Az egyik poszméhkirálynő már nem fészket épít, hanem saját testét tölti fel annyi energiával, amennyivel hónapokat kell majd átvészelnie a föld alatt. Egy másik faj hímje még párt keres. A nyár végére megöregedett dolgozók az utolsó virágokról hordják haza a táplálékot egy olyan családba, amely néhány hét múlva már nem is létezik. Közben a magányosan élő méhek következő nemzedékének jelentős része már nincs a levegőben: peteként, lárvaként, előbábként vagy akár teljesen kifejlett méhként várakozik egy föld alatti járatban, egy üreges növényszárban vagy egy sárfallal lezárt költőkamrában.
Ebben a néhány hétben dől el a következő tavasz
Magyarország különösen gazdag méhfaunával rendelkezik. Egy 2011-es hazai fajlista 704 méhfajt sorolt fel, a Magyarországot bemutató nemzetközi beporzóvédelmi adatlap pedig ma is több mint hétszáz hazai vadméhfajról beszél. Vagyis amikor „méhekről” beszélünk, valójában rendkívül sokféle életstratégiáról van szó: társasan élő poszméhekről, magányos szabóméhekről, faliméhekről, bányászméhekről, karcsúméhekről és még számos más csoportról.
Tavasszal a vadméhek világának nagy része egyszerre robban életre. Korai faliméhek, bányászméhek és poszméhkirálynők keresik a virágokat, fészkelőhelyeket és párjukat. Nyár végére azonban az évnek ez a közössége jelentősen átalakul: a fajok egy része addigra már teljesen eltűnik a levegőből. A tavasszal aktív vörös faliméh (Osmia bicornis) például Közép-Európában rendszerint április és kora nyár között repül. Mire szeptember elérkezik, az új nemzedék már a fészekcellák belsejében fejlődött ki, és teljesen kifejlett méhként, gubójában készül a télre, és tavasszal ebből a gubóból bújik majd elő.
Más fajok azonban éppen ősszel végzik életük legfontosabb feladatait. Különösen látványosak ilyenkor a poszméhek. A földi poszméh (Bombus terrestris), a mezei poszméh (Bombus pascuorum), a kövi poszméh (Bombus lapidarius) és a kerti poszméh (Bombus hortorum) Közép-Európa gyakori fajai közé tartoznak, és hosszú távú közép-európai vizsgálatok szerint valamennyiük repülési időszaka érzékenyen reagál a hőmérséklet változására. A négy faj 35 éves adatsorának elemzésében fő repülési időszakuk közepe 10–23 nappal tolódott korábbra az emelkedő hőmérséklettel összefüggésben. Ez már önmagában jelzi, mennyire óvatosnak kell lennünk, amikor pontos hónapokat rendelünk egy-egy fajhoz. A repülési idő nem merev naptár: az időjárás, a tengerszint feletti magasság, a táplálékkínálat, a földrajzi hely és az adott év egyaránt módosíthatja.
Szeptemberben azonban Magyarországon még több poszméhfajjal találkozhatunk. A földi poszméh az egyik legismertebb hazai poszméhünk. Életmódjának megértésével szinte az egész poszméh-ősz érthetővé válik. Tavasszal egyetlen áttelelt királynő indítja el a család történetét: fészkelőhelyet keres, petéket rak, majd felneveli az első dolgozókat. A nyár folyamán a család növekszik, végül azonban elérkezik a szaporodási szakasz: megjelennek a hímek és az új királynők. Innentől kezdve a fészek jövője már nem maga a fészek, hiszen a jövőt az új királynők viszik magukkal. A legtöbb mérsékelt övi poszméhfajnál ugyanis a kolónia egyéves. Ősszel az öreg királynő, a dolgozók és a hímek elpusztulnak. Az új, megtermékenyített királynők viszont nyugalmi állapotba kerülnek, és áttelelnek, és tavasszal majd mindegyikük egy új család lehetséges alapítója lesz.
A mezei poszméh (Bombus pascuorum) szintén gyakori hazai faj. Hosszabb szezonja miatt ősszel is jó eséllyel találkozhatunk vele, különösen virágokban gazdag kertekben, gyepeken és települési zöldfelületeken. A késői szezonban azonban már könnyű összekeverni, kit látunk. Lehet öreg dolgozó, lehet hím, de lehet a következő év szempontjából legértékesebb egyed: új királynő is. A poszméhcsalád számára ugyanis ősszel már nem az a kérdés, hogy mennyi dolgozó marad a fészekben. Az a döntő, sikerült-e egészséges, kellően fejlett, megfelelő energiatartalékkal rendelkező új királynőket felnevelni.
Ennek jelentőségét élettani kutatások is igazolják. A földi poszméh királynőinek testében található zsírszövet energiaraktárai jelentősen változnak az életciklus során, és a telelés túlélési esélye kapcsolatban áll a rendelkezésre álló energiatartalékokkal. A fiatal királynőnek tehát nem elég egyszerűen elérnie az őszt: fel is kell készülnie rá. Ezért lehet különösen fontos egy szeptemberi virág a kertünkben. A rajta táplálkozó nagy poszméhkirálynő nem feltétlenül aznapi energiaszükségletét fedezi: tartalékot gyűjthet arra az időszakra, amikor hónapokon át nem jut majd új táplálékhoz.
A délvidéki poszméh és a kornistárnics szeptemberi találkozása
Van erre egy gyönyörű magyar példa is. 2024. szeptember 9-én a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei a Dél-Mezőföld Tájvédelmi Körzetben egy délvidéki poszméh (Bombus argillaceus) fiatal királynőjét figyelték meg kornistárnics virágán. A megfigyelés szinte tankönyvi példája annak, miről szól a vadméhek késő nyári és kora őszi időszaka. A faj családjai augusztus végére valószínűleg már megszűntek, a megfigyelt fiatal királynő pedig az áttelelésre készült. A nemzeti park beszámolója külön hangsúlyozza, hogy ezeknek a nyár végén megjelenő fiatal nőstényeknek a sorsa nagymértékben függ attól, található-e még elegendő virágzó kétszikű növény az élőhelyükön. Ebben a pillanatban érthetővé válik, miért veszélyes a „rendetlen” réteket túl korán rendbe tenni. Ha szeptemberre eltűnik az utolsó virág is, az nem egyszerűen kevesebb színt jelent: egy áttelelés előtt álló királynő számára kevesebb télre eltett energia lehet.
Nemcsak poszméhek repülnek szeptemberben
Az ősz aktív vadméhei között jóval kisebb termetű fajok is akadnak. A karcsúméhek közé tartozó Halictus scabiosae például földben fészkelő, primitíven euszociális faj, amelynek európai repülési időszaka április közepétől egészen szeptemberig tarthat. Az elmúlt években ráadásul észak és kelet felé terjeszkedik Európában; egy 2024-es kutatás szerint a melegebb éghajlati viszonyok és a városi környezet is hozzájárulhat terjedéséhez.
Ez az életmód már egészen más, mint egy poszméhcsaládé. A vadméhek világában ugyanis a „társas” és „magányos” életmód között sem mindig húzható éles határ. Egyes karcsúméhek rugalmas társas rendszereket alakíthatnak ki: bizonyos körülmények között egyedül fészkelnek, más populációikban kisebb társas közösségek jöhetnek létre. Az őszi feladatuk ezért fajonként eltér. És még ennél is nagyobb különbség van abban, ki telel át, mert egy magányos méh anya sokszor már nem látja a következő tavaszt
Egy magányos méh története alapjaiban más. Nincs királynő és nincs dolgozósereg. Egy nőstény maga keresi meg a fészkelőhelyet, maga alakítja ki a költőcellákat, maga gyűjti össze az utód táplálékát. Egy-egy cellába nektárral kevert virágport készít, erre helyezi petéjét, majd lezárja a kamrát. Ezután újabbat épít. Majd még egyet. Az utódok így tulajdonképpen előre elkészített élelmiszercsomagot kapnak, mert amikor a lárva kikel, anyja már nincs mellette, hogy etesse. A magányos méheknél a nőstény aktív felnőtt életszakasza gyakran csak néhány hét. A faj életének nagyobb részét valójában rejtve tölti a következő nemzedék a fészekben: peteként, lárvaként, előbábként, bábként vagy már kifejlett méhként. Szeptemberben tehát egy kertben lehet, hogy egyetlen faliméhet sem látunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs ott. Lehet, hogy tíz centiméterre tőlünk, egy száraz növényszár belsejében már ott várja a következő tavaszt.
A magányos méhek telelési stratégiáinak változatossága egészen lenyűgöző. Egy nagy áttekintő tanulmány szerint a magányos méhek fajtól függően többek között előbábként vagy kikelés előtti, teljesen kifejlett imágóként telelhetnek át a költőcellában. A vörös faliméh (Osmia bicornis) jó példa az utóbbira. A tavasszal lerakott petéből kikelő lárva elfogyasztja az anyja által felhalmozott virágpor- és nektárkészletet, gubót sző, bebábozódik, majd még az ősz előtt kifejlett méhhé alakul. Csakhogy nem jön ki. Hónapokon keresztül felnőtt méh marad a saját gubójába zárva. Ott tölti az egész telet, és belső energiatartalékaiból él egészen addig, amíg tavasszal el nem érkeznek a számára megfelelő körülmények.
Más csoportok, például több szabóméh (Megachile) viszont előbábállapotban vészelhetik át a hideg évszakot. Vagyis amikor télen a kert „üresnek” látszik, a vadméhek több fejlődési stádiumban is jelen vannak benne. Csak éppen mi nem látjuk őket…
Egy száraz szár valójában bölcső lehet
És ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy az őszi kert nagytakarítása súlyosabb következményekkel járhat, mint hinnénk. A magányos vadméhfajok jelentős része a talajba ásott fészkekben fejlődik, mások pedig természetes üregeket használnak. Korhadó fában található bogárjárat, nád, üreges vagy bélszövetes növényszár egyaránt fészkelőhely lehet.
A Xerces Society összefoglalója szerint a magányos méhfajok jelentős része földben fészkel, de sok faj használ növényszárakat és fában található üregeket is. A szárban fészkelők közé tartoznak például különböző Ceratina és Osmia fajok. Ezért amikor ősszel tőből levágjuk valamennyi száraz évelő növény szárát, felaprítjuk és elszállítjuk, nem csupán „elszáradt növényi hulladékot” tüntetünk el, hanem lehetséges fészkeket is. Egy száraz szeder-, bodza- vagy rózsaszár belsejében egymás mögött több lezárt költőkamra sorakozhat, és mindegyikben egy új méh fejlődhet.
A Xerces Society ezért azt javasolja, hogy az elhalt növényszárak egy részét ősszel és télen hagyjuk meg, és a visszavágást csak tavasszal végezzük úgy, hogy kellő hosszúságú szármaradványok maradjanak a később fészket kereső méhek számára is. Ez talán az egyik legegyszerűbb természetvédelmi intézkedés, amit saját kertünkben megtehetünk.
Ugyanez igaz a talajra is. A vadméhek jelentős része földben fészkel. Egy megfelelően napos, jó vízelvezetésű, bolygatatlan földfolt tele lehet apró bejáratokkal, amelyek első pillantásra hangyajáratnak tűnhetnek. A vastag fakéregmulcs, műfű, fólia, térkő vagy összefüggő burkolat azonban az ilyen fészkelőhelyeket gyakorlatilag megszünteti. A vadméhbarát kert ezért nem feltétlenül az, amelyben minden négyzetcentimétert növény borít: néhány csupasz vagy ritkás növényzetű talajfolt ugyanúgy élőhely. Ősszel különösen érdemes ezt észben tartanunk, mert ilyenkor gyakran ásunk, mulcsozunk, gyepszellőztetünk, ágyásokat rendezünk át – vagyis pontosan akkor bolygatjuk a talajt, amikor bizonyos méhek következő nemzedéke már benne telel.
Hol tölti a telet egy poszméhkirálynő?
A poszméheknél más telelőhelyet kell elképzelnünk. Az új királynők párzás után rendszerint védett helyet keresnek. Sok faj nősténye saját maga ás be a talajba, mások laza földben, avar alatt, moha között, kövek vagy korhadó fadarabok alatt telelhetnek. A Bumblebee Conservation Trust megfigyelései szerint telelő királynőket találtak már talajban, földhányásokban és virágcserepekben is. A királynő hónapokon át alig mozog. Anyagcseréje lelassul, és abból az energiaraktárból él, amelyet előzőleg felhalmozott.
A diapauza azonban nem egyszerűen „mély alvás”. Hormonálisan és élettanilag szabályozott nyugalmi állapot, amely lehetővé teszi, hogy a rovar túlélje azt az időszakot, amikor a hideg és a táplálékhiány miatt aktív életmódja nem volna fenntartható. És ebben a néhány centiméter mély talajüregben valóban egy egész következő kolónia lehetősége várakozik. Ha a királynő elpusztul, nem egyetlen méhet veszítünk el, hanem a következő évi családot is.
Miért ennyire fontosak a szeptemberi virágok?
Az áttelelés előtt álló királynők számára a késői táplálék különösen fontos. Ugyanakkor még aktív dolgozók, hímek, karcsúméhek és más vadméhek is használják az őszi virágforrásokat. Az egyik legkülönlegesebb közülük a közönséges borostyán (Hedera helix). Egy brit kutatásban a borostyán virágzása szeptember elején kezdődött, szeptember végén–október elején tetőzött, és november elejére fejeződött be. A vizsgált területen olyan bőséges nektár- és pollenforrást jelentett, hogy a megtermelt nektár mintegy 59, a pollen 44 százalékát a viráglátogató rovarok nem is gyűjtötték össze. Ez természetesen brit vizsgálat, tehát az arányokat nem szabad automatikusan magyarországi borostyánállományokra vetíteni. A kutatás azonban nagyon jól szemlélteti, milyen hatalmas késő őszi táplálékforrás lehet egy virágzó borostyán. Korábbi vizsgálatok szintén arra jutottak, hogy a borostyán kiemelkedő őszi táplálékforrás a méhek és más viráglátogató rovarok számára. Ezért ha egy borostyánt minden évben éppen virágzás előtt nyírunk vissza, egy látványosan fontos táplálékforrást szüntethetünk meg.
Különösen fontos azonban megértenünk, hogy a méhek táplálkozási igénye nem azonos. A virágnektár elsősorban energiaforrás, magas cukortartalma repüléshez és anyagcseréhez biztosít üzemanyagot. A pollen ezzel szemben többek között fehérjéket, zsírsavakat, vitaminokat és ásványi anyagokat tartalmaz, ezért különösen fontos a fejlődő utódok és a reproduktív egyedek számára. A poszméhkirálynőnek ősszel olyan testállapotot kell elérnie, amely lehetővé teszi a hosszan tartó diapauzát. A kutatások alapján a telelés túlélése szorosan összefügg a királynő energiaraktáraival és testállapotával. Ezért egy virágzó szeptemberi rét nem csupán „még egy kis táplálék”- lehet az utolsó lehetőség arra, hogy a következő év alapító nőstényei megfelelő tartalékot gyűjtsenek.
A melegebb ősz meghosszabbíthatja a szezont
A klímaváltozás a vadméhek szezonális ritmusát is átalakítja. A már említett közép-európai, 35 évet felölelő vizsgálatban négy gyakori poszméhfaj fő repülési időszaka jelentősen korábbra tolódott a melegedéssel együtt. A melegebb ősz ugyanakkor bizonyos helyeken hosszabb aktív periódust is lehetővé tehet.
Ennek látványos példája Nagy-Britannia, ahol az 1990-es évektől egyre gyakrabban figyelnek meg télen is aktív földi poszméheket. Egyes királynők nem vonulnak telelő nyugalomba, hanem már ősszel új családot alapítanak, amely a tél folyamán is aktív maradhat. A jelenséget főként enyhébb városi klímával és a télen virágzó kertészeti növények kínálatával hozzák kapcsolatba. Ezt azonban nem szabad automatikusan Magyarországra vonatkoztatni. A brit megfigyelések arra jók, hogy megmutassák: a poszméhek életciklusa bizonyos körülmények között jóval rugalmasabb lehet, mint korábban gondoltuk.
A melegebb tél ráadásul nem feltétlenül előny. Ha egy telelő rovar anyagcseréje a melegebb hőmérséklet miatt gyorsabbá válik, könnyebben felhasználhatja energiatartalékait még azelőtt, hogy tavasszal táplálékhoz jutna. A magányos vörös faliméhnél ezt már kísérletileg is vizsgálták. Egy 2025-ben publikált kutatásban az Osmia bicornis nőstények telelési hőmérsékletét hasonlították össze. A 8 °C-on teleltetett méhek kikelési aránya 32 százalékkal alacsonyabb volt, mint a hűvösebb kezelésekben, amelyekben szinte valamennyi méh sikeresen előbújt.
Ez különösen érdekes a klímaváltozás szempontjából. Az enyhébb tél ugyanis nem feltétlenül egyszerűen azt jelenti, hogy a méheknek „kevésbé fáznak”. A téli nyugalom élettanilag optimalizált állapot. Ha túl meleg van, az anyagcsere és az energiaraktárak felhasználásának üteme is megváltozhat, a tél rövidülése tehát ugyanúgy lehet stressz, mint a szélsőséges hideg.
Az őszi kertben ezért néha a semmittevés a legjobb segítség
Ősszel erős késztetésünk támad arra, hogy rendet tegyünk: visszavágjuk az összes száraz szárat, összeszedjük az avart, feltakarítjuk a farakást, lemulcsozzuk az utolsó csupasz földfoltot. Kivágjuk a felmagzott növényeket, és levágjuk a virágzó borostyánt, mert „rendetlen”. Egy emberi szemmel rendezett kert azonban könnyen ökológiai értelemben üressé válhat. A poszméhkirálynő számára egy avaros, bolygatatlan földdarab téli rejtekhely lehet. Egy kis magányos méh számára a száraz növényszár bölcső, és egy másik faj számára a csupasz föld fészkelőhely. A borostyán, őszirózsa vagy más későn virágzó növény pedig az utolsó nagy táplálékforrás.
A Bumblebee Conservation Trust ezért őszi kertgondozási útmutatójában kifejezetten javasolja, hogy maradjanak a kertben levélkupacok, farakások, hosszabb füves részek, száraz növényszárak és más természetes búvóhelyek. Az utóbbi években nagyon népszerűvé váltak a méhhotelek. Jó kialakítás és megfelelő karbantartás mellett valóban használhatják bizonyos üregben fészkelő fajok. De érdemes helyére tenni a szerepüket. A vadméhek jelentős része nem költ ilyen fészkelőeszközökben. Sok faj földben fészkel, mások természetes növényszárakat, elhalt fát vagy egyéb speciális helyeket választanak.
A Xerces Society ezért kifejezetten arra hívja fel a figyelmet, hogy a természetes fészkelőhelyek sok esetben jobban utánozzák a vadméhek természetes fészeksűrűségét, és kisebb lehet bennük a betegségek és paraziták koncentrálódásának kockázata, mint a túlzsúfolt mesterséges méhhotelekben.
A legjobb vadméhhotel ezért sokszor nem faházikó bambuszcsövekkel, hanem egy olyan kert, ahol föld, szár, fa, avar és virág egyszerre marad. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem célszerű rovarhoteleket kihelyezni, mert de: jót teszünk a kertünknek minden állatvédelmi eszközzel- csupán arra igyekszünk felhívni a figyelmet, hogy a kész eszközök kihelyezése nem helyettesítheti a megfelelő természetes környezetet. Engedjük hát el a modern kor elvárásait, és hagyjuk a lehető legtermészetesebben kertünket, hogy az a lehető legtöbb faj számára jelenthesse a menedéket…
Fotók:123rf
