
2026. augusztus 16-án felszálltunk a mohácsi Duna Safari Ficánka nevű kishajójára. Háromórás út állt előttünk lefelé a folyón egészen a horvát határ térségéig, majd vissza. A program eleinte annak látszott, ami: nyári hajókirándulásnak szeretett folyónkon, ami finoman megfogalmazva sem éli élete legszebb napjait. Pár történettel és homokpaddal később azonban már egy teljesen más történet résztvevői voltunk: egy évszázados történelmi felfedezésé, ami eddig ismeretlen kapukat nyitott meg előttünk.
Hajónk kapitánya azt mondta, történelmi kisvízben hajózunk, és az előrejelzések alapján további jelentős apadásra számít. Nem vitás: a Duna 2026 nyarán rendkívüli időszakot él át, miközben Mohácsnál is olyan vízállási értékeket mérnek, amelyek a korábban nyilvántartott minimum alá kerültek. A mohácsi hajózás szempontjából meghatározott hajózási kisvízszint 144 centiméter, miközben ennek töredékét mutatja a vízmérce. És bizony a folyón mindez nem statisztika: ott homok lesz belőle. És iszap és szárazra kerülő zátony, és egyre nehezebben megközelíthető mellékág…

Mohácstól délnek indulva az ember hamar rájön, hogy a térképen egyetlen kék vonallal ábrázolt Duna a valóságban egy sokkal bonyolultabb rendszert rejt magában. A Cigány-zátony története például önmagában megmutatja, hogy egy folyóparti tájat hiba volna pusztán egy mozdulatlan egységnek képzelni: nagyjából 1850 körül kezdett megjelenni, majd folyamatosan növekedett, hordalékkal gyarapodott és beerdősült. Ma mintegy három kilométer hosszú, legnagyobb szélessége körülbelül 650 méter, és kisvíznél felső mellékága annyira visszahúzódhat, hogy a hajdani zátony szinte félszigetként kapcsolódik a parthoz. Alig százhetven év alatt tehát zátonyból sziget, szigetből pedig majdnem félsziget lett.

A Duna nem egyszerűen folyik: állandóan átépíti saját környezetét. A kanyarulat külső oldalán bontja a partot, máshol lerakja a magával hozott homokot és iszapot, zátonyt épít, mellékágat sekélyít el, majd egy következő nagyvíz ismét átrendezi azt, amit évtizedek alatt létrehozott. De Mohács környékén még ennél is nagyobb léptékű változás történt. A Mohács 1526–2026 kutatóprogram újabb tájrekonstrukciói szerint ugyanis a 16. században nem ott volt a Duna főága, ahol ma. A főmeder a Mohácsi-sziget keleti oldalán húzódott – ezt nevezték Öreg-Dunának –, míg a mai mohácsi főág elődje egy keskenyebb mellékág, az úgynevezett Szakadék-Duna volt. A folyó később átrendezte a mederrendszerét: ami főág volt, mellékággá vált, ami pedig mellékág volt, abból főmeder lett. És ez nem pusztán földrajzi érdekesség, hiszen az 1526-os csata kutatását is átírhatja, mert a menekülők útját és II. Lajos halálának körülményeit csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hol folyt akkor a Duna.
Béda-Karapancsa: a Duna elveszett világa
Ahogy továbbhaladunk dél felé, egyre jobban szétnyílik a folyó körüli táj. Mellékágak, holtágak, nádasok, ártéri erdők, régi medrek és időszakosan vízzel borított mélyedések követik egymást. Itt kezdődik igazán Béda-Karapancsa világa, Közép-Európa egyik különleges ártéri tája. A területen 57 halfajt és 215 madárfajt mutattak ki; holtágai és mocsarai között megtalálható többek között a Külső- és Belső-Béda, a Boki-Duna és a Riha-tó is. De talán még érdekesebb, hogy ez a táj egykor nem elszigetelt tavak és ágak mozaikja volt, hanem egyetlen működő vízrendszer.

A folyó áradásakor a víz az úgynevezett fokokon keresztül jutott ki az ártér mélyebb részeire, majd apadáskor részben ezeken keresztül tért vissza. És az ember nem pusztán elszenvedte ezt, hanem használta is. Karbantartotta a fokokat, újakat ásott, ártéri mélyedéseket kapcsolt össze, és ezekből olyan halban gazdag vízrendszert alakított ki, amely a folyószabályozások előtti halászat egyik alapja volt. A Magyar Néprajz egészen döbbenetes helyi dokumentumot őriz: egy 1820-as térképet a Mohács és Kölked közötti Duna-parti hátat átvágó természetes vízfolyásokról és mesterséges fokokról. Vagyis kétszáz évvel ezelőtt az a víz, amelyet ma gyakran igyekszünk minél gyorsabban levezetni, erőforrás volt, amelyet egész egyszerűen csak bevezettek a tájba…

A halak követték az áradást, kijutottak az elöntött rétekre és sekély tavakba, ahol bőséges táplálékot és ívóhelyeket találtak. Apadáskor pedig a fokok irányába húzódtak vissza, ahol a halász várta őket... A néprajzi források szerint a folyamszabályozások előtt a halászat legnagyobb zsákmányait nem feltétlenül a Duna sodrából, hanem ezekből az ártéri tavakból szerezték. Nem vitás: ez egy egészen másfajta folyóhasználati gondolkodás volt, ami nem azt kérdezte, hogyan tartsuk a vizet a medrében, hanem azt, hogyan élhetünk együtt azzal, hogy időnként kijön onnan?
A holtág, ami egyáltalán nem halott
Talán nincs félrevezetőbb vízrajzi szavunk a „holtágnál”. A név alapján valami elhagyott, funkcióját vesztett vízdarabra gondolhatnánk, miközben ökológiai értelemben ezek a folyami rendszerek leggazdagabb élőhelyei közé tartoznak. Sekély vizük gyorsabban melegszik, hínárnövényzet alakul ki bennük, nádasok nőnek a szélükön; kétéltűek, vízi rovarok, halivadékok és madarak sokaságának adnak élőhelyet. A gond akkor kezdődik, amikor egy mellék- vagy holtág egyre ritkábban kap friss vizet. A Belső-Béda példája különösen beszédes: a vízügyi rendszerben a holtágnak nincs közvetlen gravitációs kapcsolata a befogadóval; vízmozgását szivattyútelepek segítik, megfelelően magas dunai vízállás esetén pedig szivornyás vízpótlásra is lehetőség van. És e mondat mögött hatalmas tájtörténeti fordulat húzódik meg: ma már műszaki létesítményekkel próbáljuk időnként visszaadni az ártérnek azt a vizet, ami egykor magától érkezett meg…

A kiszáradás következménye ráadásul nem egyszerűen az, hogy kevesebb víz lesz egy tóban. A sekélyedő víz gyorsabban felmelegszik, csökkenhet az oldott oxigén mennyisége, felgyorsulhat a szervesanyag-felhalmozódás és az iszaposodás, eltűnhetnek az állandó vízhez kötődő élőhelyek, végül pedig szárazföldi növényzet foglalhatja el a korábbi víztestet. És igen: a holtágak természetes módon is öregszenek, de a vízhiány felgyorsítja ezt a folyamatot.
Valahol ezek között a mellékágak között bukkanhat fel az a madár is, amelyről hajónk kapitánya mesélt: a jégmadár, egy türkizkék villanás suhanása alacsonyan a víz fölött, majd hirtelen eltűnése a parti növényzetben. Béda-Karapancsa Natura 2000-es adatlapján is szerepel a faj, hiszen a terület mellékágai és természetes partjai alkalmas élőhelyet biztosítanak számára. A jégmadár története azért is különösen érdekes, mert megmutatja, hogy az élőhely maga mennyivel többet jelent annál, mint hogy valahol víz van… A jégmadárnak apró hal kell. Vadászatra alkalmas vízfelület és víz fölé nyúló ág, ahonnan leshet. És kell még neki meredek, omlásra képes földpart is, amibe költőüreget vájhat. Vagyis éppen arra a folyóparti rendetlenségre van szüksége, amit mi gyakran hibának látunk. A természetes folyó partja nem mindenhol egyenes, nem mindenhol stabil és nem mindenhol rendezett. De éppen ettől él…

1956 márciusában a jeges Duna szinte teljesen letarolta a Mohácsi-szigetet
Az idei kisvíz különös perspektívát kap, ha belegondolunk, hogy ugyanez a táj hetven évvel ezelőtt az ellenkező végletet élte át. A rendkívül hideg télben az alsó Duna befagyott, majd az Alpokban meginduló olvadás és csapadék hatására érkező víz- és jégtömeg feltorlódott. A jégdugók miatt a vízszint drámaian megemelkedett, és Mohács térségében a folyó 14 helyen törte át a védvonalakat. Emberek húzódtak a háztetőkre és szalmakazlakra; magyar és szovjet katonák kétéltű járművekkel mentették a lakosságot, a jégtorlaszokat pedig nemcsak robbantották, hanem a hadsereg repülőgépekkel és tüzérséggel is próbálta megbontani azokat. A korabeli mentés mérete egészen elképesztő: egyetlen mohácsi kiindulópontra mintegy 2400 lakost és 540 katonát menekítettek ki, miközben a környező települések ezrével fogadták be az otthonukat elvesztő embereket. Hetven év. Ugyanaz a folyó, az egyik történetben túl sok belőle, a másikban ijesztően kevés…
Mohácstól délre, a Gabriella-sziget belső ágában alacsony vízállásnál egy hajóroncs bukkan elő. Nem idén került elő először: a Duna–Dráva Nemzeti Park szerint már mintegy 270 centiméteres mohácsi vízállásnál láthatóvá vált. Kapitányunk sem állította biztosan, pontosan milyen hajót látunk – és nem véletlenül, mert a roncsról sokáig egészen más történet keringett. A helyi legenda szerint ugyanis az 1960-as évek végén a vízügy süllyesztette el folyamszabályozási céllal- több másik feltételezett hajóval együtt.

Csakhogy ez nem igaz. A nemzeti park által összegzett kutatás szerint négy vízi járművet a második világháború idején a szovjet hadsereg süllyesztett el. Egyikük az egykori Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság csöves pontonja volt; a másik három a Honvédkincstárhoz tartozott: katonai ponton, valamint egy vas- és egy fadereglye, amelyeket aknakutatásra, illetve aknarobbantásra használtak. De van egy ötödik történet is: a zátonnyal egy vonalban, a Duna sodorvonala felé, már a mederfenéken nyugszik a Slovenia nevű lapátkerekes vontatógőzös, amely 1944 őszén aknára futott. A folyó tehát ezen a helyen szó szerint történelmet ír, és amikor apad, szinte régész módjára dolgozik…

Arany a mohácsi homokban
Sétahajónkon elhangzik egy másik történet is, ami elsőre inkább mesének tűnik: arany van a Dunában. És bármily hihetetlen: a történet nagyon is igaz. Az aranytartalmú kőzetek mállásakor kiszabaduló fémet a folyók magukkal szállítják, majd ott rakják le, ahol a víz energiája csökken. Mivel az arany sűrűsége jóval nagyobb a homok és a kavics legtöbb ásványáénál, megfelelő mosással elkülöníthető tőlük. És bizony ennek hagyományát az elmúlt években Mohácson is kezdik feleleveníteni.
Magyar Néprajzi Lexikon szerint a régi aranykereső nem kezdett vaktában ásni: úgynevezett lapátpróbát végzett. Feketére égetett lapáttal mintát vett a fövenyből, mert a sötét felületen könnyebb volt meglátni a sárgán csillanó parányi aranyszemcséket. Ha a próba ígéretes volt, felállította enyhén lejtő aranymosó padját, amelyen rovátkák vagy posztó fogták fel a nagy sűrűségű szemcséket, miközben a víz a könnyebb homokot továbbmosta. A helyi hagyomány szerint a múlt század elejéig több család élt a térségben aranymosásból, és a Duna Safari ma éppen ezt a régi mesterséget eleveníti fel: a Ficánkával homokszigetre viszik az utasokat, ahol maguk is kipróbálhatják a mosást.

A Mohácsi Hírlap 1932. december 4-i számában egy rövid hírt közölt arról, hogy a Garam torkolatánál ismét próbálkoznak a dunai aranymosással. A mohácsi újságíró erre félig tréfásan felvetette: munkanélküli van, Duna van, miért ne néznék meg a mohácsi iszapot is – hátha akad benne „egy kis aranyporocska”. Hiába: a gazdasági világválság idején még a folyó homokjában csillanó néhány szem arany is a remény történetévé tudott válni.
A halászat évszázados hagyománya
Az aranyászok mellett évszázadokon át a halászok is uralták ezt a tájat. Kölked régi lakosságának egy része földművelésből, másik része halászatból élt- így a Duna áradása egyszerre jelentett veszélyt és megélhetést is. A régi ártéri halászat azonban nagyon különbözött attól, amit ma horgászatként elképzelünk. A halász nem feltétlenül ült a főmeder partján arra várva, hogy arra ússzon egy hal. Ismerte a fokokat és az ártéri tavakat, tudta, merre vonul a hal áradáskor és hol tér vissza apadáskor. Rekesztéseket, varsákat, vejszéket alkalmazott; és a néprajzi adatok szerint egy-egy megfelelően elhelyezett szerkezettel olykor naponta több mázsa halat is foghatott.

A folyószabályozásokkal azonban nemcsak a meder változott meg: egy egész halászati rendszer is eltűnt. A folyót leválasztottuk árterének jelentős részéről, a fokok szerepe visszaszorult, a mellékágak egy része elvesztette rendszeres kapcsolatát a főmederrel. és ha mindez nem lenne elég, újabb változás következett. A halászat visszaszorulásával ugyanis egy olyan faj gyérítése is nehezebbé vált, amelyet eredetileg maga az ember telepített be.
Következik a busa története…
A mohácsi Duna és mellékágainak halvilága nemcsak azért változott meg, mert átalakítottuk a folyót. Az ember új szereplőket is behozott ebbe a rendszerbe, köztük a busát, amelynek története szinte tankönyvi példája annak, hogyan válhat néhány évtized alatt egy gazdasági értékből ökológiai probléma. A Kelet-Ázsiából származó busafajokat eredetileg ugyanis nem véletlenül telepítették Magyarországra: gyorsan növő, nagy testű halakról van szó, amelyek a vízben lebegő apró planktonszervezetek kiszűrésével jutnak táplálékhoz. Ami azonban egy halastóban kifejezetten előnyös tulajdonság lehet, az egy természetes vízben már egészen más következményekkel járhat. Ha ugyanis sok busa él ugyanazon a területen, hatalmas mennyiségű planktont fogyaszthatnak el, vagyis éppen annál a táplálékhálózati alapnál avatkoznak be, amelyre számos más vízi élőlény (közvetlenül vagy közvetve) szintén támaszkodik. Hatásuk természetesen függ az adott víztértől és az állomány nagyságától, ezért nem arról van szó, hogy ahol megjelenik néhány busa, ott eltűnnek az őshonos halak- a nagy állomány azonban már képes megváltoztatni egy teljes vízi ökoszisztéma működését.

A történet másik fele az, hogy a busát jóval könnyebb volt hálóval nagy mennyiségben kifogni, mint ma horgászbottal kiemelni. Magyarország természetes vizein 2016-tól megszűnt a kereskedelmi célú halászat, ezzel pedig visszaesett a busa rendszeres, nagy tömegű kifogása is. A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem kutatói a hazai busaállomány gyérítését elemezve arra jutottak, hogy a horgászat önmagában nem tudja pótolni a kereskedelmi halászat megszűnésével kiesett eltávolítást, ezért az érintett vizeken indokoltnak tartják a célzott, szelektív ökológiai halászatot. Hogy ez Mohács környékén mennyire nem elméleti kérdés, arra a Külső-Béda szolgáltat látványos példát. 2026 májusának mindössze két napján két horgász 57 busát fogott itt, összesen 285 kilogramm tömegben. Egy évvel korábban ugyanezen a holtágon egy másik célzott horgászat során 86 példány, összesen 423 kilogramm busa került horogra. Ezek a rendkívüli fogások önmagukban természetesen nem alkalmasak az állomány nagyságának tudományos becslésére, arra azonban nagyon is jók, hogy érzékeltessék: a Mohács környéki mellékágakban jelentős busatömeg lehet jelen.

És ebben rejlik a busa-történet különös ellentmondása. Nem egy magától idekerült „rossz halról” beszélünk. Mi telepítettük be, mert hasznosnak gondoltuk, majd évtizedekkel később nekünk kell azon dolgoznunk, hogy kordában tartsuk az állományát. A mohácsi Duna és Külső-Béda pedig különösen jól megmutatja, miért nem elegendő egyszerűen arra várni, hogy a horgászok kifogják: egy planktonszűrő, csapatokba verődő, nagy testű hal tömeges eltávolítására a horgászat egészen más hatékonyságú eszköz, mint az egykori hálós halászat. A busa története így valójában nem is elsősorban a busáról szól, hanem rólunk. Arról, hogy egy folyó élővilágába történő beavatkozás következményei olykor csak évtizedek múlva válnak igazán láthatóvá – és sokkal nehezebb visszafordítani őket, mint ahogyan annak idején elindítottuk…
Egy különleges, védett tüskés növény
Hajónk kapitánya arról is mesélt, hogy valahol a csendesebb, növényzettel benőtt vizekben egy másik furcsaság is előkerülhet: a sulyom (Trapa natans). Ez a különleges vízinövény Mohács környékén egyáltalán nem tájidegen ritkaság: természetes elterjedési területei között a hivatalos természetvédelmi fajadatbázis külön megnevezi a Mohácsi-síkot és a Mohácsi-szigetet is. Magyarországon védett, természetvédelmi értéke tövenként 5000 forint.

Termése úgy fest, mintha valaki egy apró középkori fegyvert dobott volna a vízbe: kemény, fekete, több szarvszerű tüskével. És ezt a bizarr termést valaha elődeink meg is ették. És még csak nem is szükségélelmiszerként, hanem rendszeresen. Az Ormánságban az asszonyok egész héten gyűjtötték a sulymot, szombaton megfőzték, vasárnap pedig kosárban vitték eladni. A tüskés termést különleges módon szedték: egy hosszú rúd végére bunda- vagy gubadarabot erősítettek, azt húzták végig a vízben, a sulyom tüskéi pedig beleakadtak a gyapjúba. Főzve, sütve fogyasztották, lisztjéből pogácsát is készítettek. Az Alföld városi piacain még a két világháború között is árulták, a sárospataki uradalom halászainak pedig 1648-ban sulymot is be kellett szolgáltatniuk. De még ennél is messzebb vezet a története: a régészeti adatok szerint Európában már a neolitikumban és a bronzkorban is fogyasztották.
Mohácson a Duna nem háttér, hanem főszereplő
Hajónk visszafelé fordul, de a történetek még nem érnek véget. Mohácson ugyanis nem egyszerűen egy város épült a folyó mellé: a Duna valaha szó szerint belefolyt a város működésébe is. Amikor Evlia Cselebi oszmán világutazó 1663-ban Mohácson járt, a Duna-parti palánkvárat négy bástyával írta le. A vár egyik kapuja – a Vízi kapu – közvetlenül a Dunára nézett, előtte hajómalmok működtek, a várárkot pedig a Duna vizével töltötték fel. Képzeljük el ezt a várost! A folyón malmok ringanak, halászcsónakok járnak, a várárkot ugyanaz a víz tölti ki, amin kereskedők érkeznek. A parton árut rakodnak, a mellékágakban halásznak, valamelyik fövenyen pedig talán aranyász hajol a fekete lapát fölé… A Duna itt nem háttér: infrastruktúra, műhely és védelem egyszerre…

Mire a Ficánka ismét Mohács felé tart, könnyű úgy éreznünk, mintha egyetlen hajóút alatt több különböző Dunát láttunk volna. A mai folyót, amelynek rendkívül alacsony a vízállása; a 19. századi folyót, amely még fokokon keresztül árasztotta el a Kölked környéki mélyedéseket; a középkori és kora újkori Dunát, amelynek főága máshol húzódott, mint ma; az aranyászok folyóját; a halászok birodalmát; a hajómalmok mindennapjait; az 1944-es Dunát, amely hajókat temetett a medrébe és az 1956-osat, ami jéggel és vízzel rohanta le a Mohácsi-szigetet. Ugyanaz a folyó, de mégsem ugyanaz…
Ezekkel a sokfelé cikázó gondolatokkal a fejünkben felmerül az a kérdés is bennünk, hogy vajon meddig jut el a víz a tájban? Kapcsolatban marad-e a főmeder a mellékágakkal? Kapnak-e vizet az ártéri élőhelyek? Meddig őrzik meg a holtágak azt a vízi világot, amely miatt Béda-Karapancsa Európa egyik különleges ártéri területe? Mi történik a halakkal, a vízi gerinctelenekkel, a nádasokkal, a partfalba költő madarakkal, ha a kapcsolat egyre ritkábbá válik? Megannyi kérdés, megannyi aggodalom, megannyi forgatókönyv… Egyetlen száraz nyárból természetesen nem lehet megjósolni a Duna jövőjét, hiszen a kisvizek és árvizek mindig is hozzátartoztak a folyó természetes életéhez, és éppen Mohács története bizonyítja, hogy milyen hatalmas kilengésekre képes ez a rendszer.

De amikor egy hajóút során olyan tájrészleteket látunk szárazon, amelyeket a vízhez kötünk; amikor a mellékágak járhatósága beszűkül, amikor háborús roncsokat rajzol ki az apadás, és amikor műszaki eszközökkel kell vizet visszajuttatnunk olyan élőhelyekre, ahová egykor maga a folyó vitte el azt, akkor érdemes odafigyelnünk! Utunk során mindösszesen néhány tíz kilométert tettünk meg, valójában azonban jóval messzebbre jutottunk. Velünk utaztak a fokokat ásó halászok, a fövenyt fekete lapáttal vizsgáló aranyászok, a hajómalmok molnárai, a sulymot gyűjtő asszonyok, az 1944-ben elsüllyedt hajók és az 1956-ban az ár elől menekülő Mohácsi-szigetiek is. Körülöttünk pedig ott volt a jelen Dunája: szélesre nyílt partjaival, hatalmas fövenyeivel, sekélyedő mellékágaival és azzal a különös képességével, hogy amikor visszahúzódik, egyszer csak láthatóvá teszi mindazt, amit máskor elrejt előlünk…
Mert amikor a Duna ennyire kevés vizet visz, meglepően sok történetet hoz felszínre!

260 millió éves kövek. Használjuk őket, vagy hagyjuk meg a hegyet?
Közös kultúránk a vörös kővel a Balaton partján, a jövő építészeti kihívásai













