
Az elmúlt évek genetikai kutatásai arra kényszerítették az ornitológusokat, hogy újragondolják a zsezsék rokonsági viszonyait. A korábban külön fajként kezelt szürke zsezsét (Acanthis hornemanni), zsezsét (Acanthis flammea) és kis zsezsét (Acanthis cabaret) 2024-ben több meghatározó taxonómiai rendszer egyetlen fajba vonta össze. A 2025-ben létrehozott egységes nemzetközi madárlista, az AviList szintén egyetlen fajként, Acanthis flammea néven kezeli őket, a korábbi szürke zsezse pedig ezen belül többek között az exilipes és hornemanni alfajokban él tovább. A 2026 júniusában megjelent AviList-frissítés ezt a besorolást változatlanul hagyta. A történet azonban sokkal érdekesebb annál, hogy néhány latin nevet átírjunk egy madárhatározóban.

A hagyományosan szürke zsezsének nevezett madarak világa nagyon messzi tájakon íródott. Az MME – még a korábbi rendszertant használó – fajleírása szerint Skandinávia legészakibb részein, Grönlandon, valamint Ázsia és Észak-Amerika bokros tundráin költenek. Alig 13-15 centiméteres, 10-16 gramm körüli madarakról beszélünk, amelyek a sarkvidék peremének egészen szélsőséges körülményei között is képesek életben maradni. Fészküket alacsonyan, fűz- vagy nyírfabokrokon építik gyökérdarabokból, háncsból, nyírfakéregből, száraz fűből és mohából, belsejét pedig tollakkal és szőrrel bélelik. A fészket a tojó készíti, miközben a hím a közelben énekel; évente egyszer költenek, rendszerint 4-6 tojást rakva.
Miért hittük sokáig, hogy külön faj?
Mert ha egymás mellé teszünk egy jellegzetes szürke és egy tipikus barnásabb zsezsét, a különbség nagyon is valóságosnak látszik. A szürke zsezsék világosabbak, deresebb összhatásúak lehetnek, farcsíkjuk rendszerint fehérebb, testük alsó része kevésbé csíkozott, csőrük pedig rövidebbnek és tömzsibbnek hathat. A zsezsék más formái barnásabbak, erősebben csíkozottak, és testméretükben, illetve csőrük alakjában is mutatkozhatnak eltérések. És évtizedeken keresztül ezek a bélyegek szolgáltak a fajok elkülönítésének alapjául. Csakhogy a természet nem feltétlenül húzza meg olyan élesen a határokat, mint egy madárhatározó. Már a korábbi terepi vizsgálatokból is kiderült, hogy a zsezsék rendkívül változatosak, és vannak olyan egyedek, amelyeket nehéz egyértelműen valamelyik típushoz sorolni.
A nagy fordulatot a genetikai vizsgálatok hozták. Egy 2015-ben publikált genomikai kutatás azt találta, hogy a külső megjelenésükben meglehetősen különböző zsezseformák genetikai állománya meglepően hasonló. A kutatók arra jutottak, hogy a látványos tollazati és morfológiai eltérések nem járnak együtt olyan mértékű, egész genomra kiterjedő elkülönüléssel, amilyet külön fajok esetében várhatnánk.
A következő nagy lépést egy 2021-ben publikált teljesgenom-vizsgálat jelentette. A kutatók azt találták, hogy a zsezsék különböző megjelenési formái között széles körű génáramlás zajlik, miközben külső különbségeik jelentős részéhez egy kromoszómális inverzió (leegyszerűsítve egy megfordult kromoszómaszakasz) kapcsolódik. Ez az úgynevezett „szupergén” egyszerre több, a tollazatot és a csőr alakját befolyásoló tulajdonsággal függ össze. Vagyis két zsezse szemmel láthatóan látványosan különbözhet egymástól, miközben genetikai értelemben sokkal közelebbi kapcsolatban állnak, mint azt a külsejük alapján gondolnánk.

Nem véletlen, hogy 2024-ben a szürke zsezse elveszítette önálló faji státuszát. Az American Ornithological Society ugyanis 2024-ben elfogadta azt a taxonómiai javaslatot, amely a korábbi szürke zsezsét és kis zsezsét a zsezsével egyetlen fajba vonta össze. A döntés hátterében a teljesgenom-vizsgálatok mellett az állt, hogy a különböző formák között nincs megfelelő bizonyíték hosszú távú reproduktív izolációra. Az IOC World Bird List ugyancsak törölte önálló fajként az Acanthis hornemanni és az Acanthis cabaret neveket, és valamennyi zsezseformát az Acanthis flammea fajba sorolta.
A magyar helyzet különösen érdekes, mert az MME nyilvánosan elérhető fajadatbázisa jelenleg még a korábbi taxonómiát mutatja. A szürke zsezse külön fajként, Carduelis hornemanni néven szerepel benne, 25 000 forintos természetvédelmi értékkel. Az adatlap két XIX. század végi és két XX. századi magyarországi előfordulást említ, magyar gyűrűzési vagy megkerülési adat azonban nincs hozzá. A szürke zsezse magyar neve ezért továbbra is használható arra a jól felismerhető északi formakörre, amelyet korábban önálló fajként ismertünk.
De ha kicsit mélyebbre ásunk a feljegyzések között, olyan leírásokat is találunk, melyek szerint Magyarországon az első szürke zsezsét 1888. december 3-án a gubacsi pusztán, Budapest mellett lőtték és a Nemzeti Múzeumba került. Észlelték már katángkóró és disznóparéj elfásodott példányain, de Juhász Árpád is megfigyelte őket a Vágduna partmenti füzeseiben: „Kemény télen előfordul, hogy a nálunk nem fészkelő és eléggé ismeretlen madárfajok képviselői mint alkalmi átvonulók, vagy kóborlók eljutnak hazánkba is. De csak kemény télen. Ezért volt meglepő, hogy a kolárovói (Gúta) gyümölcsöskerteken kis csapat zsezse (Acanthis flammea) vonult át múltkoriban erős, fémes csengésű csiviteléssel. Három nappal később, reggel 9 óra körül a Vágduna partmenti füzeseiben két szürke zsezse (Acanthis hornomanni) csivitelésére figyeltem fel. Nyugodtan pihentek az egyik ágon, közelségem nem nagyon zavarta őket. Távcsövemmel jobban, alaposabban szemügyre vettem őket. Fejük és tarkójuk fehéres, feje tetejük karminpiros volt. Farcsíkjuk tiszta fehér. Testaljuk is fehéres, oldaluk szürkésen sávozott. A hím begye rózsaszín árnyalatú volt. Ez a szín a tojó hegyi részéről hiányzott. Kétségkívül szürke zsezsék voltak.”

Ha északi pintyfélék nagyobb mozgása éri el Közép-Európát, érdemes ránézni a nyírfákon, égereken és magvas gyomnövényeken táplálkozó madárcsapatokat. A hagyományosan szürke zsezsének nevezett típus világos, deres összhatása, kevésbé csíkozott alsóteste, világos farcsíkja és rövidebb, tömzsibb csőre továbbra is fontos terepi bélyeg lehet, és talán egy-egy szerencsésebb őszi napon mi is megfigyelhetjük példányait.
Magyarország madarait bemutató, folyamatosan bővülő gyűjtőoldalunkat itt találják.
Borítókép: Cephas/commons.wikimedia.org















