A város és a természet kapcsolatát sokáig úgy képzeltük el, mint két egymást kizáró világot: az urbanizációt elsősorban az élőhelyek pusztulásával, a fajok visszaszorulásával és a biodiverzitás csökkenésével azonosítottuk, az elmúlt évtizedek kutatásai azonban ennél sokkal árnyaltabb képet festenek. Kiderült, hogy a városok nem egyszerűen elpusztítják a természetet, hanem új környezetet hoznak létre, amelyhez számos faj meglepő gyorsasággal alkalmazkodik- ennek az alkalmazkodásnak a következményeit pedig ma már a városi ökológia külön tudományterületként igyekszik vizsgálni.
A város, mint új ökoszisztéma
Az emberi települések a földtörténet léptékében rendkívül fiatal képződmények. A modern nagyvárosok alig néhány száz éve léteznek, mégis olyan sajátos környezeti feltételeket alakítottak ki, amelyekhez az élőlényeknek alkalmazkodniuk kellett: a városok például melegebbek a környező tájnál, amit városi hősziget-hatásnak is neveznek. Az aszfalt és az épületek nappal elnyelik, éjszaka pedig lassan adják le a hőt, így a városokban gyakran több fokkal magasabb a hőmérséklet, mint a környező vidéki területeken.
Emellett a városokban más a fényviszony, eltérő a vízellátás, sajátos a zajterhelés, és az élelmiszerforrások is szokatlanul koncentráltan jelennek meg, miközben a parkok, kertek, temetők, fasorok és zöldtetők mozaikos élőhelyrendszert alkotnak, amely sok szempontból különbözik a természetes tájaktól. A városi élővilág tehát nem egyszerűen „maradványa” a korábbi ökoszisztémáknak, hanem egy új, ember által formált környezethez alkalmazkodó új életközösség.
Vannak fajok, amelyek nyertesei lettek a városiasodásnak
Nem minden élőlény reagál ugyanúgy az urbanizációra. Vannak úgynevezett városi specialisták, amelyek kifejezetten jól érzik magukat az ember közelségében. A házi veréb (Passer domesticus), a fekete rigó (Turdus merula), a széncinege (Parus major), a csóka (Coloeus monedula) vagy a balkáni gerle (Streptopelia decaocto) ma már szinte elválaszthatatlan részei a városi tájnak. Különösen érdekes a fekete rigó története. Ez a faj eredetileg erdei madár volt, de a 19. század végétől fokozatosan meghódította Európa városait. A városi állományok viselkedése ma már több ponton eltér erdei rokonaikétól: korábban kezdenek énekelni, kevésbé félénkek, és gyakran hosszabb ideig költenek. Egyes kutatások szerint a városi és vidéki populációk között már genetikai különbségek is kimutathatók.
Az urbanizáció egyik leglátványosabb nyertese a házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros). Bár ősei eredetileg sziklás hegyvidékeken éltek, a modern városok beton- és kőfelületei meglepő módon hasonló környezetet kínálnak számukra. A háztetők, párkányok, ipari létesítmények és épületrepedések olyan mesterséges „sziklafalakká” váltak, amelyek között a faj kiválóan érzi magát. Nem véletlen, hogy ma már Európa számos nagyvárosában gyakoribb, mint sok természetes élőhelyén.
Hasonló alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot a sarlósfecske (Apus apus) is. Bár a levegőben tölti életének jelentős részét, költéséhez hagyományosan sziklarepedéseket használt. Az emberi építmények megjelenésével azonban új lehetőségek nyíltak meg előtte. A régebbi épületek hézagai, a tetőszerkezetek és a homlokzatok üregei ideális fészkelőhelyekké váltak. A faj olyannyira összefonódott a településekkel, hogy egyes európai városokban állományának fennmaradása már nagymértékben függ az építészeti megoldásoktól. A modern, teljesen zárt homlokzatok ugyanakkor új kihívásokat is jelentenek számára, ezért egyre több országban külön sarlósfecskeodúkat építenek be a felújítások során.
A városiasodás emlős nyertesei közül kétségtelenül a vörös róka (Vulpes vulpes) története az egyik legizgalmasabb. A faj a 20. század második felében kezdte meghódítani Európa nagyvárosait, és ma már London, Berlin, Zürich vagy Budapest peremkerületeiben sem számít ritka látványnak. A városi rókák gyakran kisebb territóriumokon élnek, mint vidéki társaik, és táplálékuk jelentős részét emberi eredetű forrásokból szerzik. Viselkedésük is megváltozott: kevésbé félénkek, jobban tolerálják az ember közelségét, és aktivitásukat részben a városi élet ritmusához igazítják. Egyes kutatók szerint a városi rókák olyan gyors alkalmazkodási folyamaton mennek keresztül, amely hosszabb távon anatómiai és genetikai különbségek kialakulásához is vezethet.
A madarak között külön figyelmet érdemel a balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus), amely eredetileg Délkelet-Európa nyíltabb erdőssztyeppjeinek és gyümölcsöseinek lakója volt. A 20. század folyamán fokozatosan északnyugat felé terjeszkedett, és kiválóan alkalmazkodott a települések parkjaihoz, fasoraihoz és kertjeihez. Sok városban ma már gyakoribb, mint közeli rokona, a nagy fakopáncs (Dendrocopos major). Hasonlóan sikeresnek bizonyult a szarka (Pica pica) és a dolmányos varjú (Corvus cornix) is, amelyek intelligenciájuknak, változatos táplálkozásuknak és kivételes tanulási képességeiknek köszönhetően a modern városi ökoszisztémák meghatározó szereplőivé váltak.
De nemcsak a gerincesek között találunk nyerteseket. Az utóbbi évtizedekben számos rovarfaj is kihasználta a városi környezet előnyeit. A déli elterjedésű imádkozó sáska (Mantis religiosa) ma már sok település parkjaiban és kertjeiben is előfordul, míg a mediterrán eredetű zöld vándorpoloska (Nezara viridula) és az ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys) kifejezetten profitál a városi hősziget-hatásból. Az enyhébb mikroklíma, a hosszabb vegetációs időszak és a bőséges táplálékforrások lehetővé teszik számukra, hogy olyan területeken is megtelepedjenek, ahol néhány évtizeddel ezelőtt még nem tudtak volna tartósan fennmaradni.
A városok tehát nem csupán menedéket nyújtanak bizonyos fajoknak, hanem egyfajta evolúciós szűrőként is működnek. Azok az élőlények, amelyek rugalmas viselkedéssel, széles táplálkozási spektrummal és nagy alkalmazkodóképességgel rendelkeznek, egyre sikeresebbé válnak. A 21. század városai így lassan sajátos, új élővilágot formálnak – olyat, amelynek szereplői közül sokan már nem egyszerűen eltűrik az ember közelségét, hanem kifejezetten az általa létrehozott környezetben találták meg új otthonukat.
Nyertesek, de milyen áron?
Ha esetleg túl meseszerűnek hangzott volna az előző pár bekezdés, térjünk vissza a valósághoz: mert a fent példaként említett alkalmazkodások egyike sem jelenti azt, hogy a városiasodás nyertesei valóban nyertesek lennének. Az alkalmazkodás és a jólét ugyanis nem ugyanaz. Attól, hogy egy faj képes túlélni egy ember által átalakított környezetben, még nem biztos, hogy ez az állapot hosszú távon előnyös számára. A városi ökológia egyik legfontosabb felismerése éppen az, hogy a sikeresnek tűnő alkalmazkodás mögött gyakran rejtett költségek húzódnak meg, amelyek csak évek vagy akár generációk múltán válnak láthatóvá.
A vörös róka jó példa erre. Bár a városokban sokszor bőséges táplálékhoz jut, ez korántsem jelenti azt, hogy étrendje egészségesebb vagy természetesebb lenne. A hulladék, a háziállatoknak kitett eleség vagy az emberi élelmiszer-maradékok könnyen hozzáférhetőek, de tápanyag-összetételük jelentősen eltér attól, amit a faj evolúciója során megszokott. A városi állatoknál ráadásul gyakoribbak lehetnek bizonyos fertőző betegségek, paraziták, és a nagyobb egyedsűrűség miatt a kórokozók terjedése is gyorsabb lehet. Még ennél is fontosabb, hogy az emberhez való túlzott hozzászokás fokozza az ember–állat konfliktusok kockázatát. Az emberek által etetett vagy az ember közelségétől már nem tartó rókák gyakrabban kerülnek veszélyes helyzetekbe, könnyebben válnak közlekedési balesetek áldozatává, és nagyobb eséllyel váltanak ki elutasítást vagy akár agresszív reakciókat az emberekből.
Hasonló ellentmondások figyelhetők meg a madaraknál is. A fekete rigók vagy a széncinegék látszólag sikeresen alkalmazkodtak a városokhoz, ám a mesterséges világítás megzavarhatja természetes napi ritmusukat, a zajszennyezés befolyásolhatja kommunikációjukat, a légszennyezés pedig egészségi állapotukra is hatással lehet. Egyes kutatások arra utalnak, hogy a városi környezetben élő madarak szervezetében gyakrabban mutathatók ki krónikus stresszre utaló élettani változások. A korábban kezdődő éneklés vagy a hosszabb költési időszak első pillantásra az alkalmazkodás sikerének tűnhet, valójában azonban az is elképzelhető, hogy ezek az állatok folyamatosan a tűrőképességük határán működnek.
A városiasodás nyerteseinek tekintett fajok egy része ráadásul olyan ökológiai csapdába kerülhet, amelyet a szakirodalom „ecological trap”-nek nevez. Ilyenkor az állatok vonzónak érzékelnek egy élőhelyet, amely valójában rosszabb túlélési esélyeket kínál számukra.
A mesterséges fények például rengeteg éjszakai rovart csalogatnak magukhoz, de ezzel egyúttal megzavarják tájékozódásukat, szaporodásukat és növelik a ragadozók általi zsákmányul esés kockázatát.
A városi parkok ugyan menedéket nyújthatnak egyes fajoknak, de ha elszigetelt zöld szigetekként működnek, hosszabb távon genetikai elszegényedéshez és a populációk sérülékenységének növekedéséhez is vezethetnek.
Az sem mellékes, hogy miközben néhány alkalmazkodó faj valóban gyarapodik, a városok élővilága egyre egyformábbá válik. Berlinben, Budapesten, Párizsban vagy Londonban ugyanazokkal a galambokkal, szarkákkal, csókákkal, rigókkal vagy rókákkal találkozunk, miközben számos specialista faj csendben eltűnik. Ez a folyamat, amelyet a természetvédelmi szakirodalom biotikus homogenizációnak nevez, hosszú távon a biológiai sokféleség csökkenését eredményezheti. A város tehát nem feltétlenül a természet győzelmét jelenti, hanem sokszor inkább egy kompromisszumot, amelyben néhány rendkívül alkalmazkodóképes faj fennmarad, miközben sok kevésbé rugalmas élőlény fokozatosan háttérbe szorul.
Éppen ezért a kérdés talán nem az, hogy képesek-e az állatok alkalmazkodni a városokhoz, hanem az, hogy milyen városokat hozunk létre számukra. Mert óriási különbség van aközött, hogy egy róka a szemetesekből él, vagy hogy természetesebb zöldfolyosók és összefüggő élőhelyek veszik körül. Ahogy nem mindegy az sem, hogy egy fekete rigó egy zajjal, fénnyel és vegyszerekkel terhelt környezetben próbál boldogulni, vagy egy olyan városi tájban, ahol a természet számára is marad hely. Az alkalmazkodás önmagában még nem siker. A valódi kihívás annak felismerése, hogy a városoknak nemcsak az ember, hanem a velünk együtt élő fajok számára is élhetőnek kell lenniük. És ez a kettő korántsem mindig ugyanaz.
Az urbanizáció vesztesei
Miközben egyes fajok sikeresen alkalmazkodnak, mások számára a város szinte leküzdhetetlen akadályt jelent. A specialisták, vagyis azok az élőlények, amelyek szűk élőhelyigényűek vagy speciális táplálékforrásokra támaszkodnak, gyakran visszaszorulnak. Számos nappali lepke, vadméhfaj, kétéltű és talajlakó szervezet állománya csökken a beépített területeken: a nagy összefüggő élőhelyek feldarabolódása, a fény- és zajszennyezés, valamint a növényvédő szerek használata különösen érzékenyen érinti ezeket a fajokat. A városiasodás ezért nem egyszerűen fajszámcsökkenést okoz, hanem homogenizálja az élővilágot. Egyre több európai városban találkozunk ugyanazokkal a néhány alkalmazkodó fajjal, miközben a ritkább, érzékenyebb szervezetek fokozatosan eltűnnek.
Különösen érzékenyen reagálnak a városiasodásra a specialista lepkefajok. Míg az atalantalepke (Vanessa atalanta) vagy a nappali pávaszem (Aglais io) még viszonylag jól boldogul a településeken, addig számos boglárkalepke vagy tarkalepke sorsa sokkal szorosabban kötődik bizonyos tápnövényekhez és élőhelyekhez. A vérfű-hangyaboglárkák (Phengaris teleius) például nemcsak az őszi vérfű jelenlétére, hanem meghatározott hangyafajokra is rászorulnak fejlődésük során, és egy ilyen összetett életciklusú faj számára a városi környezet gyakorlatilag nem kínál megfelelő feltételeket. Hasonlóan érzékenyek a természetes gyepekhez kötődő lepkék, amelyek számára a virágos rétek eltűnése, a túl gyakori kaszálás vagy az élőhelyek feldarabolódása fokozatos állománycsökkenéshez vezet.
A vadméhek között is sok a vesztes. Bár a városi kertek és parkok egyes általánosabb fajoknak akár kedvezhetnek is, számos földben fészkelő vagy speciális virágfajokhoz kötődő méh számára a burkolt felületek és az intenzíven fenntartott zöldterületek nem biztosítanak elegendő táplálékot és fészkelőhelyet. Az olyan fajok, amelyek kizárólag bizonyos növénycsoportok virágporát gyűjtik, különösen sérülékenyek. A természetes növénytársulások eltűnésével ezek a specialista beporzók is fokozatosan visszaszorulnak, miközben néhány általánosabb poszméh- vagy méhfaj marad domináns.
A kétéltűek számára a városiasodás talán még nagyobb kihívást jelent. A barna varangy (Bufo bufo), a pettyes gőte (Lissotriton vulgaris) vagy a vöröshasú unka (Bombina bombina) életük során egyszerre igényelnek megfelelő víztereket és szárazföldi élőhelyeket. A közlekedési utak, a csatornázott vízfolyások, a burkolt felületek és a kerítések azonban megszakítják ezeket a kapcsolatokat. Évente tömeges pusztulások történnek a tavaszi vonulások idején, amikor az állatok a szaporodóhelyeik felé tartanak. Sok faj számára már nem maga a város a legnagyobb probléma, hanem az, hogy a megmaradt élőhelyfoltok között szinte lehetetlenné válik a biztonságos mozgás.
A sünök (Erinaceus europaeus) története jól mutatja, hogy még a viszonylag alkalmazkodóképes fajok is nehézségekbe ütközhetnek. A nyugat-európai országokban végzett vizsgálatok szerint a kertek feldarabolódása, a zárt kerítések, a robotfűnyírók és a közúti forgalom jelentős mértékben hozzájárulhatnak állományaik csökkenéséhez. A sün számára a városi kert első pillantásra ideális élőhelynek tűnhet, ám ha a kerítések teljesen elzárják egymástól a telkeket, az állatok mozgástere drasztikusan beszűkül. Egy-egy településen így akár láthatatlan „szigetekre” szakadhatnak a populációk.
Még kevésbé látványos, de ökológiai szempontból rendkívül jelentős vesztesek a talajlakó élőlények. A földigiliszták, ugróvillások, atkák, fonálférgek és számtalan mikroorganizmus alkotják azt a rejtett életközösséget, amely a talaj termékenységének alapját biztosítja. A talaj tömörödése, a burkolatok terjedése és a vegyszerhasználat következtében ezek a közösségek is átalakulnak. Pedig a városi ökoszisztémák egészsége nagyrészt azon múlik, hogy ez a láthatatlan világ mennyire marad működőképes.
Talán az egyik legnagyobb vesztesek azonban azok a fajok, amelyekről szinte tudomást sem veszünk. A denevérek közül például számos faj érzékenyen reagál a mesterséges éjszakai világításra. A hosszúfülű denevérek (Plecotus fajok) vagy egyes patkósdenevérek (Rhinolophus fajok) kerülik a kivilágított területeket, így a városok fényszennyezése fokozatosan feldarabolhatja élőhelyeiket. Hasonló problémát okoz a mesterséges fény az éjszakai lepkéknek is. A lámpákhoz vonzódó rovarok energiát veszítenek, könnyebben válnak ragadozók zsákmányává, és kevesebb időt fordítanak szaporodásra. Egyes kutatók ezért már a „csendes kihalás” kifejezést használják arra a folyamatra, amelynek során a kevésbé feltűnő, de ökológiailag nélkülözhetetlen fajok lassan eltűnnek a modern tájból.
És talán éppen ez az urbanizáció legnagyobb paradoxona. Miközben a városlakók örömmel figyelik a rigókat, a sünöket vagy a rókákat, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a természet jól alkalmazkodik hozzánk. Közben azonban a háttérben egy sokkal kevésbé látványos folyamat zajlik: a különlegesebb, érzékenyebb, bonyolultabb életközösségekhez kötődő fajok lassan eltűnnek, és helyüket néhány rendkívül rugalmas, általános igényű faj veszi át. A városok élővilága így egyre szegényebb, még akkor is, ha első pillantásra továbbra is élőnek tűnik. Ez pedig arra figyelmeztet, hogy a biodiverzitás nem csupán a fajok számáról szól, hanem arról a finom kapcsolatrendszerről is, amelynek elvesztését sokszor csak akkor vesszük észre, amikor már túl késő.
A növényvilág is átalakul
Az urbanizált élővilág változása nem korlátozódik az állatokra. A városok sajátos mikroklímája miatt sok növényfaj számára kedvezőbb körülmények alakulnak ki, mint a környező tájban. A városi hősziget-hatás következtében bizonyos növények korábban virágoznak, hosszabb vegetációs időszakot élveznek, és olyan fajok is megjelenhetnek, amelyek korábban nem bírták volna a téli hidegeket. Ezzel párhuzamosan az inváziós fajok terjedése is felgyorsulhat. A bálványfa (Ailanthus altissima), a nyugati ostorfa (Celtis occidentalis) vagy egyes dísznövényként behozott fajok kiválóan alkalmazkodnak a városi környezethez, és fokozatosan átformálják a települések növényvilágát. A városok így egyfajta átmeneti zónává válnak, ahol a helyi és a behurcolt fajok, a természetes és az ember által létrehozott közösségek különös elegyet alkotnak.
A városökológia egyik legérdekesebb felismerése, hogy a településeket nem kizárólag az emberek számára kell élhetővé tenni. Egyre több kutatás és várostervezési program indul abból a gondolatból, hogy a biodiverzitás nem luxus, hanem az egészséges városi környezet alapja. Zöldtetők, esőkertek, méhlegelők, természetközeli parkok, madárbarát építészeti megoldások és összekapcsolt zöldfolyosók jelennek meg szerte Európában. A cél már nem az, hogy a természetet kiszorítsuk a városból, hanem hogy megtanuljunk együtt élni vele. Mert a 21. század városa talán nem olyan hely lesz, ahol az ember elszakad a természettől, hanem inkább olyan, ahol újra felfedezi, hogy soha nem is élt rajta kívül…
Fotók:123rf
Babonák és legendák övezik a bábakalácsot
A hegyi rétek földhöz simuló különlegessége
