Valljuk be: a régi parasztkertek nem ismerték a divatot. Nem azért került egy növény a veteményesbe, mert különlegesnek számított, hanem mert megbízhatóan termett, eltartható volt, és akkor is adott valamit a család asztalára, amikor az időjárás nem kedvezett a gazdálkodónak…
Egy-egy kertben gyakran húsz-harminc különböző zöldség- és gyógynövényfaj osztozott a helyen, köztük olyanok is, amelyekkel ma már leginkább csak régi szakácskönyvek lapjain, tájházak bemutatókertjeiben vagy kézműves piacokon találkozhatunk. A mángold, a pasztinák, a csicsóka, a tarlórépa vagy éppen a lóbab valaha éppoly természetes része volt a magyar falvak életének, mint ma a paradicsom vagy a paprika.
Pedig egyikük sem tűnt el azért, mert rosszabb lett volna a többinél. Sokkal inkább a 20. század mezőgazdasági forradalma írta át a veteményesek növénylistáját: a nagyüzemi termesztés néhány könnyen gépesíthető, jól szállítható és hosszú ideig tárolható növénynek kedvezett, miközben azok a fajok, amelyek kisebb mennyiségben, változatosabban vagy több kézimunkával voltak termeszthetők, fokozatosan kiszorultak a kertekből. Mire a szupermarketek polcai egységes kínálatot kezdtek nyújtani, egész növénynemzedékek tűntek el a mindennapi étkezésünkből.
Különös fordulat, hogy ezek közül több ma ismét reneszánszát éli. Nem a nosztalgia miatt, hanem azért, mert olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyekre a klímaváltozás korában újra szükségünk lehet. Jobban tűrik a szárazságot, kevesebb gondozást igényelnek, ritkábban betegednek meg, és sokszor táplálkozási szempontból is értékesebbek népszerűbb rokonaiknál. Mintha a régi parasztkertek évszázadok alatt felhalmozott tapasztalata egyszer csak ismét időszerűvé vált volna…
A zöldség, ami egykor fontosabb volt a sárgarépánál
Ma, ha valaki belép egy zöldségeshez, jó eséllyel elsétál a pasztinák mellett anélkül, hogy észrevenné. A halványsárga gyökér könnyen összetéveszthető a petrezselyemmel, és sokan talán életükben nem is kóstolták még. Pedig volt idő, amikor Európa egyik legfontosabb tápláléknövénye volt. Már a rómaiak is termesztették, a középkorban pedig a kolostorkertek nélkülözhetetlen zöldségének számított. A cukornád és a cukorrépa elterjedése előtt a pasztinák természetes édessége különösen nagy értéket jelentett: levesek, főzelékek, pürék készültek belőle, de még söröket és erjesztett italokat is ízesítettek vele.
Egyfajta hanyatlása nem azért következett be, mert rosszabb lett volna, mint vetélytársai. Sokkal inkább azért, mert a 17–18. században a holland nemesítők új, narancssárga sárgarépafajtái gyorsan meghódították Európát. A látványosabb szín, az egyenletesebb gyökér és a könnyebb termesztés lassan háttérbe szorította a pasztinákot, és mire a modern mezőgazdaság kialakult, már szinte teljesen eltűnt a mindennapi kertekből.
Ma viszont újra felfedezik. Mélyre hatoló gyökérzete miatt jobban viseli a szárazabb időszakokat, mint sok más gyökérzöldség, ráadásul magas rosttartalma és ásványianyag-összetétele miatt a dietetikusok is egyre gyakrabban ajánlják. Talán a klímaváltozás korában ismét olyan erények válnak fontossá, amelyek miatt őseink is nagy becsben tartották, és a pasztinák újra felkerülhet a mindennapok asztalára.
Ajánljuk még: https://egy.hu/elteto_kert/hidegturo-melegszereto-lehet-hogy-a-pasztinak-fittyet-hany-a-klimavaltozasra-115075#
A növény, ami majdnem legyőzte a burgonyát
Kevés növény futott be olyan különös pályát Európában, mint a csicsóka. Amikor a 17. század elején Észak-Amerikából megérkezett a kontinensre, sokan úgy vélték, ez lesz a jövő élelmiszere. Bőtermő volt, kevés gondozást igényelt, és szinte bármilyen talajon megélt. Franciaországban akkora sikert aratott, hogy néhány évtizedig komoly vetélytársa lett a burgonyának. Aztán lassan minden megváltozott: a burgonya gumói könnyebben tárolhatók voltak, egységesebb termést adtak, és a nagyüzemi mezőgazdaság számára is kedvezőbbnek bizonyultak. A csicsóka fokozatosan kiszorult a földekről, és sok helyen már inkább csak takarmánynövényként tekintettek rá.
Ironikus módon éppen azok a tulajdonságai teszik ma ismét értékessé, amik miatt egykor háttérbe szorult. Szinte elpusztíthatatlan, jól tűri a szárazságot, kevés kártevő támadja, gumója pedig inulinban gazdag, amely kedvezően hat a bélmikrobiomra és lassabban emeli meg a vércukorszintet, mint a burgonya keményítője.
Egy növény, amit egyszer már a jövő ígéretének tartottak, később szinte teljesen elfelejtették, ma pedig ismét egyre több kertész és táplálkozástudományi szakember figyelmét kelti fel. Nem azért, mert divatos lett, hanem mert olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek a 21. század kihívásai között ismét felértékelődtek. Mintha egész életében arra várt volna, hogy újra olyan világ következzen, ahol nem a tökéletes küllem vagy a könnyű gépesíthetőség számít, hanem az alkalmazkodóképesség, az ellenálló képesség és a természetes sokféleség…
Ajánljuk még: https://egy.hu/receptek/ismered-a-zoldseget-ami-megihlette-jozsef-attilat-115521#
A cékla különc rokona
Ha ma valaki mángoldot ültet a kertjébe, gyakran megkapja a kérdést: „Ez meg micsoda?” Pedig néhány emberöltővel ezelőtt a növény még korántsem számított ritkaságnak. A régi parasztkertekben ugyanúgy helye volt, mint a hagymának vagy a sóskának, hiszen tavasztól egészen késő őszig folyamatosan szedhető volt, ráadásul nem a gyökerét, hanem a leveleit adta a család asztalára, és ez óriási előnyt jelentett azokban az időkben, amikor minden talpalatnyi földnek és minden ehető levélnek jelentősége volt.
A mángold története több mint kétezer évre nyúlik vissza. Vad őse a Földközi-tenger partvidékén élő tengeri répa volt, ugyanaz a növény, amelyből később a cékla is kialakult. Míg azonban a nemesítők az egyik irányban egyre nagyobb és húsosabb gyökeret fejlesztettek ki, addig a másik vonalon a levelek és a vastag levélnyelek kerültek előtérbe. Már az ókori görögök és rómaiak is termesztették, a középkor kolostorkertjeiben pedig a spenót egyik legfontosabb vetélytársának számított.
Eltűnését nem egyetlen esemény okozta: egyszerűen csak megváltozott a világ körülötte. A 20. században a spenót gyorsabban feldolgozhatóvá vált, megjelentek a fagyasztott zöldségek, a fejes saláta egész évben elérhető lett, a mángold pedig lassan elveszítette korábbi szerepét. A piacok egyre ritkábban kínálták, a vetőmagboltok választékából is fokozatosan kikopott, így egy teljes nemzedék nőtt fel úgy, hogy talán soha nem is találkozott vele.
Ma viszont minden adottsága megvan ahhoz, hogy visszatérjen a kertekbe: a nyári hőséget jóval jobban viseli, mint a spenót, leveleit hónapokon keresztül folyamatosan lehet szedni, miközben a növény újra és újra kihajt- nem véletlen, hogy a klímaváltozáshoz alkalmazkodó veteményesekről szóló nemzetközi ajánlásokban egyre gyakrabban szerepel.
Ajánljuk még: https://egy.hu/gasztronomia/egy-kis-vizert-cserebe-valtozatosabba-teszi-etrendunket-variaciok-mangoldra-117067
Európa ősi fehérjeforrása
Amikor ma a növényi fehérjeforrásokról esik szó, legtöbbször a szóját említjük, mintha mindig is ez lett volna az első számú választás. Pedig Európa népei évezredeken át egészen más növényre támaszkodtak. A lóbab már a bronzkor embereinek településein is jelen volt, magjai régészeti feltárások során újra és újra előkerülnek a kontinens különböző pontjain. Az ókori görögök és rómaiak ismerték, a középkori kolostorok veteményeseiben nélkülözhetetlen volt, a magyar falvakban pedig még a 19. században is gyakori vendége volt a kerteknek.
Nem véletlenül: a lóbab bőséges termést adott, jól tárolható volt, és olyan időszakokban is értékes táplálékot jelentett, amikor a hús ritkán került az asztalra. Levesek, kásák, főzelékek készültek belőle, de lisztté őrölve kenyérsütéshez is felhasználták. Egy-egy rossz termésű évben sok család számára szó szerint a túlélést jelentette. Háttérbe szorulása a mezőgazdaság modernizációjával kezdődött. A babban található keményebb maghéj, a hosszabb főzési idő és az, hogy a frissen szedett hüvelyek gyorsan veszítenek minőségükből, kevésbé illett a gyorsuló életmódhoz. A szója térhódítása és a nagyüzemi takarmánytermesztés tovább csökkentette a jelentőségét, így lassan eltűnt a házikertekből is.
Most azonban ismét reflektorfénybe került. A fenntartható mezőgazdaság kutatói azért fordulnak újra a lóbab felé, mert a pillangósvirágú növényekhez hasonlóan képes megkötni a levegő nitrogénjét, ezzel természetes módon gazdagítja a talajt. Emellett fehérjetartalma is figyelemre méltó, ezért egyre több európai kutatás vizsgálja, hogyan válhat a jövő egyik helyi, környezetkímélő fehérjenövényévé. Ami tehát egykor a szegények eledele volt, ma a fenntartható élelmiszer-termelés egyik ígéretes szereplőjeként térhet vissza…
Ajánljuk még: https://egy.hu/receptek/neked-lehet-meg-ujat-mondani-a-babrol-116200
A szegények másik eledele, amit érdemes újra megismernünk
Egykor szinte minden faluban ismerték, ma viszont sokan még a nevét sem hallották. Pedig a régi parasztgazdaságokban a tarlórépa igazi biztonsági növénynek számított. Ahogy neve is utal rá, gyakran az aratás után felszabaduló földekbe vetették, így ugyanabban az évben még egy termést lehetett betakarítani. Ez különösen fontos volt azokban az időkben, amikor egy rossz termés könnyen éhínséget okozhatott.
A tarlórépa szerény igényű növény volt, amely hűvösebb időben is jól fejlődött, és viszonylag rövid idő alatt fogyasztható gyökeret nevelt. Levesekbe, egytálételekbe került, de gyakran savanyították vagy állati takarmányként is hasznosították. A régi gazdák számára nem a különleges íze jelentette az értékét, hanem a megbízhatósága: akkor is termett, amikor más növények már cserbenhagyták a kertet.
Eltűnése szinte észrevétlenül zajlott. A burgonya és a cukorrépa elterjedése, majd a nagyüzemi zöldségtermesztés egyre kisebb szerepet hagyott számára. Mire a 20. század második felében a háztáji kertek növényválasztéka is beszűkült, a tarlórépa már csupán néhány idős kertész emlékeiben élt tovább. De miért? Ki érti… Hiszen rövid tenyészideje miatt kiváló másodvetésű növény, jól illeszkedik a vetésforgóba, és a klímaváltozás miatt egyre kiszámíthatatlanabb tavaszok mellett különösen értékes lehet, hogy nyár végén vagy kora ősszel is biztonsággal termeszthető.
És talán nem válik újra tömegnövénnyé, de története jól példázza, hogy a régi parasztkertek sokszínűsége nem véletlenül alakult ki. Őseink nem egyetlen növényre bízták a termést, hanem sok kisebb szereplőre, amelyek együtt tették ellenállóvá a kertet – és vele együtt az ember mindennapjait is. És ezek után ki mondaná azt, hogy nincs mit tanulnunk tőlük?
Ajánljuk még: https://egy.hu/eletmod/elfeledett-egeszsegbomba-a-kerekrepa-110534
Borítókép: Syp/commons.wikimedia.org
