Az ózonréteg nem kék burok az égbolt tetején. Nem különálló hártya, amely körülveszi bolygónkat, és nem is olyan tömör védőpajzs, ahogyan az iskolai ábrák alapján könnyű elképzelni. Valójában a légkör egy olyan tartománya, ahol az ózon – három oxigénatomból álló molekula, vagyis O₃ – koncentrációja a környezetéhez képest nagyobb. Az atmoszféra ózonjának körülbelül 90 százaléka a sztratoszférában található, nagyrészt 10 és 40 kilométer közötti magasságban. Mennyisége még ott is parányi. Mégis ez a kevés gáz fogja fel a Napból érkező, biológiailag különösen veszélyes ultraibolya sugárzás jelentős részét. És bizony nélküle egészen más bolygón élnénk…
Éppen ezért lett szeptember 16. az ózonréteg védelmének világnapja. A dátum nem véletlen: 1987. szeptember 16-án írták alá a Montreali Jegyzőkönyvet, azt a nemzetközi megállapodást, amely végül az emberiség egyik legsikeresebb közös környezetvédelmi vállalkozásává vált. Az ENSZ Közgyűlése 1994-ben nyilvánította szeptember 16-át az ózonréteg megőrzésének nemzetközi napjává.
2026-ban a világnap mottója „Global action for a cooler planet” – Globális cselekvés egy hűvösebb bolygóért. Az idei megemlékezés külön aktualitását az adja, hogy tíz éve, 2016-ban fogadták el a Montreali Jegyzőkönyv Kigali Módosítását, amely már nemcsak az ózonréteg, hanem az éghajlat védelmében is fontos szerepet játszik.
Három oxigénatomon múlik a védelem
A belélegzett oxigénmolekula két oxigénatomból áll: O₂. Az ózon három atomot tartalmaz: O₃. És ez a látszólag apró különbség egészen más kémiai tulajdonságokat eredményez. Az ózon rendkívül reakcióképes gáz, és hogy áldásnak vagy veszélynek számít-e, elsősorban attól függ, hol találkozunk vele: magasan fölöttünk, a sztratoszférában életvédő szerepe van; a földfelszín közelében viszont légszennyező.
A sztratoszférikus ózon elnyeli a Nap ultraibolya sugárzásának jelentős részét. Az UV-C sugárzás gyakorlatilag teljesen elnyelődik a felső légkörben, az UV-B jelentős részét pedig ugyancsak az ózon fogja fel. Az UV-B túlzott mennyiségben DNS-károsító hatású, növeli több bőrdaganat és a szürkehályog kialakulásának kockázatát, és károsíthatja a szárazföldi növényeket, valamint a vízi ökoszisztémák érzékeny szervezeteit is. Vagyis az ózonréteg nem egyszerűen az embert védi a leégéstől, hanem a földi bioszféra egyik alapvető sugárvédelmi rendszere.
Ha ilyen kevés van belőle, hogyan tud ekkora munkát végezni?
Az ózonréteg egyik legmeglepőbb tulajdonsága éppen a ritkasága. Még a sztratoszféra ózonban gazdagabb rétegében is csak néhány ezer ózonmolekula jut egymilliárd levegőmolekulára. Ha pedig a légkör teljes ózonmennyiségét a Föld felszínére hoznánk, és normál légnyomáson egyenletes rétegbe préselnénk, mindössze néhány milliméter vastag lenne.
Az ózon mennyiségét ezért gyakran Dobson-egységben, röviden DU-ban mérik. A NASA az antarktiszi ózonlyukat például azon területként definiálja, ahol az összózon mennyisége 220 Dobson-egység alá csökken. Ezt a határértéket azért használják, mert az 1979 előtti történeti antarktiszi mérésekben ilyen alacsony értékeket természetes körülmények között nem tapasztaltak.
Hogyan keletkezik az ózon?
A történet kiindulópontja maga a napfény. A nagy energiájú ultraibolya sugárzás képes széthasítani az oxigénmolekulákat. Az így szabaddá váló oxigénatom másik O₂-molekulához kapcsolódhat, és létrejön az O₃, vagyis az ózon. Az ózon ugyanakkor folyamatosan bomlik is. A sztratoszférában ezért nem egyszer létrejött, változatlan pajzs lebeg fölöttünk, hanem dinamikus kémiai egyensúly működik: ózon képződik, majd újra lebomlik.
A baj akkor kezdődött, amikor az ember olyan anyagokat juttatott a légkörbe, amelyek drasztikusan felgyorsították az ózon pusztulását. És a történetnek van némi tragikus iróniája is. A klór-fluor-szénhidrogéneket, vagyis a CFC-ket részben éppen azért kezdték nagy mennyiségben használni a 20. században, mert rendkívül stabilnak, nem mérgezőnek és nehezen gyulladónak bizonyultak. Hűtőszekrényekben, légkondicionálókban, aeroszolok hajtógázaként, habanyagok előállításában és oldószerekben váltak széles körben elterjedté, és a troposzférában valóban annyira stabilak voltak, hogy látszólag kevés problémát okoztak.
De mivel nem bomlottak le könnyen, évek, évtizedek alatt a magasabb légkörbe jutottak. A sztratoszférában azonban már olyan erős ultraibolya sugárzás éri őket, amely képes felszabadítani belőlük a klóratomokat. Egyetlen klóratom pedig nem feltétlenül egyetlen ózonmolekulát pusztít el: katalitikusan újra és újra részt vehet az ózon lebontásában.
Miért éppen az Antarktisz fölött nyílt ki az ózonlyuk?
Az „ózonlyuk” kifejezés kissé félrevezető. Nem arról van szó, hogy a légkörben valódi lyuk keletkezik, amelyből teljesen eltűnik az ózon. A szó az ózon koncentrációjának rendkívüli, szezonális csökkenését jelenti. És ehhez az Antarktisz különleges körülményeket kínál.
A déli sarkvidék sztratoszférája télen rendkívül hidegre hűl. A sarkvidéki örvény hónapokon át elszigetelheti az ottani levegőt, a nagyon alacsony hőmérséklet pedig különleges poláris sztratoszférikus felhők kialakulását teszi lehetővé. Ezek felszínén olyan kémiai reakciók zajlanak, amelyek az egyébként kevésbé reakcióképes klórvegyületeket az ózont veszélyeztető formákba alakítják. Télen azonban még sötét van. Amikor aztán az antarktiszi tavasszal visszatér a napfény, megindul a gyors fotokémiai reakciósorozat, és az ózon néhány hét alatt drámaian fogyhat. Ezért figyeljük minden év szeptemberében és októberében az antarktiszi ózonlyuk kiterjedését. Nem véletlen tehát, hogy az ózon világnapja éppen egybeesik azzal az időszakkal, amikor a déli pólus fölötti jelenség általában látványosan fejlődik.
Felismerve a problémát, 1985-ben megszületett az ózonréteg védelméről szóló Bécsi Egyezmény, amely kialakította a nemzetközi együttműködés keretét. Két évvel később pedig bekövetkezett a történelmi fordulat: 1987. szeptember 16-án elfogadták a Montreali Jegyzőkönyvet, amelynek célja az ózonréteget károsító anyagok termelésének és felhasználásának fokozatos visszaszorítása volt.
A megállapodást később új tudományos eredmények alapján többször megerősítették és szigorították, szinte az egész világ csatlakozott hozzá, és a tudomány eredményeit folyamatosan beépítették a szabályozásba. A fejlett és fejlődő országok eltérő lehetőségeit pénzügyi és technológiai segítséggel próbálták kiegyensúlyozni, az ipar pedig fokozatosan más technológiákra tért át. A Montreali Jegyzőkönyv így ritka példája annak, amikor a globális környezeti problémát nemcsak felismertük, hanem sikerült a kiváltó okot is visszaszorítani- részben.
Az ózonréteg valóban gyógyul
Ez az a mondat, amit egy kicsit érdemes ízlelgetnünk. Az ózonréteg valóban gyógyul. Nem minden évben egyformán, nem minden területen azonos sebességgel, és az antarktiszi ózonlyuk sem tűnt el. De a hosszú távú tendencia biztató. A legutóbbi átfogó nemzetközi tudományos értékelés szerint, amennyiben a jelenlegi szabályozás fennmarad, az ózonréteg az 1980-as értékekhez nagyjából 2040-re térhet vissza a világ nagy részén, 2045 körül az Északi-sarkvidéken, az Antarktisz fölött pedig várhatóan csak 2066 körül.
Lassú? Mondhatni. De a CFC-k és más ózonkárosító vegyületek egy része rendkívül hosszú ideig marad a légkörben. Hiába hagytuk abba jelentős részük kibocsátását, a korábban kibocsátott molekulák még évtizedekig jelen lehetnek. Olyan ez, mintha elzártuk volna a csapot, de a korábban kiömlött víz még mindig ott állna a padlón. A kibocsátás csökkentése tehát gyors döntés lehet, a légkör megtisztulása már sokkal lassabb folyamat…
2025-ben különösen jó hírek érkeztek az Antarktiszról
Az ózonlyuk mérete évről évre jelentősen ingadozik, mert nemcsak az ózonkárosító vegyületek mennyisége, hanem a sztratoszféra meteorológiai viszonyai is befolyásolják. Ezért egyetlen kedvező évből nem szabad messzemenő következtetéseket levonnunk. A 2025-ös szezon azonban figyelemre méltó volt.
A NASA és a NOAA értékelése szerint a 2025-ös antarktiszi ózonlyuk az ötödik legkisebb volt 1992 óta. Maximális területét szeptember 9-én érte el, ekkor mintegy 22,86 millió négyzetkilométer volt. A szeptember 7. és október 13. közötti fő fogyási időszak átlagában pedig 18,71 millió négyzetkilométert mértek. Az ózonlyuk a megelőző évtizedhez képest szokatlanul korán, közel három héttel hamarabb kezdett szétesni. Ez tovább erősíti a hosszú távú javulás képét, de fontos hozzátenni: egy jó év nem bizonyítja önmagában a regenerációt.
Akkor az ózonproblémát megoldottuk?
Nem egészen. A legfontosabb ózonkárosító anyagok kibocsátását sikerült drasztikusan visszaszorítani, de a légkörben még hosszú ideig jelen lesznek. Léteznek továbbá úgynevezett „bankok”: régi hűtőberendezésekben, légkondicionálókban, habanyagokban és más termékekben tárolódó hűtőközegek, amelyek a berendezés meghibásodásakor vagy szakszerűtlen bontásakor kiszabadulhatnak. Ezért ma már nemcsak az új gyártás szabályozása fontos. A régi berendezések szervizelése, a hűtőközegek visszanyerése, újrahasznosítása és szabályos ártalmatlanítása ugyancsak része az ózonvédelemnek. A Montreali Jegyzőkönyv technikai testülete 2026-ban külön is foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.
És az ózonvédelem történetének van egy különös második felvonása is. Amikor a CFC-ket fokozatosan kivonták, több helyen hidrofluor-karbonokkal, vagyis HFC-kkel helyettesítették őket. Az ózonréteg számára ez jó hír volt, hiszen a HFC-k nem tartalmaznak ózonkárosító klórt vagy brómot. Csakhogy más problémájuk van: számos HFC rendkívül erős üvegházhatású gáz. Ezért született meg 2016-ban a Montreali Jegyzőkönyv Kigali Módosítása, amelynek célja a HFC-k globális felhasználásának fokozatos csökkentése.
A becslések szerint a Kigali Módosítás teljes végrehajtása akár mintegy fél Celsius-foknyi globális felmelegedést is elkerülhet a század végéig ahhoz a pályához képest, amely korlátozás nélkül alakult volna ki. És ha ehhez energiahatékonyabb hűtési technológiák társulnak, a klímaelőny még nagyobb lehet. Ezért lett a 2026-os ózon világnap központi témája éppen a hűtés. Ahogy melegszik a világ, egyre több légkondicionálóra és hűtésre lesz szükség, és a kérdés az, hogy ezt milyen hűtőközegekkel és mennyi energiával oldjuk meg.
Van azonban egy másik ózon is, és abból kevesebbet szeretnénk
Itt érdemes visszatérnünk a történet elején említett ellentmondáshoz: a sztratoszférában az ózon életet véd, a talaj közelében viszont káros légszennyező. A földfelszín közeli ózon nem közvetlenül egy kipufogócsőből vagy kéményből kerül a levegőbe. Más légszennyező anyagok – elsősorban nitrogén-oxidok és illékony szerves vegyületek – napfény hatására végbemenő fotokémiai reakcióiból keletkezik. Ezért különösen forró, napos időszakokban emelkedhet meg a koncentrációja - a WHO szerint a talajközeli ózon a fotokémiai szmog egyik fontos összetevője, és belélegezve károsíthatja a légzőrendszert.
A légszennyezésről elsősorban az emberi tüdő jut eszünkbe, az ózon azonban a növények számára is mérgező. A levelek gázcserenyílásain keresztül bejutva oxidatív károsodást okozhat, csökkentheti a fotoszintézist és a növekedést, gyorsíthatja a levelek öregedését, mérsékelheti a terméshozamot és az erdők növekedését. Európában ez ma sem pusztán elméleti probléma. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség legfrissebb adatai szerint 2024-ben Európa mezőgazdasági területének 21,5 százaléka volt kitéve az EU növényzetvédelmi célértékét meghaladó ózonterhelésnek. A hosszú távú, 2050-re kitűzött cél pedig a mezőgazdasági területek 79 százalékán nem teljesült. Egy másik EEA-elemzés szerint az ózon 2023-ban az EU-ban több mint 17 millió tonna becsült búzatermés-kieséssel állt összefüggésben, amelynek értékét mintegy 3,75 milliárd euróra becsülték. Ez megint jól megmutatja, milyen félrevezető egyszerűen azt mondani: „az ózon jó”. vagy „az ózon rossz”. A helyes mondat sokkal inkább ez lenne: az ózon helye számít.
Mit tehetünk mi az ózonrétegért?
Az ózonréteg megmentésének legnagyobb részét nem egyéni életmódváltás, hanem nemzetközi szabályozás, ipari technológiaváltás és ellenőrzés érte el. Ezt ki kell mondanunk: az emberiség nem úgy állította meg a CFC-kibocsátást, hogy mindenki otthon egy kicsit kevesebb dezodort használt. Azért sikerült, mert országok megállapodtak bizonyos anyagok kivezetéséről, az ipar pedig más technológiákra tért át.
De az egyéni döntéseknek ettől még van szerepük. A régi hűtőszekrényt, fagyasztót vagy légkondicionálót ne bontsuk meg házilag. A hűtőközeg kezelését bízzuk megfelelő szakemberre, a leselejtezett berendezést pedig adjuk le szabályos hulladékkezelési rendszerben. A légkondicionáló rendszerek karbantartása sem csupán villanyszámla-kérdés: egy szivárgó hűtőkörből üvegházhatású hűtőközeg kerülhet a légkörbe. Új berendezés vásárlásakor az energiahatékonyság mellett érdemes figyelni a hűtőközeg klímahatására is.
A talajközeli ózon csökkentéséhez pedig a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből, közlekedésből és bizonyos ipari, illetve oldószerhasználati folyamatokból származó előanyagok – nitrogén-oxidok és illékony szerves vegyületek – kibocsátásának mérséklése szükséges. A tisztább közlekedés, az energiatakarékosság és a fosszilisenergia-felhasználás csökkentése ezért egyszerre lehet klíma- és levegőminőség-védelmi lépés.
És ipar ide vagy oda: ebben azért a mi döntéseinknek is szerepe van…
Fotók:123rf
