Nyáron másképp telik az idő. Egy délutánba sokszor belefér az egész élet. A nap lassan ereszkedik le a dombok mögé, a levegő még őrzi a felmelegedett föld illatát, valahol tücskök szólnak, a pohár oldalán apró vízcseppek gyűlnek. Ülök a teraszon, és annak drukkolok, hogy a környező fákon élő mókuscsalád még egyszer megmutassa magát ma este is. Ilyenkor én óhatatlanul mindig arra gondolok, hogy tulajdonképpen milyen kevés kell a boldogsághoz.
Egy otthon, ahova jó megérkezni. Egy asztal. Egy jó pohár bor. Képesség arra, hogy ne zsúfoljam túl az életemet a saját fontosságom hangsúlyozásával, és a pénz utáni csillapíthatatlan, kényszeres hajszával. Hogy legyen olyan, hogy elég. Hogy estére el tudjam engedni az el nem végzett teendők miatti lelkifurdalást. Kell biztonság, egy minimum kapaszkodó. Kell egészség, természetesen. És a nagy képletben hosszan lehetne sorolni, kinek mi kell még a boldogsághoz.
Egy biztos: kell egy barát.
És kell csend, talán ez kell leginkább.
Érdekes, hogy a barátságot ritkán ünnepeljük. Van napja az anyáknak, az apáknak, a szerelemnek, a gyerekeknek. A testvérünket nem választjuk. A családunkba beleszületünk. A munkatársainkat sem mi keressük meg magunknak. A barát viszont mindig döntés. Két ember csendes igenje egymásra. És milyen ritka egy ilyen őszinte igen. A világ ma egyre inkább az egyént helyezi piedesztálra. Arra tanít, hogyan mutassuk meg magunkat. A barátság ezzel szemben arra emlékeztet, milyen felszabadító, amikor végre nem kell megmutatni semmit, nem kell érdekesnek lenni, nem kell sikeresnek lenni, nem kell erősnek lenni. Az igazi barát előtt az ember megengedheti magának a fáradtságot, a bizonytalanságot, a kiszolgáltatottságot, sőt, még a kudarcot is. A hallgatást is. És talán ez a barátságban a legnagyobb ajándék.
Mégis a barátainkról többnyire azt hisszük, ráérnek. Hiszen bármikor ott vannak. Majd felhívjuk őket. Majd találkozunk. Majd egyszer leülünk egy igazán jót beszélgetni. Aztán telnek az évszakok, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a közös emlékeink száma már nem gyarapodik. Őrizzük őket, mint a régi fényképeket. Pedig a jó barátság nem emlék, hanem élő dolog. Olyan, mint a kert: ha nem járunk benne, lassan benövi a gaz.
Hamvas Béla talán azért tudott olyan szépen írni a barátságról, mert nem érzelmesnek látta, hanem elemi erejűnek. Nem puszta emberi rokonszenvnek, hanem valaminek, ami megtartja a világot. „Ami a közösséget megalkotja, az a lényekben élő barátság” – írja. Milyen különös mondat. Nem azt mondja, hogy közös érdek vagy vérségi kötelék alkot közösséget. Nem is azt, hogy pusztán a szeretet önmagában. Hanem a barátság. És ha jól belegondolunk, talán a barátság az egyetlen olyan emberi kapcsolatunk, amiben nincsen semmi kötelező. A világ zajos, és mindenhol máshol folyton magyarázni kell önmagunkat. Bizonyítani, véleményt formálni, megtartani, cselekedni, teljesíteni, látszani. A barátság viszont nem kér semmit, csak jelenlétet. Nem véletlen, hogy a legjobb barátainkkal a legszebb emlékeink sokszor egészen jelentéktelennek tűnnek. Nem nagy utazásokról, ünnepekről szólnak. Hanem egy hosszú sétáról, egy hajnalba nyúló beszélgetésről, vagy egy délutánról, amelyről már nem is tudjuk, miről szólt – csak azt, hogy jó volt benne lenni. A jó barátság soha nem eseményekből áll, hanem egymásra szánt időből.
Hamvas azt is írja: „A barát senkivel sem pótolható.” Ez a mondat elsőre egyszerűnek tűnik, pedig szinte fájdalmasan igaz. Minden régi barátunk egy olyan életet ismer, amelyet senki más nem. Van, aki a gyerekkorunkat őrzi. Van, aki a legnagyobb szerelmünk történetét. Van, aki azt az időszakot, amikor azt hittük, semmi sem sikerülhet. És van, aki emlékszik arra az emberre, akik voltunk, mielőtt az élet elkezdett volna formálni bennünket. Amikor velük vagyunk, nem csak beszélgetünk, hanem együtt emlékezünk arra is, hogy kik vagyunk.
Lehet, hogy ezért olyan nehéz felnőttként új barátságokat kötni. Nem azért, mert bezárul a szívünk. Hanem mert egy új barátnak éveket kell ajándékoznunk, mire egyszer majd fél szavakból is megérti azt, amit mi magunk sem mindig tudnánk elmondani.
A barátság világnapja arra jó, hogy egy pillanatra megálljunk és belegondoljunk: mennyire ritka jelenség az igaz barátság. A legtöbb kapcsolatunkban szerepeink vannak. Valakinek a gyereke, a szülője, a főnöke, a kollégája, a szomszédja vagyunk. Mindenhol tartozunk valamivel. Figyelemmel. Elvárásokkal. Megfeleléssel. Egy ilyen napon talán a legkevesebb amit megtehetünk, hogy hálát adunk azokért a barátságainkért, amelyek az elmúlt évtizedekben nem követeltek, nem kértek számon, hanem elfogadtak, megértettek, és csendben ott voltak nekünk. Mint egy régi fa az udvaron, amit már nem veszünk észre nap mint nap, de tudjuk, hogy nélküle egészen más lenne a táj.
Érdekes, hogy a világ legfontosabb kapcsolatairól többnyire a szerelem jut eszünkbe. Dalok, filmek, regények szólnak a szerelemről, mintha az emberi élet végső beteljesedése kizárólag két ember egymásra találása lehetne. Mindeközben a barátságról sokkal kevesebb szó esik. Pedig talán nincs még egy kapcsolat, amely ennyire mentes lenne a birtoklás vágyától.
Hamvas Béla a szerelem és a barátság különbségét így fogalmazza meg: „Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.”
Milyen szelíd és mégis milyen megrendítő gondolat ez. Hányszor hisszük azt, hogy a költészet könyvekben lakik, holott sokkal gyakrabban költözik oda, ahol két ember között már nincs szükség magyarázatokra. Egy közös séta, amelyben senki nem siet. Egy telefonhívás, amelynek nincs különösebb oka, célja. Egy nyári este a teraszon, amikor a beszélgetés és a hallgatás észrevétlenül váltják egymást. Lehet, hogy valóban ezek a versek. Nem papírra írva, hanem megélve. És ha megmártóztunk ebben a Hamvasi magasságban, akkor érdemes a nagy író, filozófus egy másik, ehhez kapcsolódó mondatán is elmélázni: “A szerelemnek és a barátságnak csak egyetlen rokon vonása van, s ez: ha felbomlik, annak oka sohasem a Másik, hanem mindig az Én."
Fotók:123rf
„A magyar gasztronómia mezítlábas gyalogosa”
A lecsószezon kezdetére egy kis irodalom és történelem
