Amikor pedig az utolsó puttony szőlő is lekerült a hegyről, nem egyszerűen egy mezőgazdasági munka ért véget: megkezdődhetett az év egyik legnagyobb közösségi ünnepe.
A szüret kezdőnapja vidékenként változott, részben a helyi szőlőfajták érési idejéhez alkalmazkodva. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a hagyományos kezdőnapok Szent Mihály napjától, szeptember 29-től egészen Simon–Júdás napjáig, október 28-ig terjedtek; Tokaj-Hegyalján éppen Simon–Júdás számított nevezetes szüreti határnapnak.
Vagyis a „szeptemberi szüret” történelmileg nem egész Magyarországon ugyanazt jelentette. Egyes vidékeken szeptember végén már javában dolgoztak, máshol még heteket vártak. Maga ez a különbség is a régi szőlőkultúra kifinomultságát mutatja: a naptár mellett mindenekelőtt a termőhely és a szőlő állapota diktált.
A szőlő betakarításához sok ember kellett. A munkamegosztás tájanként eltérhetett, de gyakran a nők és lányok szedték a fürtöket, a férfiak és legények puttonyban hordták össze a szőlőt, majd következett a feldolgozás. A szüreti időszak azonban jóval zajosabb és társaságibb munkaalkalom volt, mint sok más mezőgazdasági feladat: ének, tréfálkozás, kiabálás, olykor zeneszó kísérte. A korai források arra is utalnak, hogy a szüretnek már a 16–17. században különleges közösségi jelentősége volt.
A nagyobb birtokokon a szüret vége, a végzés külön szokásokat is életre hívott. Szüreti koszorút készítettek, az uraságot vagy gazdát rigmusokkal köszönthették, a legjobb munkásokat pedig megjutalmazhatták. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint az ismert mozzanatok közé tartozott az uraság tréfás megkötözése, a koszorúvivők leöntése és a szőlőből készült dísz ünnepélyes átadása is. A munka végén tehát egy pillanatra megfordultak a megszokott társadalmi szerepek: a dolgozók tréfálkozhattak a gazdával, versben dicsérhették vagy éppen kifigurázhatták, majd közösen következett az evés, az ivás és a tánc.
A szüret végének egyik leglátványosabb jelképe a szüreti koszorú, másutt szőlőkoszorú, gúla vagy piramis volt. Favázára szőlőfürtöket, leveleket, virágokat erősítettek, majd ünnepélyesen vitték végig a településen vagy adták át a gazdának. Egy Heves megyei néprajzi leírás például csengettyű alakú, mogyorófavesszőből készített vázra kötözött szőlőfürtökről és virágokról számol be. A koszorú egyszerre jelezte, hogy befejeződött a munka, és megmutatta magát a termést is. A szőlőből készült hatalmas dísz tulajdonképpen a szüreti év „trófeája” volt: abból készült, amiért egész esztendőben dolgoztak.
Honnan jött a ma ismert szüreti felvonulás?
Itt érdemes óvatosnak lennünk, mert a ma hagyományosnak gondolt felvonulások nem minden elemükben változatlan középkori népszokások. A szüret utáni mulatságoknak régi előzményei vannak, de a ma ismerős, szereplőkkel, feldíszített szekerekkel, bíróval, bírónéval, csőszökkel és maskarásokkal megrendezett felvonulások formája különösen a 19–20. század fordulóján erősödött meg. A századfordulón a szüreti felvonulásokat országosan is igyekeztek egységesíteni, miközben mintáik között a 18–19. századi uradalmi szőlőmunkások szokásai szerepeltek.
A menetben lóháton vonuló csőszlegények, csőszleányok, bíró és bíróné jelenhetett meg, másutt kisbíró, betyár, pandúr vagy különféle maskarás alak szórakoztatta a közönséget. Fejér megyei leírásokból például olyan felvonulást ismerünk, amelyben nyolc csőszlegény és ugyanennyi csőszleány szerepelt, a csőszlegények pedig lóháton haladtak.
A szüreti bál egyik játékos eleme különösen szép példája annak, hogyan került át a valódi szőlőőrzés a mulatság világába. A bál helyszínét szőlőfürtökkel díszíthették, amelyeket a csőszlányok és csőszlegények „őriztek”. A vendégek megpróbálhattak lopni a szőlőből, az elfogott tolvajt pedig a szüreti bíró vagy bíróné elé vezették, aki tréfás pénzbírságot szabott ki rá. Fejér megyei néprajzi gyűjtésekben ennek konkrét leírásai is fennmaradtak. A bál így mintha néhány órára színházzá változtatta volna a falu életét: volt bíró, volt törvényszegés, volt büntetés – csak éppen mindez már játékból történt.
Bizonyos vidékek felvonulásain megjelent egy különös alak, Baksus is: gyakran hordóra vagy botra ültetett, piros ruhás figura. Mellette betyárok, cigánynak, pandúrnak vagy más tréfás alaknak öltözött résztvevők jelenhettek meg. A szüreti menet ezért nem valamiféle méltóságteljes agrárparádé volt, hanem sok helyütt valódi népi karnevál. És ebben van valami rokonság más évfordulós, farsangi és betakarításvégi szokásokkal: amikor egy hosszú, fizikailag megterhelő munka befejeződött, a közösség rövid időre megengedhette magának a rend felforgatását. A bíró paródiává válhatott, a tolvaj jutott főszerephez, az utcán maskarások vonultak, a komoly szőlőőrzésből pedig játék lett.
És hol van ebben a borkeresztelés?
Itt egy gyakran továbbadott tévedést érdemes helyretennünk, ugyanis a borkeresztelést nem helyes egyszerűen az ősi magyar szeptemberi szüreti szokások egyikeként felsorolni. A bor „megkeresztelésének” legismertebb hagyománya Márton-naphoz, november 11-éhez kapcsolódik, amikor az újbor már fogyasztható állapotba kerül. A Lendva-vidéki magyarok körében végzett részletes néprajzi kutatás például azt állapította meg, hogy a Márton-napi borkeresztelés ott szlovén hatásra, az 1990-es évektől terjedt el. Ez különösen jó példa arra, hogyan születnek „régi hagyományok”, és hogy egy szokás lehet ma már fontos és hiteles közösségi hagyomány anélkül, hogy több száz éves volna.
A szőlő egész éves művelését számos időjóslás és hiedelem kísérte, hiszen a termés sorsa rendkívüli mértékben függött az időjárástól. A szüreti időpontokhoz kötődő jeles napok részben gyakorlati tapasztalatokat is őriztek: a helyi szőlőfajták érésének sok generáción át megfigyelt idejét kapcsolták egy-egy szent ünnepéhez. Tokaj-Hegyalján Simon–Júdás napjához például olyan mondás kapcsolódott, amely a késői kezdőnap szigorúságát fejezte ki: „Akár haszon, akár kár, Simon Juda a határ.”
A végén mindig a közösség volt a legfontosabb
A szüretet ma gépek, refraktométeres mérések, laborvizsgálatok és pontos szüreti tervek is segítik. Régen egészen más technológiai világ vette körül, de egy dolgot talán könnyű megérteni abból, ami fennmaradt: azt, hogy miért lett belőle ünnep?
Mert a szőlő egy teljes év munkáját sűrítette néhány hétbe. Metszeni kellett, kötözni, kapálni, őrizni, majd figyelni az időjárást, és végül egyszerre sok ember munkájára volt szükség ahhoz, hogy a termés időben a pincébe kerüljön. Amikor ez sikerült, volt mit megünnepelni. Ezért került szőlőkoszorú a menet élére, ezért vált a csőszből báli szereplő, ezért vonult végig bíró és bíróné a falun, ezért szóltak a rigmusok, majd este a zene. Ma már ott is rendeznek szüreti bált és felvonulást, ahol a lakosság jelentős része soha nem is járt szőlőt szedni. A szokás már a 20. század folyamán is olyan településeken terjedhetett, ahol maga a szőlőművelés nem volt meghatározó. A szüret így lassan mezőgazdasági munkából kulturális emlékezetté változott: megőrzött valamit abból az időből, amikor egy jó termés még nem egyszerűen gazdasági eredmény volt, hanem olyan esemény, amelyet az egész közösségnek volt oka együtt megünnepelni.
Fotók:123rf
Amikor már semmi sem elég
Hogyan ronthatja el a pénz az életünket?
