Észrevetted már, hogy amikor azt látod, hogy egy kisgyerek a környezetedben sír, mert szomorú, vagy elesett, egyből bekapcsol a védelmező mechanizmusod? Szeretnéd megvigasztalni, segíteni neki. És ez így teljesen rendben is van. Egy kisgyermek felé ösztönösen a legtisztább szeretetünkkel fordulunk, és úgy is kommunikálunk vele. Leguggolunk hozzá, megsimogatjuk, megnyugtató hangon beszélünk hozzá. Azt mondjuk, de legalábbis „üzenjük” neki, hogy „Semmi baj. Biztonságban vagy.” Nem kérdőjelezzük meg az érzéseit, és nem büntetjük meg azért, mert sebezhető.
Ha azonban a saját belső világunkról van szó, a hangnem drasztikusan megváltozik. Amikor mi hibázunk, vagy épp szorongunk, a belső kritikusunk veszi át az irányítást. „Ezt is elrontottad. Miért vagy ilyen szerencsétlen? Szedd már össze magad!” – ostorozzuk magunkat olyan rideg, kíméletlen szavakkal, amelyeket egy valódi gyermeknek biztosan nem mondanánk.
Mi az oka annak, hogy egy esetleg vadidegen gyermek felé több türelmet és szeretetet mutatunk, mint saját magunk belső gyermeke felé? Talán az, hogy a legtöbben nincsenek is tudatában annak, hogy „még mindig bennünk lakik (és ott is marad örökre)” a belső gyermekünk.
Mi lenne a teendőnk?
Megérteni annak fontosságát, hogy ugyanazzal a feltétel nélküli szeretettel, türelemmel és gyengédséggel kellene kommunikálnunk a saját belső gyermekünkkel is, mint amellyel a külvilágban élő gyermekeket vesszük körül.
Pszichológiai értelemben a belső gyermek a tudatalattink azon része, amely megőrizte a gyermekkorunk összes emlékét, formatív élményét (jókat és rosszakat egyaránt), kondicionálását, hiedelmeit, félelmeit és vágyait. Innen erednek, és itt keresendő a magyarázat sok, bennünk (néha kontrollálatlanul) fel-felbukkanó érzésre. Ilyenek a meg nem értett fájdalmak, a magány és az elutasítottság érzése, vagy csak az, amikor valaki úgy érzi, hogy „ő nem fontos”.
Azok a mély meggyőződések, amelyeket a világról és önmagunkról gyerekként alakítottunk ki (pl. „Csak akkor vagyok szerethető, ha tökéletes vagyok”), szintén innen fakadnak.
Ez a gyermek bennünk él, függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk. Amikor felnőttként indokolatlanul hevesen reagálunk egy elutasításra, vagy bénító félelmet érzünk egy kudarctól, valójában nem a racionális felnőtt énünk reagál, hanem a belső gyermekünk sérültsége aktiválódik. Ezért (is) fontos a tudatosság: tisztában lenni a belső gyermekünk „triggereivel”, és elhatározni, hogy kerül amibe kerül, de megvédjük „őt”, hogy (esetleg végre) biztonságban érezhesse magát.
Vajon hogyan lát minket a belső gyermekünk ma?
A belső gyermekünk folyamatosan figyel minket. Számára mi, a jelenlegi felnőtt énünk, az a szülőfigura, akinek a védelmére gyerekként mindig is vágyott. És vajon milyen szülőnek lát minket ma? Sajnos gyakran elhanyagolónak: amikor a munkánkba és az egyéb kötelességeinkbe temetkezünk, figyelmen kívül hagyjuk a pihenésre, az örömre való igényét, vagy elnyomjuk az érzelmeinket. Ilyenkor a belső gyermekünk úgy érzi, a szükségletei ma sem fontosak senkinek. Fáj neki, hogy állandóan bíráljuk. Például azzal, hogy miközben maximalistaként hajszoljuk magunkat, minden hiba után büntetjük, de legalábbis szapuljuk magunkat.
A belső gyermekünk biztonságra, elfogadásra, feltétel nélküli szeretetre és örömre vágyik. Arra vár, hogy a mai, felnőtt önmagunk odaforduljon hozzá, és azt mondja: „Látlak téged, és szeretlek úgy, ahogy vagy. Már nem vagy egyedül, mert itt vagyok, megvédelek, és úgy intézem, hogy jó legyen az életünk.”
Ilyen és hasonló mondatokkal gyógyíthatjuk magunkat, és formálhatjuk át a belső párbeszédeinket. Amikor legközelebb nehéz helyzetbe kerülsz, állj meg egy pillanatra, és képzeld el a benned élő kisfiút vagy kislányt. Válts át arra a hangnemre, amelyet egy általad szeretett gyermekkel használnál.
Mi lenne, ha kritika helyett végre együttérzést kapna?
A belső gyermekünk nem vágyik tökéletességre. Csak arra van szüksége, hogy a felnőtt, aki ma vagy, szeresse, óvja, és soha többé ne hagyja magára. A belső kritikus felismerése az első és legfontosabb lépés a belső gyermekünk megvédéséhez. Ez a hang sokszor annyira természetesnek tűnik, mintha a saját, racionális gondolatunk lenne, pedig valójában egy tanult, romboló mechanizmus. Íme a legfontosabb tippek és árulkodó jelek, amelyek segítenek tetten érni a belső kritikust a mindennapokban:
Figyeld a szélsőséges, abszolút szavakat!
A belső kritikus ritkán árnyalt, általában feketén-fehéren látja a világot. Ha a gondolataidban megjelennek az alábbi szavak, biztos lehetsz benne, hogy ő beszél:
- „Mindig” (pl. „Te mindig mindent elrontasz.”)
- „Soha” (pl. „Neked soha semmi nem sikerül elsőre.”)
- „Kell / Kellett volna” (pl. „Ezt már rég tudnod kellene.”)
Ismerd fel a „belső címkézést”!
Ahelyett, hogy egy konkrét cselekedetedet értékelné, a belső kritikus az egész személyiségedet támadja és megbélyegzi.
- Egészséges felnőtt gondolat: „Most elszúrtam a vizsgámat, legközelebb jobban felkészülök ebből a részből.”
- Belső kritikus: „Szerencsétlen vagy. Kár volt belevágni.”
Figyelj a testi reakcióidra!
A belső kritikus hangja azonnali fizikai tüneteket produkál, mert a belső gyermeked megijed tőle. Ha azt veszed észre, hogy egy gondolat hatására:
- Gombóc nő a torkodban,
- Összeszorul a gyomrod,
- Önkéntelenül megemeled a vállad (védekező pozíció),
- Levegő után kapkodsz vagy felgyorsul a szívverésed
akkor éppen most árasztott el a belső kritikusod romboló energiája.
Vedd észre a "katasztrófizálást"!
A belső kritikus imád apró hibákból óriási, végzetes jövőbeli katasztrófákat vizionálni, és egyből kis „magán horrorfilmeket” gyártani. Ha elfelejtesz megválaszolni egy e-mailt, és a gondolataid azonnal odáig pörögnek, hogy „ki fognak rúgni, nem fogom tudni fizetni a számlákat, és az utcára kerülök”, akkor a kritikusod átvette az irányítást a realitásérzéked felett.
Azonosítsd a belső kritikus hang eredetét!
Amikor elcsípsz egy kemény, bíráló mondatot a fejedben, tedd fel magadnak a kérdést: „Kinek a hangja ez valójában?” Gyakran rá fogsz jönni, hogy a mondat hanglejtése, stílusa vagy szavai kísértetiesen emlékeztetnek egy kritikus szülőre, egy szigorú tanárra, vagy egy korábbi mérgező partnerre. Ez a hang nem a tiéd, te csak beépítetted a múltból.
Ha ezeket a szokásokat szép lassan beépíted a „belső világodba”, meglátod, hogy apránként, de érezhetően megváltozik a saját magaddal ápolt viszonyod. Lehet, hogy egy idő után – talán életedben először – elfoglalod azt a helyet az életben, ami téged alanyi jogon megillet, és mindig is megilletett volna.
Fotók: 123rf
