Vannak növények, amelyek nemesített, olykor színpompás virágaikkal, kecses formájukkal és csipkés szirmaikkal hívják fel magukra a figyelmet, mint egy komoly virágágyás díszei, és vannak olyanok is, amelyek éppen egyszerűségükkel, szerénységükkel válnak igazán nagyszerűvé és különlegessé. Közéjük tartozik a gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare) is, amely a késő nyár és a kora ősz egyik jellegzetes, aranysárga „sztárja”. Nemcsak régi idők jól ismert gyógynövénye, nemcsak a rétek, útszélek és erdőszélek karakteres növénye, hanem megfelelő helyre ültetve a kertünk különleges éke is lehet.
Aki egyszer megtanulja felismerni, többé nem tudja „nem látni”. Ott lengedezik a szélben az utak szélén, a felhagyott parcellákon, a kaszálatlan rétek szegélyén, a zártkertek félreeső, kissé elvaduló zónáiban, és amikor virágba borul, apró, tömött, aranysárga fészekvirágzatai messziről is feltűnnek, és szinte beragyogják a késő nyári rétek, útszélek és kertek zöldjét.”
A varádics nem a modern díszkertek növénye. Valószínűleg nem az növény, amelyet elsőként választanánk egy gondosan megtervezett virágágyás közepére, pedig a maga egyszerű módján nagyon is mutatós. Nemesített dísznövények mellett talán szerénynek tűnik, de éppen ebben rejlik a szépsége. Természetes hatású kertekben, vadvirágos ágyásokban vagy a kert kissé szabadabban hagyott részein igazán jól érzi magát, jól tűri a szárazságot és a vízhiányt, az aszályos időkben, a hőhullámok idején is változatlanul tündöklik, sokszor zöld szigeteket teremtve, ami kiemelten fontos napjaink szélsőséges időjárási viszonyait tekintve. Ráadásul nem csupán szép: régi gyógynövényként, illatos növényként és a hagyományos kertek ismert lakójaként története is van. Talán éppen ezért érdemes ma újra felfedezni – nemcsak a réteken és útszéleken, hanem a megfelelő helyen a saját kertünkben is.
Aranysárga virágok és jellegzetes illat – ilyen a varádics
A gilisztaűző varádics a fészkesvirágzatúak családjába tartozó, évelő növény. Erős, felálló szárai általában 80–120 centiméter magasra nőnek, és ha jó helyre kerül, könnyen tekintélyes méretű bokorrá fejlődik, illetve gyorsan szaporodik. A talajban rizómákat fejleszt, amelyek segítségével évről évre megújul, és idővel nagyobb foltokat is képes elfoglalni. Éppen ezért, ha a kertünkbe ültetjük, érdemes számára elegendő helyet hagyni. Önmagában is dekoratív, de szép elemét képezheti az angolkerti kultúráknak, esetleg térelválasztó vagy szegélynövény is lehet belőle, ha fantáziánk úgy kívánja.
Levelei talán kevésbé feltűnőek, mint a virágai, pedig közelről nézve ezek is nagyon jellegzetesek. Mélyen szeldeltek, szinte páfrányszerűek, és ha van egy cseppnyi kertészeti tapasztalatunk, már a látványukból is sejthetjük, hogy nem egy kényes, nagyigényű kerti növénnyel van dolgunk. A varádics erős, robusztus növény, amely jól alkalmazkodik a környezetéhez.
A legszebb látványt természetesen virágzáskor nyújtja. Nyár közepétől, de különösen a nyár második felében jelennek meg rajta az apró, tömött, aranysárga fészekvirágzatok. Egy-egy virágzat nem különösebben nagy, a sok apró sárga „gomb” együtt azonban messziről is feltűnővé teszi a növényt. A késő nyári, lassan őszbe forduló tájban különösen szép látványt nyújt, hiszen ilyenkor már egyre kevesebb élénk színű virágot találunk, melyet a varádics képes ellensúlyozni. A virágok nemcsak nekünk feltűnőek: a nyitott, jól látható virágzatok a beporzó rovarok számára is könnyen észrevehetők. A varádics így nem pusztán a kert látványát gazdagíthatja, hanem a természetközeli kertekben a virágzó növények sorát is bővítheti.
Van azonban még valami, amit esetében szinte lehetetlen nem észrevenni: az illata. Ha megdörzsöljük a leveleit vagy a virágos hajtását, erős, fűszeres, kissé kesernyés, aromás illatot érzünk. Ennek hátterében a növény illóolajai és más másodlagos növényi anyagcseretermékei állnak. Ezek között olyan vegyületek is megtalálhatók, amelyeknek a növény természetes védekezésében lehet szerepük. Ez az erős illat a varádics régi történetének is fontos része. Az ember már évszázadokkal ezelőtt felfigyelt rá, és nemcsak gyógynövényként, hanem a ház körül és a növényvédelemben is hasznosította. A mai kertben pedig éppen ez a karakteres illat, az aranysárga virágzás és a robusztus megjelenés teszi igazán különlegessé.
Már a középkor kertekben is ott lehetett
A középkorban a kert egészen más szerepet töltött be, mint manapság. Egy kolostor kertjében nem elsősorban az volt a kérdés, hogy melyik növény mutat a legszebben a virágágyásban, hanem az, hogy mire lehet hatékonyan használni. A füves- és gyógynövényes kertekben olyan növényeket neveltek, amelyek az akkori emberek tapasztalatai szerint segíthettek különböző betegségek, fájdalmak vagy emésztési panaszok esetén. A növényekből készülhetett főzet, forrázat, borogatás, kenőcs vagy más gyógyhatású készítmény, de gasztronómiai szerepük is rendkívül kiemelkedő volt.
Ezeknek a kerteknek különösen nagy jelentőségük volt egy olyan korban, amikor a mai értelemben vett gyógyszerek természetesen még nem álltak rendelkezésre. A növények ismerete és a róluk felhalmozott tapasztalat ezért fontos része volt a mindennapi életnek. A kolostorokban a szerzetesek nemcsak termesztették, hanem meg is figyelték és továbbadták a növények felhasználásával kapcsolatos tudást, melyről számos korabeli feljegyzés is ránk maradt.
Több középkori forrásban is találkozunk a varádiccsal. Már a Karoling-korban, a 8–9. század fordulóján keletkezett, a királyi birtokok gazdálkodását szabályozó Capitulare de villis című rendelkezésben is szerepel a termesztésre javasolt növények között. A hagyományosan Nagy Károlyhoz kötött forrás fontos bepillantást enged abba, milyen növényeket tartottak értékesnek és érdemesnek a királyi gazdaságokban termeszteni. A varádics a későbbi évszázadok gyógynövényes irodalmában is felbukkan: Hildegard von Bingen 12. századi művében többféle felhasználását említi, a 15. századi Der Gart der Gesundheit pedig többek között vízhajtóként és féregűzőként tartja számon. A varádics tehát nem csupán egy réteken és útszéleken felbukkanó növény volt, hanem évszázadokon át a kertekben is helyet kapó, sokféle célra használt gyógynövény.
Mitől gilisztaűző?
A gilisztaűző varádics hazánk népi gyógyászatában is régóta jelen van. Már a 16. század egyik jelentős magyar füveskönyvében, Méliusz Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbáriumában is találkozunk vele. A szerző röviden, de annál egyértelműbben ír a növény egyik ismert felhasználásáról: „Próbált dolog. Levelét főzd meg borban, vagy tejben add innya, a gilisztát kiűzi.” A bejegyzés jól mutatja, hogy a varádicsot ekkor már régóta számon tartották féreghajtó növényként.
A növény neve is ezt a régi tapasztalatot őrzi. A varádicsot különböző vidékeken az ember és a háziállatok bélférgei ellen is használták, emellett külsőleg is alkalmazták, például fájó testrészek, ízületek borogatására. A népi gyógyászatban a virágos hajtásból vagy a virágokból készített főzeteknek is szerepet tulajdonítottak, és emésztési panaszokkal kapcsolatban is felbukkan a növény évszázada használata.
A varádics azonban nemcsak gyógynövényként volt érdekes. Erős, jellegzetes illata miatt a ház körül is hasznát vették. Szárított hajtásait egyes helyeken ruhák, kamrák, tárolóhelyek vagy állatok közelében helyezték el, mert úgy tartották, hogy illata távol tart bizonyos kellemetlen rovarokat és élősködőket. Ez a hagyomány a mai természetközeli kertészkedésben is tovább él: a varádicsot ma is említik a természetes rovarriasztó, illetve növényvédelmi gyakorlatok kapcsán – ahogy ezt már a középkori ember is felismerhette.
A varádics illóolajában többféle vegyület található, köztük tujon, amelynek mennyisége és aránya a növény származási helyétől, illetve az egyes növényi részek összetételétől is változhat. Emellett flavonoidok, fenolos vegyületek és más másodlagos növényi anyagok is jelen vannak benne. Éppen ez az erős kémiai karakter adja a növény jellegzetes illatát és részben azt is megmagyarázza, miért kapcsolódott hozzá ennyi, rovarokkal és élősködőkkel kapcsolatos hagyomány.
A régi felhasználásokat azonban ma már nem szabad egyszerűen receptként továbbadnunk. A varádics nem ártalmatlan gyógynövény, belsőleges fogyasztása a tujontartalom miatt kockázatos lehet, ezért házi gyógyteaként vagy féreghajtó szerként történő alkalmazása kizárólag szakemberi, orvosi javallatra ajánlható, használható.
Legyen a mi kertünkben is!
Napjaink szélsőségesebbé váló időjárása mellett egyre többen vesszük észre, hogy érdemes újragondolnunk azt is, milyen növényeket választunk a kertünkbe. Miközben a régi parasztkertek és a természetesebb kertkialakítások újra reneszánszukat élik, felértékelődnek azok a növények is, amelyek nem igényelnek állandó gondoskodást, jól alkalmazkodnak a körülményeikhez, és hosszú időn keresztül megbízhatóan díszítenek, még akkor is, ha nem a legszebb virágzattal rendelkeznek vagy nem kifejezetten a legmodernebb kerti stílusokba, technikákba illeszthetők.
A gilisztaűző varádics éppen ilyen lehet. Napos helyen, jó vízelvezetésű talajban szépen fejlődik, és megtelepedése után kevés gondozást igényel. A kertészeti ajánlások szerint természetes hatású, vadvirágos és kötetlenebb évelőágyásokban is jól használható.
Magas termetével ráadásul olyan növény, amelynek helye van az évelőágyás középső vagy hátsó részében, ahol a kisebb növények fölé emelkedve ad szerkezetet az ágyásnak. Aranysárga virágai különösen szépen mutatnak kékes, lilás vagy fehéres virágú évelők mellett. A kékszakáll például jó társ lehet hozzá, hiszen a kék és az aranysárga együtt erős, mégis természetes színkontrasztot ad, ráadásul virágzásuk is egyidőben történik. Hasonlóan jól működhetnek mellette a késő nyári, kora őszi virágzású díszfüvek és más, lazább habitusú évelők is.
A sárga virágú növényekkel egyébként is jól lehet játszani a kertekben, hiszen ilyenkor nem az egyes növények külön-külön történő kiemelése a cél, hanem egy olyan természetes hatású növényközösség létrehozása, amelyben a sárga virágok egymást erősítik, a különböző magasságú és formájú növények pedig változatos képet adnak. A szárazabb, napos kertrészek kialakításánál általában is érdemes olyan fajokat egymás mellé választani, amelyek hasonló fény- és vízigényűek.
Talán éppen ez teszi különlegessé a varádics történetét. Ugyanaz a növény, amely egykor a füveskertekben gyógynövényként kapott helyet, később a ház körüli rovarűző növények között is megjelent, miközben ma leginkább természetes élőhelyein vagy egyre gyakrabban a természetközeli kertekben találkozhatunk vele. A régi tudásból tehát nem mindent kell változtatás nélkül átvennünk – de érdemes megismernünk, mert sokat elárul arról, hogyan gondolkodtak elődeink a körülöttük élő növényekről.
Fotók: 123rf
Babonák és legendák övezik a bábakalácsot
A hegyi rétek földhöz simuló különlegessége
