Egy erdőben járunk Rómától északra, Lazio északi részén. A fák között moha lepte sziklák hevernek, az ösvény egyszer lefelé ereszkedik, máshol váratlanul fordul egyet, aztán egyszer csak egy hatalmas kőfej néz vissza ránk. Szája olyan nagyra tátva, hogy ember léphet be rajta. Odabent kőből faragott asztal és padok várják a látogatót, a bejárat fölött pedig egy felirat sejlik fel: „Ogni pensiero vola.” Minden gondolat elszáll.
Néhány lépéssel odébb óriás tép ketté egy embert, harci elefánt ragad meg ormányával egy katonát, sárkány küzd vadállatokkal, szfinxek figyelik az érkezőt, egy ház pedig úgy megdől, hogy odabent a saját egyensúlyérzékünkben kezdünk kételkedni. Mindezt nem egy 20. századi szürrealista művész álmodta meg. A különös figurákat több mint négyszázötven éve faragták bele az erdő vulkanikus kőtömbjeibe. Ez Bomarzo Sacro Boscója, a Szent Liget, amelyet ma leginkább Parco dei Mostri, vagyis Szörnyek Parkja néven ismerünk.
A kertet Pier Francesco Orsini, becenevén Vicino Orsini, Bomarzo ura kezdte kialakítani a 16. század közepén. Miközben Itália előkelői szabályos tengelyekkel, teraszokkal, szökőkutakkal és geometrikus kertekkel próbálták megmutatni, hogy az ember képes rendet teremteni a természetben, Orsini mintha éppen az ellenkezőjére tett volna kísérletet.
A kert, ami szándékosan megtagadta a reneszánsz rendet
Ahhoz, hogy megértsük, miért lehetett ennyire meghökkentő Bomarzo, érdemes előbb elképzelnünk egy 16. századi itáliai főúri kertet. A reneszánsz kert ugyanis nem egyszerűen szép növények gyűjteménye volt. Filozófia, matematika, építészet és hatalom találkozott benne. A teraszok, lépcsők, szökőkutak, sövények és szobrok gondosan szerkesztett tengelyek mentén rendeződtek, a természetet geometrikus rendbe kényszerítő ember pedig tulajdonképpen saját intellektuális hatalmát mutatta meg.
Bomarzo viszont egészen mást tett. A szobrok között nincs következetes perspektivikus vagy arányrendszer. Óriási alakok állnak kisebb építmények mellett, mitológiai figurák keverednek állatokkal és olyan lényekkel, amelyeket nehéz egyáltalán azonosítani. A látogató nem kap egyetlen, messziről átlátható kompozíciót. Be kell lépnie az erdőbe, és egyik meglepetésből a másikba botlik. A Sacro Bosco hivatalos története ezért „hermeneutikai labirintusként” jellemzi a kertet: utalások, illúziók és elhallgatások rendszerének, amelynek nincs egyszerű kulcsa.
Ez már a manierizmus világa. A 16. század közepének művészete egyre kevésbé elégedett meg a reneszánsz kiegyensúlyozottságával. Megnyúlt testek, szokatlan arányok, meghökkentő nézőpontok, intellektuális játékok és különös térélmények jelentek meg. Bomarzóban pedig mindez kilépett a festményekből és épületekből: az egész erdő manierista műalkotássá változott.
Ki volt az ember, aki szörnyeket faragtatott az erdőbe?
Pier Francesco Orsini 1523-ban született az Itália egyik legnagyobb arisztokrata dinasztiájának számító Orsini családba. A család évszázadokon keresztül pápákat, bíborosokat, hadvezéreket és politikusokat adott Itáliának. Pier Francesco azonban leginkább Vicino néven vált ismertté. Fiatal nemesként olyan világban nőtt fel, amelyben a műveltség és a háború egyáltalán nem zárta ki egymást. Katonai pályára lépett, részt vett a 16. század közepének itáliai háborúiban, fogságba is került, miközben levelezéséből és későbbi életéből egy irodalomért, művészetért és antik kultúráért rajongó ember képe bontakozott ki.
Bomarzo ura 1581-ig volt, élete utolsó éveit pedig egyre inkább ezen a birtokon töltötte. A Sacro Bosco létrehozása valamikor az 1540-es években vagy a század közepén kezdődhetett. A hivatalos parkismertető szerint az első építési szakasz 1552-re már elkészült, más történeti feldolgozások a munkálatokat tágabban, nagyjából 1540 és az 1580-as évek eleje közé helyezik. Vagyis nem egyetlen hirtelen ötletből megszületett kertről beszélünk: Bomarzo évtizedeken át változott Vicino Orsinivel együtt.
Bomarzo történetének leggyakrabban ismételt változata úgy szól, hogy Vicino Orsini szeretett felesége, Giulia Farnese halála után, gyászában építtette meg a szörnyekkel benépesített kertet. Szép történet, csakhogy ebben a formában nem igaz. A kert kialakítása ugyanis már Giulia életében megkezdődött, és az első szakasza évekkel az asszony halála előtt elkészült. A Sacro Bosco tehát nem egyszerűen egy özvegy férj gyászának emlékműveként született. Giulia Farnese ugyanakkor kétségtelenül fontos szereplője a történetnek. Halála után Vicino emléktemplomot emeltetett számára a kert magasabb pontján. Ez a kis, klasszikus formájú Tempietto különösen erős kontrasztban áll a körülötte sorakozó szörnyekkel. És fontos egy másik gyakori tévedést is tisztáznunk. Vicino feleségét Giulia Farnesének hívták, de nem azonos azzal a híres Giulia Farnesével, aki VI. Sándor pápa szeretőjeként vált a reneszánsz egyik legismertebb nőalakjává. Vicino felesége annak családi leszármazási köréhez tartozott, de egy másik személy volt.
A szobrokat az erdőből faragták ki
Bomarzo egyik legkülönlegesebb tulajdonságát csak akkor értjük meg igazán, amikor közel lépünk valamelyik óriásához. Ezek a figurák ugyanis nem hagyományos szobrok, amiket a műhelyben elkészítettek, majd talapzatra állítottak. A terület vulkanikus kőtömbjeinek egy részét helyben faragták meg. A vidék jellegzetes vulkanikus kőzete, a peperino hatalmas tömbökben hevert az erdőben. A mesterek nem eltávolították ezeket a természetes akadályokat, hanem alakokat láttak bele: arcot, állatot, óriást, mitológiai lényt. És ez alapvetően megváltoztatta a kert és a természet viszonyát.
A kőből előbújó arcok ezért hatnak olyan nyugtalanítóan. Nem lehet pontosan megmondani, hol ér véget a természet és hol kezdődik az emberi beavatkozás. Az évszázadok során moha és zuzmó telepedett a felületekre, gyökerek kúsztak a kövek közelébe, az erdő pedig lassan visszafoglalta az alkotásokat: a szörnyek mintha valóban kinőttek volna a földből…
A kert egyik legdrámaibb szobra két hatalmas alak küzdelmét ábrázolja. Az egyik óriás két kézzel ragadja meg ellenfelét, és brutális mozdulattal szétszakítja. A jelenetet gyakran Héraklész és Cacus küzdelmeként azonosítják, más értelmezések Orlandóhoz, az itáliai lovageposzok hőséhez kapcsolják. Szinte minden szobor felismerhetőnek tűnik – egészen addig, amíg pontosan meg nem akarjuk mondani, mit jelent. Vicino művelt humanista volt. Jól ismerte az antik mitológiát és kora irodalmát, így a kert alakjai mögött Vergilius, Ovidius, Ariosto és más szerzők világának visszhangjai is felismerhetők. A kutatók különösen gyakran hozzák kapcsolatba Bomarzót Francesco Colonna 1499-ben megjelent különös művével, a Hypnerotomachia Poliphilivel. A könyv egy álomszerű utazás története, amelyben a főhős fantasztikus építmények, kertek, allegorikus alakok és antik romok között bolyong.
Hannibál elefántja és a ferde ház
Az erdőben egy hatalmas harci elefánttal is találkozunk. Hátán toronyszerű építmény ül, ormányával pedig egy emberalakot ragad meg. A jelenetet rendszerint Hannibál híres harci elefántjaival hozzák kapcsolatba. Hannibál Kr. e. 218-ban hadseregével és elefántjaival átkelt az Alpokon, hogy Itáliában támadja meg Rómát. A történet az antikvitás egyik leghíresebb katonai vállalkozása lett, és a reneszánsz művelt közönsége természetesen jól ismerte. Bomarzo elefántja azonban nem tankönyvi illusztráció. Itt minden felnagyított, elmozdított és kissé nyugtalanító. Az állat szinte építménnyé válik, a katona pedig eltörpül mellette. Az ember, aki a reneszánsz kertben általában a természet ura, Bomarzóban újra és újra elveszíti ezt a pozícióját. Itt az óriások nagyobbak nála. Az elefánt erősebb. A sárkány veszélyesebb, a ház pedig még azt sem engedi, hogy biztosan álljunk a saját lábunkon…
A Casa Pendente, vagyis a Ferde Ház első látásra mintha földcsuszamlás áldozata lenne. Pedig szándékosan építették ferdére. Nemcsak a külső falak dőlnek: a belső tér padlója és geometriája is összezavarja az érzékelést. Amikor belépünk, a szemünk mást mond a függőlegesről, mint az egyensúlyszervünk. A test automatikusan megpróbál korrigálni, és néhány pillanatra egészen bizonytalanná válhat, merre is van valójában fent és lent. A Ferde Ház ezért különösen modernnek hat. Nem egyszerűen néznünk kell, hanem fizikailag megtapasztalnunk, hiszen a műalkotás csak akkor válik teljessé, amikor belépünk.
A Pokol szája
Ha egyetlen képet kellene választanunk, amely Bomarzót jelképezi, valószínűleg az Orco, azaz az alvilági szörny hatalmas feje lenne az. Szemei mereven néznek előre, orrlyukai kitágulnak, szája pedig olyan óriásira nyílik, hogy ajtóként szolgál. Be lehet lépni rajta. A szörny belsejében egy helyiség található kőasztallal és ülőalkalmatosságokkal. A látogató tehát szó szerint egy démoni fej szájában ülhet le.
A bejárat környékén olvasható a híres felirat: OGNI PENSIERO VOLA. Fordítása nem teljesen egyértelmű. Leggyakrabban úgy adják vissza, hogy „minden gondolat elszáll” vagy „minden gondolat repül”. Ez egyszerre lehet fenyegetés, tréfa és filozófiai játék. Ha belépünk a szájba, még különösebb dolog történik. A kőkamra akusztikája megváltoztatja a hangot, így a bent ülők beszéde különös módon érzékelhető. Egy szörny szája tehát egyszerre étkezőhely, akusztikai játék és gondolati csapda. A reneszánsz kertkultúrában kedvelték a meglepetéseket, vízi tréfákat és optikai játékokat, Bomarzo azonban mindezt groteszk méretűvé növelte.
Útravalók, szfinxek, sárkányok és sellők
Bomarzo több pontján találkozunk kőbe vésett mondatokkal, amelyek megszólítanak, kérdeznek vagy éppen félrevezetnek. A kert ezért nem néma szoborpark. Vicino szavai – vagy az általa választott mondatok – folyamatosan kísérik az utazást. Az egyik legismertebb felirat lényegében azt kérdezi az érkezőtől: vajon ezek a csodálatos művek azért készültek-e, hogy ámulatba ejtsenek bennünket, vagy egyszerűen a művészet kedvéért állnak itt? A kérdés négyszázötven évvel később is megválaszolatlan. És valószínűleg szándékosan az.
A kertben található egy másik, különösen fontos gondolat is: a ligetet azért hozták létre, hogy „sfogare il core” –kiöntse, felszabadítsa a szívet. Ezt gyakran automatikusan Giulia halála miatti gyásszal azonosítják. Mivel azonban a kert története korábban kezdődött, a mondat jelentése jóval tágabb lehet: személyes indulat, művészi szabadság, csalódás, háborús tapasztalat, szerelem, melankólia vagy egyszerűen a konvenciók elleni lázadás egyaránt beleférhet.
Bomarzo azonban nem csak félelmetes lényekből áll. Az egyik legismertebb kompozíció egy óriási teknős, amelynek hátán nőalak áll. Közelében egy hatalmas bálna- vagy tengeri szörnyfej emelkedik ki. Máshol sárkány küzd oroszlánnal és más állatokkal, szirének, mitológiai nőalakok, istenek és különös állatok jelennek meg. Egy igazi vizuális kavalkád, aminek egy-egy eleme is képes mélyen belénk égni, de az egész együtt… az valóban felejthetetlen.
A szörnyek és bizarr lények között azonban egyszer csak egy egészen más épület jelenik meg. A Tempietto kicsiny temploma nyugodt, szabályos formáival szinte idegennek hat a groteszk figurák között. A hagyomány szerint Vicino elhunyt felesége, Giulia Farnese emlékének szentelte. És ha így közelítünk hozzá, a kert dramaturgiája egy pillanatra megváltozik. A szörnyek, óriások, ferde falak és tátott szájak után rend jelenik meg. Nem véletlen, hogy a kert gyászkertként való értelmezésében a Tempietto központi szerepet kapott. De ismét fontos a kronológia: a Sacro Bosco nem Giulia halálával kezdődött. A veszteség inkább új jelentésréteget adhatott egy már létező, folyamatosan alakuló műhöz.
Pirro Ligorio
Bomarzo történetében gyakran bukkan fel Pirro Ligorio neve. Nem véletlenül. Ligorio a 16. századi Itália egyik legfontosabb építésze és antikváriusa volt, nevéhez kapcsolódik többek között a tivoli Villa d’Este híres kertjének kialakítása is. Számos ismertető neki tulajdonítja a Sacro Bosco tervezését, és az olasz állami turisztikai oldal is úgy fogalmaz, hogy Orsini Ligorio segítségével hozta létre a parkot. A történeti bizonyíték azonban nem olyan egyértelmű, mint ahogyan a turisztikai ismertetők alapján gondolhatnánk. A modern művészettörténeti kutatás ezért óvatosabban kezeli Ligorio szerepét. Elképzelhető a közreműködése, és számos formai, kulturális kapcsolat szól mellette, de a teljes park egyetlen, bizonyítottan dokumentált tervezőjeként bemutatni túlzott leegyszerűsítés lenne.
Amikor Bomarzo elcsendesedett
Vicino Orsini 1585-ben meghalt. A birtok más családok kezébe került: 1645-ben a Lante della Rovere család vásárolta meg, a 19. században pedig a Borghesék tulajdonába került. A kert egyre kevésbé töltötte be eredeti szerepét. A növényzet terjeszkedett, a szobrokat moha borította, az ösvények egy része eltűnt. És ekkor történt valami, amit Vicino aligha tervezhetett. Az elhagyott kert még különösebbé vált. A természet lassan rátelepedett az ember által kifaragott természetre. A szörnyek arcába gyökerek kapaszkodtak, a kő elszíneződött, a határ műalkotás és erdő között egyre bizonytalanabb lett.
A 20. századra Bomarzo már nem egyszerűen egy régi reneszánsz kert volt- rom lett. És éppen ebben az állapotában fedezte fel magának a modern művészet. Mert ha van 20. századi művész, akiről könnyű elképzelni, hogy jól érezte magát egy óriásokkal, szörnyfejekkel és ferde házzal teli erdőben, akkor Salvador Dalí az. A szürrealisták számára Bomarzo szinte megelőlegezte saját világukat. A spanyol művész 1948-ban járt a kertben, és látogatásáról filmfelvétel is készült. A szobrok erős benyomást tettek rá, Bomarzo pedig a 20. századi művészek, írók és filmesek érdeklődésének egyik különös célpontjává vált.
A Sacro Bosco 20. századi újjászületésében döntő szerepe volt a Bettini családnak is. Giancarlo és Tina Severi Bettini a múlt század második felében kezdte helyreállítani az elhanyagolt területet. A növényzettel benőtt szobrokat kiszabadították, az ösvényeket újra járhatóvá tették, és a kert fokozatosan visszakerült Itália kulturális térképére. A helyreállítás azonban egy különös dilemmát is felvetett. Milyen állapotot kell megőrizni? Azt, amit Vicino látott a 16. században? Vagy azt a félig benőtt, titokzatos erdőt, amelyet évszázadok alakítottak tovább, és amely annyira lenyűgözte a 20. századi látogatókat?
A választ magunk is felfedezhetjük. Bomarzo nagyjából száz kilométerre északra fekszik Rómától, Viterbo közelében, Lazio északi részén. A Sacro Bosco ma magántulajdonban lévő, belépődíjas látogatóhely, ami egész évben nyitva tart, karácsony napjának kivételével. Április 1. és augusztus 31. között 8.30 és 19 óra között látogatható, szeptember 1. és március 31. között pedig 8.30-tól napnyugtáig.
Történelmi kertek sorozatunk folyamatosan bővülő gyűjtőoldalát itt találják.
Borítókép: Di Livioandronico2013/commons.wikimedia.org
Brunszvik-kastély
Utazás Beethoven emlékeinek világába
