket produkálni a kismamákkal.

Náluk is megjelenhet a súlygyarapodás, váll- és derékfájás, hangulatingadozás. Ők is megérezhetik mindezt, ha megengedik maguknak, hogy saját magukra is figyeljenek.

Mindez szerinted mennyire könnyű ma férfiként? Mennyire tudják valóban megengedni maguknak a leendő apukák, hogy elfáradjanak, megéljenek egy-egy nehezebb szituációt akkor, amikor sokakban épphogy azt az ösztönt erősíti fel a szülővé válás, hogy rákapcsoljon a munkára, még többet keressen, még többet dolgozzon, hiszen innentől kezdve már az egész család pénzügyi jóllétéről neki kell gondoskodnia?

Valóban jellemző, hogy ilyenkor kicsit megőrülnek a pénzkeresés miatt a férfiak. Ezt a tradíciót hozzuk a családi mintákból, de ez már nem segít minket. Teljesen másképp lehet ma férfinek lenni, mint ötven évvel ezelőtt: másra van szükség egy tanyán élve önfenntartóként és másra az átlagos városi mindennapokban. Emiatt

nem tudunk automatizmusokkal apává válni.

Megváltozott minden: az életkörülmények, a helyszínek, a szerepek. Az anya elsődleges támasza már nem az őt körülvevő többi nő, a tapasztalt anyák a korábbi generációkból, hanem az apa.

A férfi emancipációnak a mai urbánus környezetben fontos része, hogy a férfiak is meghódítsanak maguknak olyan területeket, amik régebben nem álltak a rendelkezésükre. Hiszen ma már nem úgy tudnak hasznosak lenni, hogy megvédik a családot a vadállatoktól vagy elmennek vadászni, ez okozhat egy identitásválságot, egyfajta feleslegességérzést. Kivéve, ha azt mondjuk, hogy rendben, erre nincs szükség, de helyette meg tudom tanítani a gyereket olyan dolgokra, amiket csak én tudok a családban – legyen szó idegen nyelvekről, barkácsolásról, fára mászásról vagy tulajdonképpen bármiről, amihez az édesapa kompetenciája szükséges. Ehhez persze nagyfokú önismeret szükséges. 

Az önreflexión és a saját erősségeinken át vezet az út az apává váláshoz.

Az általad említett feleslegességérzés már a nulladik percben, a szülőszobán megjelenhet, és később nagyon nehéz ezt az élményt felülírni. Sokan említik, hogy mennyire csodálták a párjukat, hogy képes volt világra hozni a gyermeküket, mennyire felemelő volt látni a nőben rejlő erőt, közben pedig saját magukat haszontalannak érezték. Semmit nem tudtak tenni a szenvedések enyhítéséért, csak szemlélőként vettek részt az eseményekben. Szerinted hogyan lehet ezt feloldani?

Nekem ez a személyes küldetésem: a társadalomnak tanulni kell azt, hogy a férfiak hogyan tudnak jelen lenni egy ilyen helyzetben. Ne a konvenciók uralkodjanak, hanem váljon evidenciává, hogy jogunk van felfedezni a saját igényeinket, feltenni a saját kérdéseinket és megtalálni ezekre a saját válaszainkat. Azok az apukák, akik feleslegesnek érzik magukat a gyermekük születésekor, nem találták meg a helyüket.

Az apás szülésfelkészítőimen mindig elmondom, hogy a szülés egy szakrális pillanat. Ilyenkor el kell engedni a tenni akarást, a problémafókuszú alapbeállítottságunkat, mert a

szülőszobán nem kell csinálnunk semmit. Ott az a csinálás, hogy nem teszel semmit:

csendben kell lenni, várni, teret tartani, engedni az érzéseket. Ez nagyon nehéz, nem erre vagyunk szocializálva. Ilyenkor az édesanya olyan, mint egy médium: összeköti a földet és az eget. Ebben pedig csak kísérnünk kell őt, bátorítani, befelé figyelni és érzelmileg elfogadni, ami történik. Ha valaki ezeket megérti, csodás élmény lesz, hogy ezt is megtapasztalhatja magában. Később pedig ez egy rettentően erős köteléket ad a párkapcsolatban. Én ennek csak a nyereségét látom szakemberként.

A párkapcsolat erősítése pedig kifejezetten fontos a gyermekszületés időszakában, hiszen ez egy normatív krízist hoz a családi életbe.

Emiatt szoktam a szülésfelkészítőkön arra is kitérni, mi lesz azután, hogy megszületett a baba, és hazament a család a kórházból. Mindig elmesélem, hogy a lehetetlenre teszünk kísérletet: megpróbálunk valamire felkészülni, amire valójában nem lehet. A küldetésem része, hogy hitelesen, tabuk nélkül beszéljek erről a témáról, mert az illúziók és elvárások teszik tönkre az embereket. Ez egy rettentően nehéz időszak. De nem baj, hiszen mégis hogyan tudnál fejlődni, ha nem lenne benne kihívás, ha nem fájna, nem lennének próbatételek? Ezek nélkül csak egyhelyben toporognánk.

A babák úgy vannak kalibrálva, hogy kibírják, ha a szüleik bénáznak velük.

Szülőként pedig nem kell rögtön összeomlani, ha azt érzed, szar az életed. Normális, hogy nagyon nehéz. Szerintem fontos ez a fajta őszinteség és taburombolás.

Ha már a tabuknál tartunk: én úgy érzem, hogy amennyire a nőknél már elfogadott, hogy az anyaság nehéz oldaláról is lehet beszélni, és meg lehet azt is élni, addig a férfiaknál még mindig alig kerül szóba, milyen belső feszültséget tud okozni az életükben a munka-családi élet összeegyeztetése. Amikor hazaesnek a munkából, hiába szeretnének bekapcsolódni a gyerek játékába, nem feltétlenül van hozzá energiájuk. Ezt pedig kudarcként élik meg, lelkileg is megterhelő lehet.

Van egyfajta kulturális blokk is ebben: a férfira elsősorban nem apaként gondolunk, hanem mint pénzkereső, családfenntartó. Másrészről pedig társadalmilag a férfi legnagyobb félelme, hogy ő inkompetens, nem hasznos. Emiatt nagyon ódzkodnak attól, hogy bevallják, nekik valami nem megy. Ezzel pedig sebezhetővé válnak, amit nehéz felvállalni. Ugyanakkor egyre inkább nem számít cikinek magunkkal foglalkozni, elindulni az önismereti úton.

Ez viszont egy nagyon egyéni út. A társadalmi berendezkedésünk, az intézményi keretek nem feltétlenül segítik ezt.

A tömegkultúra iszonyatos sebeket ejtett a személyiségen, a férfiak önrendelkezési jogát elvette, a férfi közösségek teljesen tönkrementek. Nincs az, hogy tizenöt férfi együtt ácsolja a tetőt a faluban, és közben megvitatják az élet nagy dolgait. Az urbánus életből kivesztek ezek a lehetőségek.

Hol van a férfiak megtartó ereje, csoportdinamikája, az indián törzsfőnök sátra? Ezeken az alkalmakon adhatna egy férfi legálisan hangot a kétségeinek.

Másrészt az, hogy ugyanazért a munkáért még mindig nem kapnak azonos fizetést a nők, mint a férfiak, benne tartja a párokat a korábbi mintákban. Rengeteg esetben hiába akarna a férfi gyesre menni, ezt anyagilag nem engedheti meg magának a család. Svédországban ugyanakkor mára teljesen bevett dolog, hogy az apa fél évre otthon marad.

Sőt, csak akkor kapják meg a családok a teljes támogatást, ha az apa is elmegy gyesre. Egyébként elesnek az összeg egy részéről.

Így van. Mondok egy hazai jó példát is: a Máltai Szeretetszolgálat megcsinálta, hogy a leszakadó településekre busszal viszik ki az orvosdiagnosztikai eszközöket. Ezeken a buszokon nincs orvos, hanem gyesen lévő orvos végzettségű anyáknak adnak munkát. Interneten keresztül az okoseszközön kommunikál a kórházban lévő szakorvossal, aki szakmailag tökéletesen megalapozott döntést tud így hozni és „távgyógyítani”. Közben pedig az anyuka nem őrül meg otthon egyedül a gyerekével, megélheti, hogy szükség van rá szakemberként, gyakorlatban marad. Zseniális megoldás.

Jó lenne, ha az egész rendszer homogénebb lenne ebből a szempontból is. Akkor az apukák nem szakadnának bele a robotolásba, a nők is könnyebben térhetnének vissza a munkaerőpiacra.

Mindenki csak nyertes lehetne, ha nem régi gazdasági berendezkedések mentén működnénk.

Ezen a téren is rugalmasabb gondolkodásra és edukációra lenne szükség.

Az egyén szintjét elemezve pedig újra vissza kell utalnom a tudatosságra, önismertre. Elengedhetetlen, hogy a férfiak rájöjjenek, hogy ők sem robotok. Nem kell folyamatosan dolgozniuk, mint a gépeknek, miközben a húszas éveik szabadságán nosztalgiáznak, mert ők is emberek. Arra tudom csak bíztatni a férfitársaimat, apatársaimat, hogy gondolkozzunk önmagunkon, a saját családi örökségünkön, társadalmilag determinált helyünkön, hogy tényleg ott akarunk-e tartani, vagy változtatni szeretnénk ezen.

Úgy érzem, az egy kulcsmondat, hogy az apáknak is meg kell találni önmagukat: azt a fajta apaszerepet, ami őket boldoggá teszi. Hogyan lehet ezt megtenni?

Hiszem, hogy annyiféle jó apa létezik, ahányféle ember. Csak rá kell lelnie mindenkinek a saját útjára. Elgondolkozni, hogy tényleg használjuk-e az adottságainkat, vagy csak leamortizáljuk magunkat? El kell végeznünk magunkon az önreflexió munkáját, mert az nagyon jó helyekre tud vinni. A családunkkal akkor tudunk minőségi időt tölteni, aktívan odafordulva, ha magunkkal rendben vagyunk.

Ez pedig messze nemcsak a gyerek szempontjából fontos, az apának is sokat ad. Több kutatás is kimutatta, hogy a családban élő férfiaknak hosszabb az élettartama, kevésbé érintik őket a szív- és érrendszeri panaszok, jobb a mentális egészségük. Tehát a családban élésnek nagyon nagy megtartó ereje van.

Nem kell konzerv-megoldásokat keresni, hanem rá kell szánni az időt, figyelmet és energiát, hogy megismerjük a saját gyerekünket, megértsük a jelzéseit és válaszkészen reagáljunk ezekre. Ha az ember kitanulja a saját gyerekeinek a működését, akkor a külvilág mondhat bármit, az apukát nem fogja tudni megingatni. Ez a magabiztosság nagyon klassz, én ezt kívánom minden édesapának.