A múlt héten jöttem vissza – sokadszorra – Szicíliából. Ahányszor csak leszáll a gép az Etna mellett, könnybe lábad a szemem. Van benne egy elemi erő, egy méltóságteljes kisugárzás, amit nehéz szavakba önteni. Szinte mágnesesen vonz, és mindig újra élem azt a nagyon intenzív érzést, amit valahol „belül” minden egyes alkalommal kivált bennem a látványa. Csak hozzátesz ehhez a drámai díszlethez, hogy a sziget másik oldalán a Jón-tenger végtelen kéksége uralja a láthatárt. És akkor ne is beszéljünk a szicíliai barokkról, mely többek között Catania, Noto, Ragusa vagy Acireale hangulatát teszi varázslatossá.
Annak, hogy ezek a városok ilyen csodás, egységes stílusban épültek fel, egy egyszerű magyarázata van. 1693 január 8.-a és 11.-e között egy egyre erősebb, majd végül elementáris erejű (az Olaszországban mért valaha legnagyobb) földrengés rázta meg Kelet-Szicíliát, mely egész városokat döntött romba. Catania majdnem 19000 lakosából nem egészen háromezren élték túl. Templomok, paloták, lakóházak váltak porrá. Mindezt egy hatalmas cunami követte szinte az egész keleti partvonalon. Miközben mozgott a föld és a tenger, az Etna is rendkívül aktív volt. A túlélők – ennyi szimultán rombolás láttán, érthetően - mint egy isteni büntetésre tekintettek az eseményekre.
Catania-ban mindössze négy évvel korábban már egy vulkánkitörés nyomán a láva átfolyt a városon, be a tengerbe. Olyannyira, hogy a partot védő vár (Castello Ursino) egy mai szemmel érthetetlen helyen, az óvárosban fekszik. Kevesen tudják, hogy korábban a partot védte, csak a láva körülvette, és a város belsejébe „tolta”.
A földrengéstől repedések keletkeztek a földben, folyók terelődtek el a medrükből, és néhány helyen mérges gázok törtek a felszínre. A föld, bár sokkal gyengébben, de még további két évig rengett. Szinte a teljes lakosság fedél nélkül maradt. Többek között nagyon sok apáca is, hiszen a kolostorok, melyekben éltek, szintén összeomlottak. Egy drámai vészhelyzet alakult ki, melyről a lassú kommunikációs csatornák és az elszigeteltség miatt a világ sokáig semmit sem tudott.
Mi történt ezután? Egy példátlan mértékű és abban a korban innovatív újjáépítés kezdődött, Giuseppe Lanza, Camastra hercegének vezetésével. A barokk templomokkal és palotákkal szegélyezett egyenes utak és tágas terek ennek az újragondolt városi építészetnek voltak a gyümölcsei.
Akkoriban Szicília éppen spanyol uralom alatt állt, és egy újabb francia támadástól tartva Madridból kaptak pénzügyi támogatást a városfalak, és a stratégiai várak újjáépítésére. Az egyház segített kolostorokat és templomokat építeni (többszázat, melyeknek a nagy része még mindig áll), míg a nemesek és a lakosság adói finanszírozták az épületek rekonstrukcióját. Ez az évtizedekig tartó építési láz soha nem látott módon dinamizálta a gazdaságot, és helyezte ezeket az újjászületett városokat Európai legszebbei közé, melyeket a mai napig turisták ezrei látogatnak.
De mi mind ebből a tanulság? Mit tanít nekünk ez az elvarázsolt sziget a mennyei mediterrán gasztronómiáján, a csodás tájain, templomain és palotáin, valamint a gyönyörű kerámiáin túl? Rezilienciát. Nagylelkűséget. Szolidaritást. Optimizmust. Életigenlést. A jövőbe vetett bizalmat.
Érdemes vissza, majd előre lapozni Szicília történelemkönyvében. Rájövünk, hogy amikor már azt gondolhatnánk, hogy ezek az események évszázadokra traumatizálták az ottani lakosságot, mindez a történelmi hányattatásaiknak csak egy része volt. A görögök, a rómaiak, a bizánciak, a normannok, a spanyolok, az arabok, a kalózok, a franciák, az osztrákok, az amerikaiak, a maffia, mind megvetették a lábukat ezen a földön, és mind otthagyták a – nem mindig pozitív – lábnyomukat. Ez a Földközi-tengeri sziget az emberi történelem kezdete óta szinte minden arra járó hódítónak a célkeresztjében volt. Azt gondolhatnánk, hogy a lakosságnak okkal lehetne üldözési mániája, és minden joguk megvan rá, hogy bizalmatlanok legyenek a külső betolakodókkal szemben.
Ehelyett mit látunk? Barátságos, nagylelkű, nagyvonalú, vendégszerető, mosolygós, kedves embereket. Ahelyett, hogy bezárkóztak volna, megértették, hogy a közösségnek, az emberi kapcsolatoknak milyen fontos a szerepe. Megtanulták az élet egyszerű örömeit, az ételeket, a napfényt és egymás társaságát élvezni. Mert valahol beléjük van kódolva, hogy minden múlandó, változó és bizonytalan. Ők nem stresszel, agresszivitással, hanem egy sztoikus nyugalommal tekintenek a világba. És ami a legfontosabb: megértették, hogy mik az igazi értékek. A materiális javak fontossága elé helyezik a család, a barátok, az egyszerű örömök, a jelen pillanat élvezetének értékét.
Ha jobban odafigyelünk rájuk, megláthatjuk, hogy mekkora tanítók. Mélyen tisztelem és szeretem a szicíliaiakat, és bár sokan nem így gondolnak rájuk, azt gondolom, hogy ők azok, akik igazán megértették az életet a sok halál és nehézség közepette. Sokat tanulhatunk tőlük, ha alázattal, nyitottsággal és megértéssel fordulunk feléjük. Bár, ha jobban belegondolunk, ezek minden tanulásnak a feltételei.
Amikor felszállt a gép a kivilágított Catania felett, és az esti szürkületben, a rószaszín felhők felett megláttam a füstölő Etnát, csak annyit mondtam neki, hogy „Arrivederci”, ami azt jelenti, hogy „amíg újra látjuk egymást”.
Miért vágyunk egyre többen drámamentes, biztonságos kapcsolatokra?
Soft love: a szerelem új neve, vagy valami más?
