Egy júliusi délutánon, amikor a levegő szinte vibrál a hőségtől, és már harmadszorra húzzuk magunk után az öntözőtömlőt, könnyen felmerülhet a kérdés: vajon valóban ugyanazokat a növényeket kell-e ültetnünk, amelyeket szüleink vagy nagyszüleink is ültettek? Amikor egymást követik a harmincöt fok feletti napok, a nyári csapadék egyre kiszámíthatatlanabbá válik, és a gondosan ápolt gyep július közepére megsárgul, sokan érzik úgy, hogy valami alapvetően megváltozott a kertek világában. És bizony igazuk is van…
Miközben a kertészeti szakemberek évtizedeken át a dús pázsitot, a vízigényes évelőágyásokat és a gazdag virágpompát tekintették a gondozott kert szimbólumának, Európa számos részén csendes átalakulás kezdődött meg. A mediterrán tájak növényei, amelyek egykor egzotikus különlegességnek számítottak a kontinens északi és középső vidékein, ma egyre inkább a jövő kertjeinek előhírnökeivé válnak- és nem pusztán divatról van szó, hanem egy olyan alkalmazkodási folyamatról, amelyben a kertkultúra lassan leköveti az éghajlat egyre intenzívebb változásait.
Amikor a mediterrán világ még különlegesnek számított
Sokáig éles határ húzódott Európa kertjei között. Az olasz, spanyol vagy görög tájak kertjeit olajfák, levendulák, rozmaringbokrok és ciprusok jellemezték, míg Közép-Európában a gyepfelületek, a dús évelőágyások, a hortenziák és a vízigényes díszcserjék uralták a kerteket.
A mediterrán kertművészet kialakulását részben a vízhiány formálta. Azokban a térségekben, ahol a nyári csapadék eleve korlátozott, a kertépítők évszázadokon keresztül olyan növényekkel és megoldásokkal dolgoztak, amelyek képesek voltak túlélni a forró, száraz hónapokat. A vastag levelű örökzöldek, az ezüstös lombú cserjék, az aromás félcserjék és a kaviccsal borított felületek tehát nem esztétikai szeszélyből születtek, hanem a környezethez történő alkalmazkodás eredményeként.
És a mediterrán kertek különleges szépsége éppen ebből a kényszerből fakadt. A színpompás virágözön helyett a formák, az illatok, a fények és az árnyékok kapták a főszerepet. Az emberi kéz és a táj adottságai között létrejött egyfajta egyensúly, amit ma már a fenntartható kerttervezés egyik legfontosabb példájaként emlegetünk.
A klímaváltozás új kérdéseket tett fel
Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség és az IPCC jelentései egyaránt arra figyelmeztetnek, hogy Európa déli és középső térségeiben a hőhullámok gyakoribbá és intenzívebbé válnak, miközben a nyári csapadék mennyisége számos régióban csökken. És ez alól a Kárpát-medence sem kivétel: a hosszú, száraz időszakok és a szélsőséges hőség egyre nagyobb kihívást jelentenek a hazai kertek számára is.
A változás egyik legszembetűnőbb jele, hogy sok hagyományosan kedvelt dísznövény nehezebben viseli a nyári stresszt. A sekély gyökerű gyepfelületek intenzív öntözés nélkül hamar kiszáradnak, a hortenziafajták gyakran szenvednek a perzselő napsütéstől, és egyes évelők virágzási ideje is jelentősen lerövidül. Eközben azok a növények, amelyek a mediterrán vidékeken évezredek alatt alkalmazkodtak a vízhiányhoz, meglepően jól érzik magukat az egyre forróbb nyarakon. Nem véletlen, hogy az elmúlt két évtizedben Európa-szerte egyre nagyobb figyelmet kapott a xeriscaping, vagyis a víztakarékos kerttervezés szemlélete, amelynek alapelvei sok tekintetben a mediterrán kertek hagyományaira épülnek. A görög „xeros” (száraz) szóból származó kifejezés a gondos növényválasztás, a talajjavítás és a hatékony öntözés révén biztosítja a víztakarékosságot, így egy fenntartható, alacsony karbantartási igényű kert kialakítását teszi lehetővé.
A legnagyobb tudás az apró részletekben rejlik
A trendek és kertépítési gyakorlatok tág világán kívül nem mehetünk el az apróbb részletek és érdekességek mellett sem. Így érdemes megemlítenünk például azt is, hogy a mediterrán növények egyik legfeltűnőbb közös vonása a lombjuk színe. A levendula, a zsálya, az olajfa vagy a cipruska ezüstös, szürkészöld árnyalatai ugyanis nem csupán esztétikai sajátosságok. A világos színű levelek visszaverik a napsugárzás egy részét, így csökkentik a túlmelegedést. Sok faj leveleit apró szőrök borítják, amelyek mérséklik a párologtatást és védenek az erős sugárzástól, más növények pedig vastag, viaszréteggel fedett leveleket fejlesztettek, amelyek segítenek megőrizni a nedvességet. A rozmaring vagy a kakukkfű keskeny levelei szintén ezt a célt szolgálják: minél kisebb a levélfelület, annál kisebb a vízveszteség. Ezek a tulajdonságok mind annak a hosszú evolúciós alkalmazkodásnak az eredményei, amely a mediterrán térség növényeit a nyári aszályok túlélőivé tette.
Amikor mediterrán kertekről beszélünk, sokan először az olajfákra vagy a leanderekre gondolnak. A mediterrán kertkultúra lényege azonban sokkal mélyebben gyökerezik, mint néhány jellegzetes növény használata, és ebben kiemelkedő szerephez jut számos egyszerű kerti praktika is. A hagyományos mediterrán kertekben a víz mindig érték volt, a burkolt felületek és a kavicságyások nemcsak díszítőelemként szolgáltak, hanem a párolgás csökkentésében is szerepet játszottak, a növényeket pedig gyakran csoportosan ültették, hogy árnyékolják egymást.
Az árnyékos pergolák, a falak mentén kialakított mikroklímák és a gondosan megválasztott növénytársítások mind azt a célt szolgálták, hogy a kert a legforróbb hónapokban is élhető maradjon, nem véletlen, hogy a modern kerttervezés ma egyre inkább visszatér ezekhez az évszázados megoldásokhoz. És nem azért, mert divatossá váltak, hanem mert a körülmények ismét hasonló kihívásokat elé állítanak bennünket.
A klímaváltozás egyik leglátványosabb következménye, hogy olyan növények is megjelennek Közép-Európa kertjeiben, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt még különlegességnek számítottak. Az olajfa (Olea europaea), a gránátalma (Punica granatum), a mirtusz (Myrtus communis) vagy egyes fügefajták ma már sok helyen sikeresen átteleltethetők, különösen védett fekvésben- a rozmaring, a levendula, a zsálya vagy a kakukkfű pedig szinte a modern kertek alapnövényeivé váltak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a mediterrán fajok korlátlanul átveszik az uralmat Európa kertjeiben, hiszen a téli fagyok továbbra is meghatározó tényezők maradnak, és számos növény esetében még mindig szükség van védelemre. Az azonban jól látható, hogy a kertészeti választék dinamikusan alkalmazkodik az új éghajlati viszonyokhoz.
És talán semmi sem jelzi jobban a változást, mint a gyephez fűződő viszony átalakulása. A tökéletes pázsit hosszú időn keresztül a gondozott kert szimbólumának számított, ám a nyári vízhiány és a fenntarthatósági szempontok miatt egyre több kerttulajdonos kezd más megoldások után nézni. Megjelentek a szárazságtűrő gyeppótlók, a virágos rétek, a kavicskertek és a mediterrán hangulatú növényegyüttesek. A cél már nem feltétlenül az, hogy minden négyzetmétert zöld gyep borítson, hanem hogy a kert kevesebb vízzel, kisebb energiafelhasználással és nagyobb biológiai sokféleséggel működjön. Ebben az értelemben pedig a mediterrán kert nem a mediterrán tájak másolata, hanem egy újfajta gondolkodásmód, amely a környezethez való alkalmazkodást helyezi előtérbe.
A jövő kertje talán már meg is született
Lehetséges, hogy néhány évtized múlva a levendulával szegélyezett ágyások, a kavicsos felületek, a rozmaringbokrok és a fügefák éppoly természetes részét képezik majd a közép-európai kerteknek, mint egykor a muskátlik vagy a pázsit. De talán a legfontosabb változás nem is a növényekben, hanem a szemléletben rejlik. Európa kertkultúrája évszázadokon keresztül mindig alkalmazkodott a társadalmi, gazdasági és éghajlati változásokhoz, és a mostani átalakulás sem szakítás a múlttal, hanem annak újragondolt folytatása. Hiszen a kert végső soron soha nem csupán növények gyűjteménye volt: mindig arról árulkodott, hogyan viszonyul az ember a tájhoz, a vízhez, az évszakokhoz és saját lehetőségeihez.
A kertészeti szakemberek szerint a következő évtizedekben egyre több olyan faj válhat általánossá Közép-Európában, amelyek ma még különlegességnek vagy gyűjtői növénynek számítanak. A füge (Ficus carica) már ma is sok helyen biztonsággal áttelel, és hasonlóan ígéretesnek tűnik a gránátalma (Punica granatum), a babér (Laurus nobilis), egyes fagytűrő olajfafajták (Olea europaea), valamint a mirtusz (Myrtus communis) és a szamócafa (Arbutus unedo) is a védettebb fekvésű kertekben. Az évelők és félcserjék között a levendulák, a rozmaringok, a zsályák, a kakukkfüvek, a szalmagyopárok (Helichrysum italicum), a cipruskák és számos díszfüvet képviselő faj várhatóan még nagyobb szerephez jutnak. A mediterrán térségből származó növények közül különösen azok lehetnek sikeresek, amelyek nemcsak a nyári szárazságot viselik jól, hanem bizonyos fokú téli lehűlést is képesek elviselni.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy néhány évtized múlva a magyar kertek Toszkána vagy Dalmácia másaivá válnának. A Kárpát-medence éghajlata továbbra is sajátos átmenetet képez, ahol a nyári forróság mellett a téli hidegek és a szélsőséges időjárási események is meghatározóak maradnak. Az azonban egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a jövő kertjeiben egymás mellett élnek majd a hagyományos közép-európai növények és azok a mediterrán fajok, amelyek képesek alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Ahogyan a kertkultúra évszázadokon át folyamatosan formálódott, úgy a következő évtizedekben is új növények, új társítások és új kertészeti szemléletek születhetnek – olyanok, amelyekben a szépség és a fenntarthatóság már nem egymás ellenfelei, hanem ugyanannak az alkalmazkodó, élő tájnak a részei.
Fotók:123rf
Babonák és legendák övezik a bábakalácsot
A hegyi rétek földhöz simuló különlegessége
