A kertben álló karók között nyaranta különös, szinte láthatatlan mozgás zajlik: a futóbab hajtásai napról napra magasabbra kapaszkodnak, finoman körbetekerik a támasztékot, és közben olyan következetesen haladnak egyetlen irányba, mintha pontos terv alapján dolgoznának. Pedig a legtöbben talán észre sem vesszük, hogy ezek a növények valójában nem összevissza csavarodnak, hanem mindig ugyanarra indulnak el.
A veteménybab (Phaseolus vulgaris) például egy tipikusan „balra tekeredő” növény: ha felülről nézzük, hajtása az óramutató járásával ellentétesen futja körbe a karót. Vannak azonban olyan fajok is, amelyek az ellenkező irányt választják, például a komló vagy egyes loncok. És ami igazán különös: ezen szinte soha nem változtatnak irányukon, és hiába próbálnánk másként igazítani a hajtást, a növény rövid idő alatt visszatér a saját, genetikailag meghatározott irányához.
Ennek hátterében azonban nincs semmiféle tudatos „döntés”. A növények mozgása ugyanis teljesen másképp működik, mint az állatoké. Nincsenek izmaik, nincs idegrendszerük, mégis folyamatos mozgásban vannak. Csakhogy ez a mozgás annyira lassú, hogy szabad szemmel szinte alig érzékelhető.
A fiatal hajtáscsúcs például állandó, apró körkörös mozgásokat végez. A növény ilyenkor gyakorlatilag „kutat” a térben, és kapaszkodót keres. Ezt a jelenséget a növénybiológiában circumnutációnak nevezik. Amikor a hajtás hozzáér egy karóhoz vagy más támasztékhoz, a sejtek növekedése az egyik oldalon lelassul, a másikon viszont gyorsabb marad. Ettől a hajtás fokozatosan ráfeszül a felületre, majd spirálisan köré tekeredik.
Első pillantásra ez egyszerű mechanikai reakciónak tűnhet, a háttérben azonban rendkívül összetett folyamatok zajlanak. Fontos szerepet kap például az auxin nevű növényi hormon, amely szabályozza, hol nyúljanak gyorsabban a sejtek. Emellett a sejtfalak szerkezete és a bennük futó cellulózrostok iránya is meghatározza, merre fog csavarodni az adott faj. Vagyis a növény „jobb- vagy balkezessége” valójában egy sejtszinten kódolt tulajdonság.
A csavarodás ráadásul nemcsak a futónövények sajátja. Az élővilágban rengeteg helyen megjelenik az úgynevezett kiralitás, vagyis az aszimmetrikus, jobb- vagy baloldali szerkezet. Virágok, indák, levelek, sőt még termések esetében is megfigyelhető. A természet láthatóan kedveli a spirálformát. És nem is véletlenül. A spirális szerkezet ugyanis mechanikailag rendkívül stabil: jól osztja el a terhelést, rugalmas marad szélben is, miközben kevés anyagból képes erős kapaszkodást biztosítani.
A futónövények számára ez óriási evolúciós előnyt jelentett: nem kellett vastag törzset fejleszteniük, mint a fáknak. Ehelyett más növényeket vagy mesterséges támasztékokat használhattak „állványként”, energiájukat pedig gyors növekedésre és levélképzésre fordíthatták. Ezért nőhet egy futóbab néhány hét alatt szinte szemmel látható sebességgel akár több méter magasra is.
A kertészek ezt a természetes működést évszázadok óta ösztönösen kihasználják. A lugasok, karók és támrendszerek valójában nem kényszerítik a növényt valamire, hanem együtt dolgoznak vele: a bab nem egyszerűen „felmászik” a támasztékra, hanem növekedése során lassan körbe is fonja azt.
Ha pedig valaki egy meleg nyári estén hosszabban is megfigyeli a friss hajtásokat, különös érzése támadhat. Mintha a növény tapogatózna a levegőben. Mintha keresne valamit. És bizonyos értelemben valóban ezt is teszi. A látszólag mozdulatlan kert tele van lassú, szinte észrevehetetlen mozgásokkal – csak a saját időléptékünk túl gyors ahhoz, hogy ezeket észrevegyük…
Talajtakaró növények, mint élő mulcs
Valóban működik?
