Július napjainkban a nyaralások, a szabadságolások, a nyári szünet kalandjainak hónapja, ám évtizedekkel ezelőtt koránt sem a pihenésről és a szabadidős tevékenységekről szólt, annál inkább a kemény munkáról. Az aratások ideje volt ez, melyhez nem csak precíz munkafolyamatok, de néphagyományok és babonák tucatja is fűződik. Július, avagy a régi kalendáriumok szerint Szent Jakab hava, a népnyelvben az áldás és az aratás hava, az év leghevesebb, legszebb és egyben legemberpróbálóbb időszaka volt a paraszti életben – és a most is működő gazdaságokban napjainkban is az. Járva a magyar vidék titkait, tudjuk, hogy a föld nemcsak táplálékot ad, de történeteket, hitet és kitartást is nevel belénk.
Szent Jakab apostol hava
A keresztény kultúrkör július huszonötödik napján emlékezik meg idősebb Szent Jakab apostolról, János evangélista fivéréről, Zebedeus fiáról, aki a hagyomány szerint az első vértanú volt az apostolok között. Jakab alakja a magyar népi hitvilágban és az európai kultúrkörben is elválaszthatatlan a zarándoklattól, a vándorlástól és a csillagos égbolttól. De miért pont róla nevezték el a legforróbb nyári hónapot a Kárpát-medencében?
Öccsével együtt heves természetű volt (Lk 9,52), s ezért Jézus a „mennydörgés fiainak” (Mt 3,17) nevezte őket. Ott voltak a Tábor-hegyi színeváltozáskor és a Getszemáni kertben nagycsütörtök estéjén. Jakabot I. Heródes Agrippa végeztette ki karddal 44-ben. – ezért a nagy zivatarokat, viharokat, mennydörgéseket is az ő nevéhez kötik.
A paraszti logikának mindig megvolt a maga csalhatatlan, gyakorlatias és misztikus indoklása. Július végére a legnehezebb mezei munkák – az aratás oroszlánrésze – már a végéhez közeledtek, vagy éppen a cséplés fázisába léptek.
Jakab apostol alakja összekapcsolódott a Tejúttal is, amelyet Szent Jakab útjaként is emlegetnek. Az éjszakai égbolton ragyogó csillagsáv mutatta az utat a vándoroknak, de a földművesnek is iránytűként szolgált, ha a munka sötétedésig húzódott. Ha Jakab éjszakáján tiszta, csillagos volt az ég, abból a következő év jó búzatermésére és a hideg, havas télre következtettek. Ha viszont felhők takarták el a Tejutat, a gazda aggódva tekintett a jövőbe, mert az szűk esztendőt, betegséget hozhatott a jószágra.
Imákkal a rontások, átkok ellen
A gabona betakarítása az egész éves munka gyümölcsét jelentette, ezért a gazdák nemcsak szorgalmas munkával, hanem vallásos és mágikus eredetű népi hagyományokkal is igyekeztek megóvni termésüket a vihartól, jégesőtől és a rontástól. Az aratás első napján több vidéken imával kezdték a munkát: a levett kalappal letérdelő aratók Isten áldását kérték a földre, a termésre és a dolgozó emberekre, majd csak ezt követően lendült először a kasza. A hiedelem szerint az ima nemcsak a munkát szentelte meg, hanem oltalmat is biztosított a viharkárok és a szerencsétlenség ellen.
A nyári zivatarok különösen nagy félelmet keltettek, hiszen néhány perc alatt elverhették az egész évi termést. Ezért sok katolikus család a Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, február 2-án megszentelt gyertyát őrizte egész esztendőn át. Amikor az aratás idején mennydörgés, villámlás vagy jégeső közeledett, meggyújtották a szentelt gyertyát, miközben imádkoztak, bízva abban, hogy Isten elfordítja a vihart és megóvja a vetést. A szentelt gyertya a népi vallásosság egyik legfontosabb oltalmazó szentelménye volt, amelynek erejét a ház, a család és a termőföld védelmére egyaránt számon tartották.
A néphit világában a természeti csapások mögött gyakran természetfeletti erőket is sejtettek. Ennek legismertebb alakja a garabonciás, akit vándorló, titokzatos diákként képzeltek el, és akinek különleges, időjárást befolyásoló képességeket tulajdonítottak. A hiedelem szerint, ha nem fogadták megfelelően vagy elutasították kérését, vihart, jégesőt vagy más bajt idézhetett elő. Más vidékeken éppen ellenkezőleg: attól tartottak, hogy a garabonciás jelenléte rontást hozhat a házra és a gazdaságra, ezért aratás idején nem szívesen engedték be az udvarra vagy a házba. Ezek a hiedelmek jól mutatják, hogy a magyar paraszti kultúrában a keresztény vallásosság és az ősi népi mágikus képzetek hosszú időn át egymás mellett éltek, közös céljuk pedig az volt, hogy megvédjék a családot és a termést a természet kiszámíthatatlan erőitől.
Az Áldás hava – Amikor a Föld visszaadja a gondoskodást
Miért nevezték eleink júliust az Áldás havának? Azért, mert ebben a harmincegy napban sűrűsödött össze mindaz, amiért a földműves ember az év többi részében fázott, izzadt, imádkozott és dolgozott. Az őszi vetés ekkorra érett be, a zöldellő szárak aranysárga tengerré változtak. Az „áldás” itt nem csak a munka gondtalan elvégzést, a meghallgatott fohászokat, hanem maga a mindennapi kenyér alapanyagát is jelentette.
A hagyományos paraszti gazdálkodásban az aratás nem egyszerű mezőgazdasági munka volt, hanem ünnep és rítus ötvözete. Nem kezdhették el akárhogyan, akármikor. Az aratás kezdetét a kalendárium Péter-Pál napjához (június 29.) kötötte, de a tényleges, nagyüzemi munka sokfelé július első napjaiban, Sarlós Boldogasszony (július 2.) után indult meg igazán.
Az aratókoszorú
Az aratókoszorú a magyar paraszti kultúra egyik legjelentősebb aratási jelképe, amely egyszerre fejezte ki a betakarítás sikerét, a közösség összetartozását és a következő esztendő bőségébe vetett reményét. Elkészítésére rendszerint az aratás utolsó vagy utolsó előtti napján került sor, amikor a legszebb, érett búzakalászokat különválogatták, majd azokból gondosan megfonták a díszes koszorút. Formája tájegységenként változott: készülhetett hagyományos koszorúként, koronaként vagy csigaszerű alakzatként, a nagyobb darabokat pedig gyakran vesszővázra erősítették. A kész alkotást mezei virágokkal és színes szalagokkal ékesítették, így nemcsak a bőséget, hanem az ünnepet is jelképezte.
Az ország különböző vidékein eltérő elnevezéseket használtak rá. Szentes környékén például esőzsáknak, Hasznoson áldozókoszorúnak, máshol kalászkoszorúnak, de a legáltalánosabb megnevezés mindenütt az aratókoszorú maradt. Elkészítése többnyire a marokszedők feladata volt, míg a kaszások a megfelelő kalászok kiválasztásában és előkészítésében segédkeztek.
Miután a betakarítás befejeződött, az aratók ünnepi öltözetben, énekszóval és jókedvű menetben vitték a koszorút a gazda vagy a birtok tulajdonosának házához. A koszorút kézben, rúdon vagy a fejükön hordozva vitték, érkezéskor pedig a gazda, a gazdasszony vagy a gazdaság vezetője vízzel locsolta meg a koszorút, illetve annak vivőjét. Erdély több vidékén a falubeliek is csatlakoztak ehhez a szokáshoz, és az egész aratómenetet vízzel öntözték meg. A néphit szerint ez nem csupán játékos mozzanat volt, hanem termékenységet és bőséget biztosító szertartás, amely egyben esővarázsló szerepet is betöltött.
A koszorú átadása után a gazda megköszönte az aratók egész nyáron végzett munkáját, majd áldomással és közös vendéglátással zárult az ünnep. Az aratókoszorút ezután a ház tisztaszobájában, rendszerint a mestergerendára vagy az asztal fölé függesztették, ahol a következő vetésig őrizték. Tavasszal néhány búzaszemet kimorzsoltak belőle, és a vetőmag közé keverték, mert úgy tartották, hogy ez elősegíti a föld termékenységét és gazdag termést biztosít az új esztendőben.
Az aratókoszorú hagyománya ma is számos településen él. Hagyományőrző rendezvényeken, falunapokon és aratóünnepeken továbbra is elkészítik és ünnepélyes keretek között adják át a gazdaság vagy a település képviselőjének, ezzel tisztelegve a földművesek munkája és a magyar népi örökség egyik legszebb szokása előtt.
Jeles napok júliusban
A hónap első jelentős ünnepe július 2-a, Sarlós Boldogasszony napja, amely Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatásának emléknapja.
A magyar néphagyományban azonban ennél sokkal többet jelentett: ezt tekintették az aratás kezdetének. A „sarlós” elnevezés is erre utal, hiszen a gabonát évszázadokon keresztül sarlóval vágták. Sok vidéken ezen a napon indultak először a földekre, és az első levágott kalászokat különös tisztelet övezte. Ezeket gyakran megszentelték, majd a házban vagy a pajtában őrizték, mert úgy hitték, hogy megvédik a családot, a termést és az állatokat a szerencsétlenségtől. Sarlós Boldogasszonyt a várandós asszonyok és a szülő nők patrónájaként is tisztelték, ezért ezen a napon sok helyen búcsút tartottak.
Július közepén következik Henrik napja, amely ugyan ma már kevésbé ismert jeles nap, a régi falusi életben azonban fontos szerepet töltött be. A néphagyomány szerint ekkorra már megérkezett az első új búza, így sok helyen ilyenkor sütötték meg az első kenyeret az új termésből.
Az egyik legismertebb júliusi jeles nap Illés próféta ünnepe, július 20-án. A magyar néphit szerint Illés tüzes szekéren járta az eget, ezért a mennydörgést az ő haragjának, a villámokat pedig ostorcsapásainak tekintették. Nem véletlen, hogy ez volt az egyik legerősebb dologtiltó nap a népi kalendáriumban. Sok helyen szigorúan tilos volt aratni, kaszálni, fát vágni vagy bármilyen mezei munkát végezni, mert attól tartottak, hogy a villám belecsap a dolgozó emberbe, vagy jégverés pusztítja el a termést. A zivatarokat gyakran természetfeletti erők működésének tulajdonították, ezért Illés napja egyszerre volt félelmetes és tiszteletet parancsoló ünnep.
Néhány nappal később, július 22-én Mária Magdolna napja következik. A magyar néphagyományban ez elsősorban a nők és a hajápolás ünnepe volt. Sok vidéken úgy tartották, hogy aki Magdolna napján levágja a haját, annak az gyorsabban nő, sűrűbb és egészségesebb lesz. Ezért ezen a napon gyakori volt a hajvágás, a hajfésülés és különféle szépségvarázsló szokások gyakorlása. Az időjárást is figyelték: ha esett az eső, azt mondták, hogy „Magdolna siratja bűneit”, ezért a nyári záporokat természetesnek és szinte várhatónak tekintették ezen a napon.
Július 25-e Szent Jakab apostol ünnepe, akiről a hónap egyik régi magyar neve is származik. Jakab a zarándokok, az utazók és a hajósok védőszentje, de a magyar néphagyományban elsősorban kiváló időjósló napként tartották számon. A gazdák ezen a napon figyelték az eget, a szelet és a felhőket, mert úgy hitték, hogy Jakab napjának időjárása előre jelzi a következő tél keménységét. Innen ered a mondás is: „Jakab mutatja a telet.” Egyes vidékeken ekkor kezdték felszedni a fokhagymát, és figyelték a korai szőlőfajták érését is.
A hónap utolsó kiemelkedő jeles napja július 26-a, Szent Anna ünnepe. Anna Szűz Mária édesanyja, ezért a keresztény hagyományban az édesanyák, nagymamák és a gyermekáldásért imádkozó asszonyok védőszentje. Magyarország számos településén Anna-napi búcsúkat, vásárokat és bálokat rendeztek, amelyek a nyár legjelentősebb közösségi eseményei közé tartoztak. A paraszti gazdaságban ez a nap a kender feldolgozásának kezdetét is jelenthette, miközben egyes tájakon úgy tartották, hogy az asszonyoknak nem szabad fonni vagy mosni, mert az szerencsétlenséget hozhat.
A júliusi időjárás megfigyelése különösen fontos volt a régi gazdálkodók számára. A villámlásból, a szelek irányából, a felhők mozgásából vagy akár a reggeli harmat mennyiségéből próbálták megjósolni az előttük álló heteket és a következő évszakokat. Július népi hagyományai jól mutatják, hogy a vallási ünnepek, a természet megfigyelése és a mindennapi gazdálkodás szorosan összefonódott a magyar paraszti kultúrában. A szentek napjai nem csupán egyházi emléknapok voltak, hanem az év rendjét kijelölő tájékozódási pontok is: meghatározták, mikor kell aratni, mikor várható vihar, mikor érdemes figyelni a termésre vagy éppen mikor tanácsos pihenni. Ezek a jeles napok ma is fontos részét képezik a magyar népi örökségnek, és emlékeztetnek arra, hogy elődeink életét milyen szorosan alakította a természet ritmusa és az évszázadokon át öröklődő népi bölcsesség.
Borítókép: Halmos Monika
