Első pillantásra olyan, mintha valaki türelmes kézzel száz meg száz vékony szálra hasogatta volna a szirmait. A virág széle nem egyszerűen csipkézett: a halvány rózsaszín, olykor csaknem fehér sziromlevelek mélyen, majdnem a tövükig sallangokra bomlanak, ezért a virág könnyűnek, szinte lebegőnek tűnik.
A rét estjében történik valami: a buglyos szegfű (Dianthus superbus) illata erősödni kezd. Ennek jó oka van. Virágainak felépítése, hosszú csöve és az esti órákban fokozódó édes illat nem elsősorban nekünk szól: a faj beporzási rendszerében az alkonyatkor és éjszaka aktív lepkéknek lehet meghatározó szerepük. Egy svájci alpesi populáció vizsgálatakor az egyik évben kizárólag éjszakai szender látogatta a virágokat, a következőben pedig főként bagolylepkék jelentek meg rajtuk. A buglyos szegfű így azon vadvirágaink közé tartozik, amelyek történetének egy része éppen akkor kezdődik, amikor mi már hazafelé indulunk a rétről.
A buglyos szegfű a szegfűfélék családjába tartozó évelő növény. Magyarországon rendszerint 30–60 centiméter magasra nő, kedvező körülmények között azonban a 80 centimétert is elérheti. Szára villásan elágazó, levelei keresztben átellenesek, keskenyek; az alsók szálas-lándzsásak, a felsők még finomabbak. Termése – a szegfűfélékre jellemzően – toktermés. A virág azonban minden más részletet háttérbe szorít. Öt sziromlevele fehéres, halvány rózsaszín vagy vöröslő árnyalatú lehet, sziromlemezei pedig 1,5–3 centiméter hosszúak és szinte a tövükig keskeny sallangokra osztottak. Ez jó határozóbélyeg is: több más, világos virágú hazai szegfű szárazabb élőhelyeken fordul elő, és szirmaik nem ilyen mélyen hasogatottak.
A tudományos neve is szépen illik hozzá. A Dianthus név görög eredetű: a dios és anthos szavakból származtatják, jelentése nagyjából „isteni virág”, míg a latin superbus jelentése pompás, nagyszerű.
Nyár végén, ősz elején még javában virágzik
A buglyos szegfű egyik érdekessége viszonylag hosszú és késő nyárba nyúló virágzása. A hazai szakmai források júniustól szeptemberig terjedő időszakot adnak meg, de fő virágzása sok termőhelyén inkább augusztusra és szeptemberre esik, megfelelő körülmények között pedig még októberben is találkozhatunk virágzó példányokkal.
Ez a késői virágzás természetvédelmi szempontból sem mellékes. Az olyan réteken, amelyeket hagyományosan szénatermelésre használtak, a növények életét évszázadokon át a kaszálás ritmusa is alakította. A buglyos szegfű képes alkalmazkodni ehhez a zavarási rendszerhez, ám a kaszálás időpontja és intenzitása sokat számít: más európai állományok vizsgálatai alapján a megfelelő kezelés visszaszorítja a konkurens magas növényzetet, míg a túl korai, túl alacsony vagy rosszul időzített kaszálás káros lehet. Vagyis itt is ugyanazzal a látszólagos ellentmondással találkozunk, amely számos értékes réti növénynél előkerül: egy rét megőrzéséhez néha kaszálni kell. Csak nem mindegy, hogyan.
Ha szegfűre gondolunk, könnyen száraz, napégette gyepet, sziklás hegyoldalt vagy homokvidéket képzelünk magunk elé. Több hazai szegfűfaj valóban ilyen környezethez kötődik. A buglyos szegfű azonban más utat választott. Hazai előfordulásai között láprétek, mocsárrétek, üde és időszakosan nedves rétek szerepelnek, és a kékperjés rétek jellegzetes növényvilágában is megtalálhatjuk. A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság szerint sík- és dombvidéken egyaránt előfordul, és meszes, illetve mészmentes talajokon is megél.
Ez utóbbi azért érdekes, mert a faj eurázsiai elterjedési területén meglepően változatos termőhelyeken bukkanhat fel. Európa más vidékein nedves kaszálókon és lápréteken kívül erdőszéleken, folyópartokon, sőt bizonyos térségekben szárazabb, homokos vagy kavicsos helyeken is megtalálták. Egy lettországi vizsgálat például arra jutott, hogy a buglyos szegfű a talaj kémhatását és tápanyagtartalmát illetően a korábban gondoltnál rugalmasabb lehet. Három feltétel azonban ott különösen fontosnak bizonyult: elegendő fény, a konkurens növényzet túlzott térfoglalásának hiánya és az erősen károsító emberi beavatkozások elkerülése. A növény tehát nem feltétlenül egyetlen talajtípus rabja- sokkal inkább a megfelelően nyitott élőhelyé.
Ha szerencsénk van, a buglyos szegfű olyan növények társaságában jelenhet meg, amelyek önmagukban is különleges természeti értéket képviselnek. Az európai kékperjés rétek növényközösségeiben a faj mellett előfordulhat például kornistárnics, szibériai nőszirom, őszi vérfű, festő zsoltina, mocsári kardvirág és kígyónyelv is. Az ilyen gyepek rendszerint tápanyagban viszonylag szegény, trágyázatlan vagy kevéssé tápanyagdús, időszakosan változó vízellátású területeken alakultak ki.
Ez megmagyarázza, miért veszélyes számukra két, egymással látszólag ellentétes folyamat: ez egyik az intenzívebbé váló mezőgazdaság, a másik a gazdálkodás teljes megszűnése. Ha egy fajgazdag, sovány rétet rendszeresen trágyázni kezdenek, a tápanyagbőség néhány gyors növekedésű fű- és lágyszárú fajnak kedvezhet. Ezek magasra nőnek, sűrű állományt alkotnak, és idővel kiszoríthatják a kisebb versenyképességű fajokat.
A természetvédelem egyik legnehezebben elmagyarázható jelensége, hogy egy értékes rét nem minden esetben marad értékes attól, hogy többé senki sem nyúl hozzá. A kaszálás megszűnésével egyre magasabb és sűrűbb növényzet alakulhat ki, felhalmozódik az avar, majd cserjék és fák jelenhetnek meg. A fényigényes réti növények így fokozatosan visszaszorulnak.
A buglyos szegfűnél ezt nemcsak feltételezik. Lengyel vizsgálatokban a cserjésedés és fásodás előrehaladtával csökkent a generatív hajtások, virágok, termések és magok száma. Lettországban pedig több egykori lelőhelyen már nem találták meg a növényt; a kutatók a magas lágyszárú növényzet és a cserjék térhódítását is a lehetséges okok között említették. Ezért olyan értékesek a hagyományosan, extenzíven kezelt rétek. A kasza évszázadokon át nemcsak elvitt valamit ezekről a területekről- a megfelelő használat fenn is tartott egy élőhelyet. Ausztriában például a buglyos szegfű nedves réti állományainak hosszú távú fennmaradását ugyancsak a hagyományos, késői kaszálással hozzák összefüggésbe.
Miért vannak ennyire szétvagdosva a szirmai?
A sallangos szirmokat nézve óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon miért éppen ilyen különös formát alakított ki az evolúció? De itt érdemes óvatosnak lennünk. A mélyen szeldelt szirom alakjára önmagában nem volna megalapozott egyetlen, bizonyított funkciót ráhúzni, a virág egészének felépítéséről azonban már jóval többet tudunk.
A buglyos szegfű hosszú virágcsövet alkot, nektárja szacharózdomináns, világos virágai pedig este lényegesen erősebb édes illatot bocsátanak ki, mint nappal. Ezek együttesen jól illenek az alkonyati és éjszakai lepkék általi beporzáshoz. Egy 1987–1988-ban a svájci San Bernardino-hágón végzett terepvizsgálat különösen szép betekintést adott ebbe az éjszakai világba. 1987-ben a megfigyelt virágokat kizárólag a folyófűszender (Agrius convolvuli, a tanulmányban korábbi nevén Herse convolvuli) látogatta. A következő évben viszont már a bagolylepkék voltak a gyakoribb vendégek.
A „finom illat” botanikai leírásként kedves, de a növény számára az illat nem költői tulajdonság, hanem kémiai jel. Egy 2003-ban publikált vizsgálat hét Dianthus-faj és a szappanfű virágillatának összetételét elemezte gázkromatográfiás-tömegspektrometriás módszerrel. A kutatók fajonként 18 és 51 közötti illékony vegyületet azonosítottak; ezek között zsírsavszármazékok, benzenoidok, fenilpropanoidok, izoprenoidok és nitrogéntartalmú vegyületek is szerepeltek, miközben az egyes illatprofilokat rendszerint néhány domináns komponens határozta meg.
A buglyos szegfű esetében különösen beszédes az illatkibocsátás napszakos ritmusa. A világos szín, a hosszú virágcső és az éjszakára felerősödő illat együtt olyan „jelzőrendszert” alkot, amely jól érzékelhető az éjszakai viráglátogatók számára. Tehát míg mi nappal elsősorban a szirmokat látjuk, éjszaka a lepke valószínűleg sokkal inkább egy illatból kirajzolódó tájat érzékel.
Európától egészen Kelet-Ázsiáig
A buglyos szegfű nem kizárólag közép-európai növény: elterjedési területe hatalmas eurázsiai térséget fog át. A Kew Gardens Plants of the World Online adatbázisa a faj törzsalakjának természetes elterjedését a mérsékelt övi Eurázsia jelentős részére teszi: Európából kiindulva Oroszországon és Közép-Ázsián keresztül egészen Kelet-Ázsiáig követhetők előfordulásai. Magyarország is természetes elterjedési területéhez tartozik.
A hatalmas elterjedési terület azonban csalóka lehet. Egy faj attól, hogy sok országban előfordul, még nem feltétlenül gyakori. A buglyos szegfű elterjedése foltszerű, és számos európai országban erősen visszaszorult. Egy 2021-es összefoglaló tanulmány szerint több ország vörös listáján fenyegetett kategóriába került; Magyarországra a tanulmány Near Threatened, vagyis mérsékelten fenyegetett státuszt idéz korábbi szakirodalmi forrásból. Ezt azonban nem szabad összekeverni egy aktuális IUCN európai értékeléssel. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség EUNIS adatbázisában a Dianthus superbus törzsalakja jelenleg nincs IUCN európai kategóriába értékelve. Vagyis itt is pontosabb azt mondanunk: a faj egész eurázsiai elterjedési területe nagy, miközben egyes regionális állományai erősen veszélyeztetettek.
A buglyos szegfű hazai helyzete valamivel kedvezőbb, mint több nyugat- és észak-európai országban. A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság aktuális fajlapja szerint Magyarországon még nem ritka, sík- és dombvidéken egyaránt előfordul. Ettől azonban természetvédelmi jelentősége egyáltalán nem kisebb. A faj Magyarországon védett, és a hatályos jogszabály szerint természetvédelmi értéke 5000 forint egyedenként.
Védett növényeink sorozatunk gyűjtőoldalát itt találják.
Borítókép: Bernd Haynold/commons.wikimedia.org
