Ha nyár végén, ősz elején járom a természetet, különösen a Mátra vagy a Bükk hegyi rétjeit, mindig különös, örömteli és egyben kissé misztikus érzés fog el, amikor megpillantom a fű között megbújó szártalan bábakalácsot.
Ez a vadvirág nem nő nagyra, sőt szinte teljesen a földhöz lapul, mégis nehéz nem észrevenni, amikor ezüstösen megcsillan a napfényben. Sokszor találkoztam már vele túráim során, mégis minden alkalommal megállok mellette egy pillanatra. Talán azért is szeretem ennyire, mert nem tipikusan olyan növény, amely színpompás szirmaival és égbe törő fürtjeivel hívja fel magára a figyelmet, azonban különleges megjelenésén túl elképesztően érdekes története is van. Régen ették, gyógynövényként használták, az időjárást próbálták megjósolni belőle, és még különös babonák is kapcsolódtak hozzá. Ráadásul annyira hozzátartozik a magyar növényvilághoz, hogy a Bükki Nemzeti Park címernövénye lett. Most ennek az elsőre talán szerénynek tűnő, mégis különleges hegyvidéki növénynek eredünk a nyomába.
A szártalan bábakalács (Carlina acaulis) az őszirózsafélék családjába tartozó évelő növény, amely hazánkban elsősorban hegyvidéki élőhelyekhez kötődik. Már magyar neve is elárulja egyik legfeltűnőbb tulajdonságát: szára rendkívül rövid, ezért levelei és látványos virágzata szinte közvetlenül a talaj fölött terülnek el, ami a legtöbb vadvirágunkra korántsem jellemző.
Merev, mélyen szeldelt és szúrós levelei tőlevélrózsát alkotnak, amelynek közepén ül a növény nagyméretű fészekvirágzata. Különleges megjelenése miatt más fajokkal nehezen összetéveszthető: a fű között szinte úgy fest, mintha valaki egy ezüstösen ragyogó csillagot, amolyan brossékszert helyezett volna a földre.
A messziről fehér vagy ezüstös virágszirmoknak tűnő növényrészek valójában fénylő fészekpikkelyek, amelyek körbeveszik a virágzat belső részét. Ezeknek köszönheti a szártalan bábakalács jellegzetes, ezüstösen csillogó megjelenését.
A növény ugyanis afféle természetes időjós hírében áll. Ezüstösen csillogó fészekpikkelyei száraz, napsütéses időben szétnyílnak, nedvesebb időben pedig összezáródnak. A jelenséget már régen megfigyelték az emberek, és olyannyira összekapcsolódott a növénnyel, hogy több európai népi elnevezésében is fennmaradt. Nem véletlen, hogy más nyelvekben is az időjáráshoz kapcsolódó neveket kapott: németül Wetterdistel, vagyis időjárásbogáncs, franciául pedig chardon du beau temps, azaz a jó idő bogáncsa néven is ismerik.
A szártalan bábakalács júliustól szeptemberig virágzik, így éppen abban az időszakban találkozhatunk vele leggyakrabban, amikor a hegyi kaszálók és legelők nyári hangulata lassan átfordul az őszbe.
Hazánkban elsősorban Észak-Magyarország jellegzetes hegyvidéki növénye, hegyi réteken, kaszálókon, legelőkön és félszáraz gyepekben olykor tömegesen is előfordul. Az Északi-középhegységben a Mátrától egészen a Zemplénig találkozhatunk vele, jelentős állományai pedig a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság által kezelt területeken is megtalálhatók. Különösen jellegzetes növénye a Bükk-fennsík hegyi rétjeinek és a Mátra eltűnőben lévő kaszálóinak. Olyannyira összeforrt a Bükk természeti képével, hogy a Bükki Nemzeti Park címernövényévé vált.
A bábakalács azonban nem kizárólag Észak-Magyarország növénye. Hazánk nyugati részén is vannak előfordulásai, így többek között Nyugat-Magyarország egyes hegy- és dombvidéki területein is találkozhatunk vele. Élőhelyét elsősorban hegyi rétek, kaszálók, legelők, valamint száraz és félszáraz gyepek jelentik.
Bármennyire szép látványt nyújt is a fű között ezüstösen csillogó virágzata, leszedni, felhasználni nem szabad. A szártalan bábakalács Magyarországon védett növény, pénzben kifejezett természetvédelmi értéke 5000 forint. Ha tehát túráink során találkozunk vele, hagyjuk ott, ahol igazán jól mutat: a hegyi rétek füvében.
A Mátra és a Bükk régi legelőinek virága
A szártalan bábakalács története szorosan összekapcsolódik a Mátra és a Bükk régi hegyi rétjeivel. Ezekről a gyönyörű gyepekről könnyen gondolhatnánk, hogy mindig is ilyenek voltak, pedig sok esetben évszázadokon át tartó emberi munka alakította ki és tartotta fenn őket.
Különösen érdekes ebből a szempontból a Bükk-fennsík története. A 18–19. században rengeteg fára volt szükség a szénégetéshez, mészégetéshez, üvegművességhez és kohászathoz, ezért az erdők jelentős részét letermelték.
Az így megnyílt területeket később kaszálták és legelőként használták, ez a fajta területhasználat pedig évszázadokig a térség jellemzője volt. Az így kialakult és hosszú időn keresztül gondozott területekből idővel fajgazdag hegyi rétek születtek, s ezeknek a réteknek mára egyik jellegzetes növénye a szártalan bábakalács is.
Hasonló múltat őriznek a Mátra hegyi rétjei. Az erdők helyén kialakult füves, szabad területeket itt is rendszeresen kaszálták és legeltetésre használták, ezzel hosszú időn keresztül megakadályozva, hogy az erdő visszahódítsa őket. Ha ma a Mátra magasabban fekvő területein és ezek mára inkább csak foltokban megmaradt rétjein túrázunk, sok helyen ennek a régi gazdálkodásnak az örökségében járunk – és ezeken a területeken bukkanhat fel a fű között a bábakalács is, kiemelten például a Felső-Mátra térségében.
A rétek fennmaradása azonban ma sem magától értetődő. A hagyományos állattartás és kaszálás visszaszorulásával sok helyen megindult a cserjésedés, majd lassan az erdő is elkezdte visszafoglalni a nyílt területeket. Emiatt a Mátrában és a Bükkben ma már több értékes hegyi rét fennmaradásához természetvédelmi kezelésre, például kaszálásra és cserjeirtásra is szükség van.
Talán ezért is szeretem ezeket a helyeket annyira. Amikor egy mátrai vagy bükki réten szártalan bábakalácsot találunk, nemcsak egy különleges védett növényt látunk. Körülötte ott van egy régi táj emléke is, mintha minden növény elmesélne egy történetet: pásztorokkal, kaszásokkal, legelő állatokkal és azzal a sok évszázados munkával, amelynek nyomait ma már egyre kevesebb helyen ismerhetjük meg.
Amikor a bábakalács még nem védett virág, hanem élelem és orvosság volt
Néhány emberöltővel ezelőtt egészen más szemmel néztek ugyanerre a növényre, amely ma természetvédelmi oltalom alatt áll. A rétek és erdők növényei nem pusztán a táj díszei voltak: szükség esetén élelmet, gyógyszert vagy éppen valamilyen házi praktikához használható alapanyagot jelentettek.
Már a bábakalács neve is őrzi ennek emlékét. Számos népi tudástár szerint a „kalács” elnevezés hátterében a növény húsos fészektányérjának fogyasztása áll. Ezt régen vadon gyűjtött táplálékként fogyasztották. Más vidékeken a fiatal virágzati részt az articsókához hasonló módon ették – nem véletlenül maradt fenn a növény egyik társneveként a „vad árticsóka” elnevezés sem.
Ahogy sok régen ismert és használt növénynek, úgy a bábakalácsnak is több neve maradt fenn az idők során. Nevezték többek között földi rózsának, vad árticsókának, szamártövisnek és disznótövisnek, régi forrásokban pedig a bakakalács névváltozattal is találkozhatunk. Maga a bábakalács elnevezés is több száz éves: írott forrásainkban már a 16. században felbukkan. Ezek a nevek hol a növény földhöz simuló, rózsaszerű megjelenésére, hol szúrós természetére, hol pedig egykori fogyasztására utalnak. Talán éppen ez a sokféle elnevezés mutatja a legjobban, hogy a bábakalács jóval azelőtt része volt az emberek mindennapjainak, hogy védett hegyvidéki növényként kezdtünk volna tekinteni rá.
Elsőre talán furcsán hangzik, hogy éppen ebből a kemény, szúrós növényből lett élelem. Ha azonban belegondolunk a régi hegyi pásztorélet mindennapjaiba, már egészen másképp gondolunk rá. Európa más hegyvidékein fennmaradt néprajzi adatok szerint a pásztorok és a legelőkön sok időt töltő gyerekek eltávolították a szúrós részeket, majd elfogyasztották a húsos fészektányért. Svájci alpesi néprajzi kutatásokban is dokumentálták, hogy a bábakalácsot az articsókához hasonlóan fogyasztották.
A növényt a népi gyógyászat emlékei közt is jegyezzük. Gyökerét évszázadokon keresztül gyógynövényként tartották számon. A növénynemzetség tagjait már az ókor nagy természettudósai és orvosi szerzői is ismerték, a szártalan bábakalács pedig később a reneszánsz füveskönyvekben és hivatalos gyógyszerkönyvekben is helyet kapott.
A népi gyógyászatban a gyökerét sokféleképpen alkalmazták. Használták többek között vízhajtóként, izzasztóként és féregűzőként, külsőleg pedig különböző bőrpanaszok és sebek kezelésére is. Európa egyes hegyvidéki területein ennek a régi gyógynövényes hagyománynak bizonyos elemei még a múlt századi pásztorkodás idején is fennmaradtak.
Nem minden alap nélküli, hogy elődeink érdekes növénynek tartották. A bábakalácsban többek között illóolajokat, fenolos vegyületeket, flavonoidokat, triterpéneket, zsírsavakat és inulint is kimutattak. Egyik jellegzetes vegyülete a carlinaoxid, amelynek biológiai aktivitását modern kutatások is vizsgálják.
Itt azonban fontos meghúzni egy határt a régi tapasztalat és a mai tudomány között. Attól, hogy egy növényt évszázadokon keresztül használtak valamilyen betegség kezelésére, még nem következik automatikusan, hogy annak hatásosságát és biztonságosságát a modern orvostudomány is igazolta. A szártalan bábakalácsról készült átfogó tudományos értékelések szerint a növény történeti és népi gyógyászati alkalmazása gazdagon dokumentált, a modern farmakológiai bizonyítékok viszont továbbra is korlátozottak, ezért további kutatások szükségesek a biztonságos felhasználásához.
A 19. század végére a bábakalács korábbi gyógynövényként betöltött jelentősége nagyrészt megszűnt. Ami azonban eltűnt a gyógyszerkönyvekből és lassan kikopott a mindennapi használatból, annak emléke tovább élt a növény neveiben, a pásztorhagyományokban és a népi történetekben.
Pestis, boszorkányok és fáradhatatlan lovak – legendák a bábakalács körül
Minél régebbre tekintünk vissza a bábakalács történetében, annál inkább összemosódik a növények valódi ismerete és a hiedelmek világa. Amit ma botanikai érdekességként ismerünk meg, annak egykor gyógyító, bajelhárító, sőt olykor mágikus erőt is tulajdonítottak. A bábakalács köré pedig az évszázadok során meglepően sok történet szövődött, talán az egyik legbabonásabb vadnövényünknek is nevezhetjük.
Az egyik legismertebb legenda egyenesen Nagy Károlyhoz vezet bennünket. A történet szerint járvány pusztított az uralkodó seregében, ezért Károly égi segítségért fohászkodott. Egy angyal arra utasította, hogy lőjön ki egy nyilat, és amelyik növényre az lehullik, annak gyökerét használják fel a betegség ellen. A nyíl a bábakalácsot jelölte ki, amelyet ezt követően a pestis elleni orvosságként alkalmaztak.
Mindez természetesen legenda, nem bizonyítható történelmi esemény, de a történet évszázadokon át fennmaradt. Olyannyira, hogy a Carlina nemzetségnév eredetét is hagyományosan Nagy Károly latin nevével, a Carolus Magnus névvel hozták kapcsolatba. Ez azonban csak az egyik magyarázat a név eredetére, nem tekinthető bizonyított etimológiának.
A bábakalács gyűjtésének idejéhez is kapcsolódtak régi hiedelmek. A középkori füves hagyomány szerint különösen hatásosnak tartották azt a növényt, amelyet Szent István havának közepe táján, kora reggel, még harmatosan szedtek. A régi ember számára ugyanis sokszor nemcsak maga a gyógynövény számított, hanem az is, hogy mikor és milyen körülmények között gyűjtötték.
Különös szokások maradtak fenn az állatokkal kapcsolatban is. A bábakalácsot a ló nyakába kötötték abban a hitben, hogy így az állat nem fárad el, beteg jószágokat pedig háromszor megcsapkodtak vele. Ma mindez furcsának tűnhet, egykor azonban a gyógyítás, a tapasztalat és a babona sokkal szorosabban összetartozott.
És ha már a babonák világában járunk, természetesen a boszorkányok sem maradhattak ki a bábakalács történetéből. Egyes régi hiedelmek szerint a boszorkányok azért használták a növényt, hogy seprűjükön gyorsabban repülhessenek. Más európai hagyományokban éppen ellenkező szerepet kapott: Katalónia egyes vidékein Szent Iván éjszakáján virágzó carlinát helyeztek a ház bejáratához, hogy távol tartsa a boszorkányokat. Így ugyanaz a különös, szúrós növény egyszer a boszorkányok segítőjeként, máshol pedig ellenük védelmező növényként jelent meg a néphitben.
Van azonban a bábakalács „jóslóerejének” egy olyan része is, amely mögött valódi természeti jelenség áll. Ezüstös fészekpikkelyei száraz időben szétnyílnak, a levegő nedvességtartalmának növekedésével pedig összezáródnak. Ezt az emberek már régen megfigyelték, ezért a növényt természetes időjelzőként is számon tartották. Ami tehát egykor időjóslásnak tűnt, annak ebben az esetben nagyon is valós botanikai alapja van.
Talán éppen ezek a történetek mutatják meg, mennyire más kapcsolatban álltak elődeink a körülöttük lévő természettel. Figyelték a növényeket, ismerték tulajdonságaikat, felhasználták őket, közben pedig történeteket és hiedelmeket szőttek köréjük. A tapasztalat és a babona sokszor kéz a kézben járt.
Így lett a földhöz simuló, ezüstösen csillogó bábakalácsból egyszerre régi orvosság, időjós, bajelhárító és legendák szereplője. Ma már egészen más szemmel nézünk rá, de talán éppen ettől olyan érdekes belegondolni, hány emberöltő találkozott ugyanezzel a növénnyel előttünk – és mennyi mindent látott bele.
Nekünk ma már nem kell leszednünk, megkóstolnunk vagy gyógyító erőt keresnünk benne. Elég, ha egy mátrai vagy bükki réten járva észrevesszük a fű között, lehajolunk hozzá, és egy kicsit közelebbről is megnézzük. Mert ebben a földhöz simuló, szúrós növényben valahogy egyszerre van jelen a hegyi rétek szépsége, az egykori pásztorvilág emléke és mindaz a történet, amit az ember az évszázadok során hozzákapcsolt. Talán ettől válik igazán különlegessé: nemcsak egy védett növényfajjal találkozunk, hanem egy apró darabbal abból a régi világból is, amelynek nyomai még ma is ott vannak velünk a hegyek között.
Fotók: Demecs Norbert
