Ha felhívod, szinte biztosan útközben éred őt, a bringája nyergében. Miután teljesítette élete eddigi legnagyobb kihívását, két keréken átszelve az európai kontinenst, csak rövid pihenőt engedélyezett magának, és máris a magyar tájak felfedezésébe kezdett. Egyedül vagy társaságban szeret-e jobban tekerni? Hogyan változtatta meg őt a nagy út? Hogyan szalasztjuk el életünk nagy kalandjait a tervezgetéssel és a halogatással? Az egyik legvagányabb magyar vándorbringást, Megyesi Esztert faggattuk életre szóló tapasztalatokról.
A kedvenc Strava bejegyzésem tőle valahogy így szól: “16:30 Vettem egy futócipőt. Rossz méretet sajnos. 16:40 Beneveztem a Keszthelyi Maratonra. 17:00 Elstartoltam a félmaratonon.” Ez a poszt nemcsak kulcs Eszter karakteréhez, hanem - ahogy beszélgetésünkből kiderül - váratlanul mély életbölcselet is egyben. Hosszú útja során kétszer is beszéltünk vele (itt és itt nézhető vissza), most pedig - hetekkel hazaérkezése után - arra voltunk kíváncsiak, hogy miként ülepednek benne az út során szerzett élmények. Éppen egy 180 km-es napi távot gyűrt le Szeged felé.
Edinburgh-ból tekertél haza Barcsra a nyáron, keresztül Európán. Igazi szakértőként kérdezünk tehát: melyik Európa legszebb kerékpárútja?
Huh, ez nehéz. Rengeteg szempont szerint tudnám sorolni őket. Könnyű legyen? Vagy mászós?
Számodra melyik volt a legszebb?
A francia utak általában kimagaslóan jók és szépek. Talán a francia Alpok, a Mont-Blanc és környéke tetszett a legjobban. Aztán a Mont-Blanc olasz oldalán az Aosta városából kivezető kb.100 km. És nagyon tetszett a Tarvisio és Kranjska Gora környékén futó útvonal is. Az például könnyen teljesíthető.
5000 km-t tekertél…
5036,8-at, egészen pontosan.
És mennyit emelkedtél összesen?
43 968 métert. A legnagyobb emelkedésem egyszerre kb. 1900 méter volt, úgy 80 km alatt. A legkeményebb talán a Svájcból Olaszországba vezető szakasz volt. Ott 2400 méteres magasságba kellett feltekernem.
Idehaza jobbára sík terepen tudsz tekerni. Nem hiányoznak a hegyek?
De, hiányoznak. Viszont azt is nagyon élvezem, hogy a komputerem végre pörögnek a kilométerek (nevet). Azért ennek is lehet örülni! De a hegyek hiányoznak, persze.
A mostani, tapasztalt bringás vándorrá avanzsált Eszter mit mondana annak a másik Eszternek, aki Edinburgh-ban él és még csak álmodozik egy hasonló nagy utazásról?
Azt, hogy nem kellene annyit várnia. Most már látom, hogy bár meghozni egy ilyen döntést nehéznek tűnik, és az ember hajlamos egyre csak halogatni, mégis, ha a fejünkbe veszünk valamit és tudjuk, hogy szükségünk van rá, akkor nem szabad várni. Nem szabad kifogásokat keresni. A lehetőséget kell megteremteni arra, hogy megvalósíthassuk a terveinket, az álmainkat.
És hogy látod most a bringás Esztert?
Az út során nagyon sokszor eszembe jutottak az egyetemi barátaim, akikkel hajdanán először mentem bringatúrára, a szlovákiai hegyekbe. Alföldi lány vagyok, azt se tudtam, mit csináljak az emelkedőn. Tönkretettem a váltómat, tolnom kellett a biciklit felfelé, és nagyon szégyelltem magam. Írtam is most a társaimnak, hogy mennyire hálás vagyok azért, ahogy akkor támogattak, ahogy kitartottak mellettem. Az az Eszter nem tudta volna elképzelni, hogy egyszer a legnagyobb hegyeket fogja megmászni a bringájával. Szóval nagyon sokat fejlődtem, azt hiszem.
Volt az utadnak nagy eufórikus pontja?
Minden egyes emelkedő után, amikor lefelé száguldoztam, azt éreztem, hogy enyém a világ (nevet).
És mélypontja? Felmerült benned egyszer is, hogy feladod?
Természetesen voltak rossz pillanataim, amikor legszívesebben felszálltam volna egy buszra. De ha az a busz tényleg begördült volna elém, akkor meg biztos, hogy nem szállok fel rá. Az ember sokszor csak panaszkodik, de valójában nincs semmi baja. Ha fel is merült bennem néha, hogy minek csinálom ezt az egészet, igazából soha nem akartam feladni.
Ezzel az úttal kiléptél a megszokott életedből, szögre akasztottad a skóciai egzisztenciádat. Azt mondtad, hogy a bringa lesz az egyetlen vagyontárgyad, és megtetted ezt a hatalmas utat. Az út végeztével mi felé tartasz most az életedben?
A kerékpár az életem része lett örökre. És egyelőre nem érzem, hogy vissza szeretnék térni a karrierépítés világába. Szeretnék még többet tekerni és világot látni. Szeretném bejárni Magyarországot, mert azt érzem, hogy alig ismerem. Rengeteg barátot szereztem az út során, akik jönnének túrázni Magyarországra, és most még nem tudok segíteni nekik ebben. Megfordult a fejemben, hogy hivatásszerűen foglalkozzak a bringázással, azt hiszem, hogy jó túravezető válna belőlem. Az is foglalkoztat, hogy részt vegyek nagy teljesítménytúrákon és elinduljak hosszútávú versenyeken. Nagyon tetszenek a Horizont szakaszai, és könnyen lehet, hogy egy nap a Tour Horizont vagy a Hungarian Divide indulói között leszek. És szeretném jobban átadni az átélt kalandokat a nagyközönségnek is, ügyesebben dokumentálni az útjaimat, hogy a közösségi médiában izgalmas tartalom válhassék belőlük.
Hogy érzed, mélyebben is megváltoztatott ez az 5000 km?
Hát, ez elég személyes kérdés, de megpróbálok válaszolni rá. Nagyon sokan, köztük én is, küzdünk azzal, hogy folyton megkérdőjelezzük a saját emberi értékeinket. Ez az út rámutatott rengeteg dologra, amit korábban megkérdőjeleztem magammal kapcsolatban, de most már nemcsak kérdőjeleim, hanem válaszaim is vannak. Az önbecsülésem eléggé lent volt, de most már máshogy látom ezt szerencsére. Látom, hogyan tudok eljutni oda, hogy elfogadjam magam. Amikor a tervemről beszéltem másoknak, sokan kinevettek. Sokan azt mondták, hogy lehetetlen. Lököttségnek gondolták, bohém hóbortnak. Sokáig vártam, hogy hátha becsatlakozik valaki mellém. De aztán megértettem, hogy nem szabad várnom tovább. Nem kell várni senkire. Ha valami akarunk, akkor csinálni kell. Az út során sok igazi nagy bringással tekerhettem együtt, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam tőlük. Sokan biztattak a Straván is útközben. Voltak, akik elmentek azokra a szakaszokra, amiket teljesítettem, és aztán megosztották, hogy ők is teljesítették. Így egy kisebb közösséget is létrehozott ez a vállalkozás. És barátságok is születtek. Ez rengeteget jelent számomra.
Mit forgatsz most a fejedben? Mi a következő nagy terv?
Nagyon szeretnék dél-kelet felé indulni, a Balkán izgalmas és kalandokban bővelkedő célpontnak ígérkezik. A télre is van egy kósza tervem: Norvégia. Ha az összejön, akkor tavasszal onnan szeretnék hazabiciklizni.
Egyedül vagy többen?
Inkább egyedül. Két ember sokkal kevesebb kontaktust tud teremteni az út során, mert a helyiek kevésbé állnak szóba velük, vagy kevésbé készek segíteni. Ha egyedül vagy, akkor sokkal inkább megszólítanak, támogatni próbálnak. Ha ketten megyünk, akkor mindenki azt gondolja, hogy jól megvagyunk, meg tudjuk oldani a problémákat, hiszen csapatot alkotunk. Ha egyedül vagy, jobban érdeklődnek, melléd állnak, hamarabb beengednek az otthonukba is akár. Érdekes tapasztalat. Szóval a következő nagy útra is valószínűleg egyedül indulok majd.
Eszter követhető a Straván, és megtalálható az Instagramon is.
Bicikli rovatunk további tartalmait itt olvashatjátok. Sirláncelot pedig elérhető a Straván.
Eszter feltekert a Pireneusokba, és egy helységtáblán a saját neve jött vele szembe
A Skóciából Magyarországra kerekező lány legújabb kalandjai
