Szeptember 29-én a régi pásztorvilágban nem egyszerűen új lap fordult a kalendáriumban: hűvösebbek lettek az éjszakák, egyre közelebb került a tél, és sok vidéken elérkezett az idő, amikor a tavasszal kihajtott jószágot visszaterelték a faluhoz. És a pásztornak ekkor kellett odaállnia a gazdák elé mindazzal, amit hónapokkal korábban rábíztak.
Ez adja Szent Mihály napjának valódi súlyát: a pásztor számára ez sok helyen egyszerre jelentette a legeltetési év végét, a számadást, a bér rendezését és egy következő szolgálati időszak kezdetét. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum ezért is nevezi az őszt a behajtás, az elszámolás és az elszámoltatás időszakának, Szent Mihály napját pedig a pásztorok egyik legfontosabb dátumának. A néphagyomány ezt egy különösen találó mondásban sűrítette össze:
„Kikeletkor, Szent György napkor
minden ember lehet pásztor,
de már ősszel, számadáskor
az az ember, ki beszámol.”
Emögött a négy sor mögött egy egész életforma logikája húzódik meg. Tavasszal még előttük állt a nyár; ősszel viszont kiderült, hogyan gazdálkodott a pásztor a rábízott állatokkal.
Szent György kihajtotta, Szent Mihály hazahozta
A hagyományos állattartás évét több jeles nap tagolta. Április 24., Szent György napja sok vidéken a tavaszi kihajtás nevezetes időpontja volt: ekkor kezdődött vagy ekkorra esett a nagyjószágok legeltetési idényének kezdete. Az őszi határnap ezzel szemben vidékenként változott; Szent Mihály mellett Dömötör, Vendel, Katalin vagy más nap is fontos szerepet kaphatott. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a pásztorfogadás időpontját is a helyi hagyomány, sőt nemegyszer a hatóság szabályozta, és a nevezetes terminusok között Szent Mihály szeptember 29-i napja is szerepelt.
Ez a területi változatosság fontos, mert könnyű volna azt a benyomást kelteni, hogy szeptember 29-én Magyarország minden nyáját egyszerre hazahajtották. Nem így volt. A legeltetés rendjét a táj, az állatfaj, az időjárás és a helyi gazdálkodási hagyomány egyaránt alakította. A Kiskunságról szóló néprajzi kutatás például azt mutatja, hogy a ló- és marhapásztorokat gyakran Szent Györgytől Katalin napjáig alkalmazták, míg a juhászok szolgálati ciklusa másképpen alakult; ezen a vidéken a korábbi Dömötör-napi határidőt csak az első világháború után váltotta fel szélesebben a Szent Mihálytól Szent Mihályig tartó szerződés. Vagyis Szent Mihály napja nem öröktől fogva és nem mindenütt ugyanazt jelentette.
A számadás nagyon is szó szerinti volt
A régi pásztoroknak nem egyszerűen őrizniük kellett az állatokat. Hónapokon keresztül felelősséggel tartoztak olyan vagyonért, amely gyakran több család vagy egy egész közösség megélhetésének jelentős részét képviselte. Ősszel ezért következhetett a számadás, amiben pontosan el kellett számolni azzal, hogy a pásztor hány állatot vett át, abból mennyi maradt meg, volt-e elhullás, elveszett vagy megsérült jószág és hogy hogyan gyarapodott az állomány?
A pásztor szakmai becsülete ezen a ponton vált mérhetővé. Ezért olyan találó a régi mondás: tavasszal valóban könnyebb volt pásztornak mutatkozni, a szakértelem próbája ősszel következett. A pásztornak ugyanis nemcsak az állatok viselkedését kellett ismernie. Tudnia kellett, hol van víz, melyik legelő mikor használható, milyen növény veszélyes, hogyan változik az idő, miként kell beteg vagy sérült állattal bánni, mikor kell továbbhajtani, és hogyan tartható egyben a nyáj vagy gulya akár hónapokon keresztül. És Szent Mihály napja ennek a hosszú vizsgának lehetett az eredményhirdetése.
De a számadás nem feltétlenül jelentette azt, hogy a pásztor másnap már nem dolgozott tovább. Sok vidéken azonban ehhez az őszi időszakhoz kapcsolódott a pásztorfogadás, vagyis a következő szolgálati időszakra való szegődtetés is. A pásztorokat meghatározott határnapokon fogadták fel, és a szolgálati viszonyt, a bért, illetve természetbeni járandóságokat is rögzíthették.
Ha a gazdák elégedettek voltak vele, a pásztor maradhatott. Ha nem, másikat kereshettek. A Kiskunság pásztoréletének kutatása arra is mutat példát, hogy a korábbi pásztor ugyanúgy jelentkezhetett a következő időszakra, és ha munkájával elégedettek voltak, ismét megfogadhatták, akár valamivel magasabb bérrel.
A Hortobágyon különösen nagy napnak számított
A magyar pásztorkultúrán belül a Hortobágy külön világot képviselt. A nagy legelők, hatalmas állatállományok és külterjes állattartás miatt a pásztorok sajátos szakmai társadalmat alkottak, amelynek hierarchiája, munkamegosztása, viselete és szokásrendje is kialakult. A Hortobágyon a juhászok számára Szent Mihály napja kiemelkedő alkalom volt, amelyhez az elszámolás mellett mulatság is kapcsolódott. Ennek mélyén nagyon egyszerű emberi tapasztalat rejlik: a pásztor hónapokat tölthetett a pusztán, távol a település hétköznapi életétől- az állatok behajtása ezért nemcsak munkafolyamat volt, hanem visszatérés is. A nyári legeltetés kinti világa bezárult, és megkezdődött a télhez igazodó élet.
A nap gazdasági jelentősége azonban még ennél is mélyebbre nyúlt. A Kiskunságban végzett néprajzi gyűjtés egyik különösen érdekes adata szerint Szabadszálláson, Fülöpszálláson és Kunszentmiklóson a juhászok Szent Mihály napja körül eresztették a kost a juhok közé, vagyis erre az időszakra időzítették a pároztatást. Ennek gyakorlati oka volt: a legeltetési időszak végére az állatok jó fizikai állapotban lehettek, az időzítés pedig a következő évi ellési és fejési ciklust is meghatározta. A koseresztést megelőzte a mustrálás, amikor kiválasztották azokat az állatokat, amelyeket nem akartak tovább tenyésztésben tartani.
Ez a részlet különösen szépen mutatja, hogy a jeles napok mögött gyakran nagyon pontos gazdálkodási tapasztalat rejtőzött. Nem azért eresztették ki a kost szeptember 29-én, mert a szent ezt „előírta”. A biológiai és gazdasági ciklushoz illő időpontot a közösség egy könnyen megjegyezhető kalendáriumi ponthoz kötötte. A szent napja így naptárrá vált egy olyan világban, ahol nem volt szükség digitális emlékeztetőre.
„Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet”
Szent Mihály napja az időjárással kapcsolatos népi megfigyelésekben is erős határvonal lett. Az egyik ismert mondás szerint „Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet”: előbbi az őszi hidegek, utóbbi a tavaszi felmelegedés kezdetét jelképezte. Másutt úgy tartották, Szent Mihály után már nem nő érdemben tovább a fű, vagy az állatok viselkedéséből próbálták megjósolni a tél keménységét. A pásztorok számára ezek a megfigyelések nem puszta szórakozást jelentettek, hiszen megélhetésük közvetlenül függött az időjárástól.
A hiedelmeket természetesen nem szabad meteorológiai előrejelzésként kezelnünk. Inkább azt őrzik, mennyire figyelmesen olvasta a hagyományos pásztortársadalom a környezet jeleit: a fű állapotát, a szél irányát, az állatok viselkedését, a reggeli hideget vagy az égbolt változásait. Ezekből próbált következtetni arra, milyen télre kell felkészülnie.
Nem Szent Mihály volt az egyetlen pásztorünnep
A magyar pásztorhagyományban Szent Vendel október 20-i és Szent Dömötör október 26-i napja is jelentős szerepet kapott, sőt egyes vidékeken Dömötör volt a juhászok legfontosabb őszi ünnepe, „juhászújévnek” is nevezték. A Magyar Néprajz szerint a Vendel- és Dömötör-napi pásztorünnepek jelentősége csak később csökkent, miközben Szent Mihály napjának szerepe több vidéken megerősödött. Ezért történetileg pontosabb pásztorünnepek egész őszi soráról beszélni, amelyen belül Szent Mihály az egyik legjelentősebb határnap lett.
Mihály arkangyal szeptember 29-i ünnepe Európa számos vidékén őszi évnegyedelő, gazdasági határnappá vált. Időpontja szinte kínálta magát: néhány nappal az őszi napéjegyenlőség után járunk, a nappalok rohamosan rövidülnek, a növényzet növekedése lassul, és a mérsékelt égövi gazdálkodásban közeledik a téli időszak. A vallási ünnep így ráépült a gazdasági év természetes fordulópontjára, a gazdálkodási gyakorlat pedig új jelentést adott az ünnepnek.
Fotók:123rf
Amikor már semmi sem elég
Hogyan ronthatja el a pénz az életünket?
