Szeptember elejére a sekély tavak partján a víz visszahúzódik, széles iszappadok kerülnek felszínre, és ahol az ember első pillantásra talán csak sarat lát, ott madarak egész serege talál terített asztalra. Partfutók, cankók és lilék járják szorgalmasan a tocsogók szélét, közöttük pedig szerencsés esetben feltűnhet egy alig rigónyi, különös arcrajzolatú madár is. A sárjáró számára ugyanis éppen most jön el az év egyik legfontosabb időszaka, hiszen hosszú vándorútján kis hazánk is útjába esik…
A sárjáró (Calidris falcinellus, a hazai szakirodalomban hagyományosan Limicola falcinellus) nálunk nem költ, és telelni sem marad. Rendszeres, de kisszámú őszi, tavasszal pedig szórványos átvonuló, ezért egyfajta madarászati szerencsejáték találkozni vele. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szerint májusban, valamint augusztusban és szeptemberben van a legnagyobb esélyünk a megfigyelésére; elsősorban szikes tavakon, leeresztett halastavakon és ülepítőkön érdemes keresnünk, különösen az ország keleti részein.
A szerencsés szeptemberi találkozás azonban többről mesélhet nekünk egy ritka madár megpillantásánál: a sárjáró ugyanis néhány hét alatt összeköti egymással az északi lápokat, a Kárpát-medence vizes élőhelyeit és a távoli telelőterületeket – és közben arra is emlékeztet bennünket, hogy milyen nagy értéket képviselhet egy látszólag jelentéktelen, sáros tópart.
Nem könnyű kiszúrni a partfutók között
A sárjáró apró madár: testhossza mindössze 16–17 centiméter, tömege 30–49 gramm, szárnyfesztávolsága pedig 37–39 centiméter, így első pillantásra könnyen elveszhet a többi apró partimadár között. Ez annál is inkább így van, mert vonuláskor gyakran más partfutók társaságához csatlakozik. Ha azonban közelebbről – természetesen megfelelő távolságból, távcsővel vagy teleszkóppal – szemügyre vesszük, akad néhány könnyen felismerhető ismertetőjegye.
Az egyik legfeltűnőbb a fejmintázata. A szem fölött világos szemöldöksáv húzódik, és jellegzetes világos csíkozás látható a fejtető oldalán is, ami a megfelelő szögből nézve különösen karakteressé teszi az arcát. Csőre viszonylag hosszú, tövénél széles, a vége felé pedig enyhén lefelé hajlik. Innen ered angol neve is: a Broad-billed Sandpiper, vagyis nagyjából „széles csőrű partfutó” is. Nászruhában azonban sokkal kontrasztosabb: hátának tollain sötét középrészek, rozsdás és világos szegélyek váltakoznak, mellét erőteljesebb sávozás tarkítja. Mire azonban az őszi vándorok Magyarországra érkeznek, a kép már jóval visszafogottabb lehet, így nem véletlen, hogy nem ő fog feltűnni elsőként a népes madárcsapatban…
Az északi lápok szülötte
Ahhoz, hogy megértsük, mit keres nálunk szeptemberben, jóval északabbra kell utaznunk. A sárjáró költőterületei ugyanis Fennoskandináviától (Fennoskandinávia Észak-Európában található földrajzi régió, magában foglalja a Skandináv-félszigetet, Finnországot, Kareliát és a Kola-félszigetet is) Oroszországon át Szibériáig húzódnak. Különösen a nedves lápvilághoz kötődik. Egy 1993 és 2019 között Észak-Norvégiában végzett hosszú távú vizsgálatban 173 fészket követtek nyomon, és valamennyit nedves, ingólápos jellegű aapa-lápokban találták. Az aapa-láp (vagy aapa-mocsár) egy északi, szubarktikus jellegű tőzegláp-típus, amelyre a lapos felszín, a tápanyagellátásban a talajvíz és a környező lefolyások fontossága, valamint a jellegzetes, párhuzamos növényes hátak és vizes sávok váltakozása jellemző. Az itteni megfigyelések szerint a tojásrakás átlagos időpontja június 10. volt, de melegebb júniusi időjárás esetén a madarak korábban kezdtek költeni.
A sárjáró fészke aligha nevezhető építészeti remekműnek, mégis tökéletesen illeszkedik ehhez a világhoz. A hím több fészekmélyedést is készíthet, amelyek közül az egyik végül növényi bélelést kap. Az MME adatai szerint a tojó 3–4 tojást rak, a nagy norvég vizsgálatban pedig a fészekaljak 94 százaléka négy tojásból állt. A kotlásban mindkét szülő részt vesz, a fészekhagyó fiókákról eleinte közösen gondoskodnak, később azonban a feladat a hímre marad. De van ennél érdekesebb részlet is a sárjárók családi életében: a norvég kutatók azt találták, hogy a visszatérő madarak erősen ragaszkodhatnak párjukhoz és korábbi költőhelyükhöz; előfordult, hogy ugyanazzal a partnerrel, ugyanazon a lápon költöttek újra, sőt korábbi fészekmélyedésüket is ismét használatba vették. Ezek a néhány tíz grammos madarak tehát tavasszal a hatalmas távolságok megtétele után nem egyszerűen északra térnek vissza, hanem ugyanannak a lápnak ugyanahhoz az apró szegletéhez.
Amikor véget ér az északi nyár
Az északi költési időszak rövid. Mire nálunk még javában tart a nyár, a tundrák és tajgai lápok madarai közül sok már dél felé készülődik. A sárjáró is valódi hosszútávú vonuló. A nyugati állományok telelőterületei Afrika keleti térségeitől a Vörös-tenger vidékén át Dél-Ázsiáig terjednek, az ázsiai populációk pedig még messzebb, Délkelet-Ázsia és Ausztrália felé is eljutnak. A világállomány tehát több hatalmas vonulási rendszerbe kapcsolódik. És Magyarország ebben a történetben nem végállomás, hanem pihenőhely.
Az MME hazai adatai alapján az őszi átvonulás jóval jelentősebb a tavaszinál, és éppen ezért augusztus és szeptember az az időszak, amikor érdemes keresnünk idehaza. Legjobb esélyt azok a helyek kínálják, ahol sekély víz és nagy kiterjedésű, puha iszapfelszín találkozik: a szikes tavak, leeresztett halastavak és ülepítők. Ez nem véletlen. A partimadarak számára a víz és a szárazföld közötti néhány méteres sáv önálló táplálkozási univerzum. A puha üledékben rovarlárvák, férgek, apró rákok, puhatestűek és más gerinctelenek rejtőznek. A sárjáró csipegetve és csőrével az iszapot átkutatva jut hozzájuk; étrendjében az állati táplálék mellett növényi magvak is megjelenhetnek.
A vonuló madár számára egy jó táplálkozóhely nem egyszerűen olyan terület, ahol akad némi ennivaló: sokszor az múlik rajta, hogy eljut-e a következő állomásig. A sárjárók táplálkozását a Fekete- és az Azovi-tenger között fekvő sekély lagúnarendszerben, a Sivasban is vizsgálták. Tavasszal nagy számban állnak meg itt észak felé tartó madarak. A kutatók azt találták, hogy rendkívül gyorsan képesek feltölteni energiatartalékaikat: néhány hét alatt elegendő indulási tömeget érhetnek el ahhoz, hogy a költőterületükig vezető következő szakaszt akár egyetlen megállás nélküli repüléssel teljesítsék. Még érdekesebb, hogy nem feltétlenül ott táplálkoztak, ahol szemmel láthatóan a legtöbb zsákmány kínálkozott.
A hipersós lagúnákban rengeteg Artemia, vagyis sórák élt, amelyet más vonuló partimadarak is fogyasztanak. A sárjárók mégis inkább a brakkvizes lagúnákat választották (a brakkvizes lagúna olyan sekély part menti vízöböl, ahol a tenger sós vize és a szárazföldről érkező édesvíz összekeveredik), ahol sokféle fenéklakó állat állt rendelkezésükre. A kísérletek szerint a sórák emésztésének hatékonysága kisebb volt, mint bizonyos soksertéjű férgeké és rákoké. A madarak tehát nem egyszerűen a legtöbb táplálékot keresték, hanem – a kutatók értelmezése szerint – olyan változatos zsákmányt fogyasztottak, amelyből hatékonyabban juthattak energiához. Egy vonuló madár számára ugyanis nem az számít, hogy tele van-e az iszap élőlényekkel, hanem az, hogy mennyi használható energiát lehet belőlük a lehető legrövidebb idő alatt megszerezni.
Az időszakosan felszínre kerülő iszapzónák rendkívül fontos táplálkozóhelyek lehetnek. Ráadásul a különböző partimadárfajok eltérő lábhossza, csőrhossza és táplálkozási módja miatt ugyanazon a néhány méteres partszakaszon más-más mélységet és más zsákmányt használhatnak ki. Ez az egyik oka annak, hogy vonuláskor sok faj gyűlhet össze ugyanazon a sekély vizű területen; a sárjáró is gyakran vegyül más partfutók közé.
Védett madarunk
Magyarországon a sárjáró védett madár, természetvédelmi értéke 25 000 forint. A vándorló fajokról szóló egyezmény 2026-os dokumentuma a sárjárót már Vulnerable, vagyis sebezhető kategóriában említi, és az elmúlt három generáció alatt 30–49 százalékos becsült állománycsökkenésről számol be. A hanyatlás okai nem teljesen tisztázottak, de a költőterületek élőhelyvesztése és degradációja valószínűleg fontos tényező. Ráadásul a Fennoskandináviából származó adatok már korábban is figyelmeztetőek voltak: egy nagy, 1505 felmérési útvonal adatait elemző vizsgálat 2006 és 2018 között évi átlagosan 5,4 százalékos csökkenést mutatott ki a sárjárónál. Egy vonuló madár védelme márpedig különösen nehéz feladat. Nem elegendő megőrizni azt a lápot, ahol júniusban költ– szüksége van megfelelő pihenő- és táplálkozóhelyekre az útvonal mentén, majd biztonságos telelőterületekre is.
Szeptemberben egy leeresztett halastó szélén állva könnyű azt hinnünk, hogy a nyár elmúltával a természet lassan kiürül. Pedig az északi tájakról ekkor érkeznek azok az utazók, amelyek számára éppen ez a sáros, sekély vizű világ jelenti az életben maradás egyik állomását. A sárjáró talán csak néhány órára vagy napra időzik nálunk, aztán tovább indul dél felé, de ha szerencsénk van, néhány percre tanúi lehetünk annak a hatalmas utazásnak, amelyből a madár életében Magyarország csupán egyetlen megálló – de amelynek sikeréhez néha éppen erre az egyetlen megállóra van szükség.
Magyarország madarait bemutató, folyamatosan bővülő gyűjtőoldalunkat itt találják.
Borítókép: Hans Norelius from Älvsjö, Sweden/commons.wikimedia.org
