Ha általánosságokba nem is bocsátkoznék, a saját megélésemet szívesen megosztom. Lassan 30 éve járok oda, már minden régióját bejártam ennek a varázslatos szigetnek, vannak ottani barátaim, és több könyvet is elolvastam Szicília – hihetetlenül gazdag, a világon egyedülálló – történelméről. Ismerem néhány szokásukat, szertartásukat, voltam családi vacsorán, piacokon, operában, és - ha csak kívülállóként is - egy nagyon részleges képet talán már kaptam.
Most nem említeném a 10000 (igen, tízezer) éven átívelő emberi történelmével magyarázható régészeti, építészeti, és kulturális csodáit, melyekbe úton-útfélen belebotlik az ember. Nincs még egy hely a világon, ahol ilyen koncentrációban található ennyi kincs a múltból. Szerintem egy élet nem elég arra, hogy miden látnivalóját megismerhessük.
És akkor még csak az épített műemlékeket említettem meg, a természeti csodákat nem. Az első, ami az eszedbe jut, talán az Etna vulkán. De a nemzeti parkok, a csodás tengerpartok (melyekre helyenként majdnem épen marad görög templomokból tekinthetsz le), az Alcantara szurdok, mind a természet alkotta gyöngyszemek ezen a csodálatos nyakéken.
És mit mondjak a konyhájáról, ahol a görög, arab, normann, bizánci, római, spanyol, sváb és francia befolyás találkozott a helyi ízekkel, az Etna lávás földjén nőtt paradicsommal, naranccsal és pisztáciával?
Maga az életérzés azt gondolom, hogy leginkább a jelenből, az emberekből fakad. Az „intenzitás” a szó, amely talán legjobban átöleli mindazt, amit megtapasztaltam. A helyiek energiája, a hangos beszélgetések, a gesztikulálások, a gazdag emberei kapcsolatok. Gyakran egyszerűek, mégis autentikusak, ellenállhatatlanul kedvesek, nagyvonalúak és emberiek. Ugyanakkor hihetetlenül művelt emberekkel, akiket éppen csak megismertél, a legváltozatosabb témákról tudsz beszélgetni. Vibráló színek, mélykék ég és tenger, jázminillat, éles kontrasztok, amerre csak jársz.
Itt mindig azt érzem, hogy élek, hogy megelevenedek, hogy „nőbb vagyok”, mint bárhol máshol. Egyszer csak azon kapom magam, hogy „látnak”. A piaci árus is mélyen a szemembe néz - a csodás, feltehetőleg normannoktól örökölt türkizkék szemével. Otthon érzem magam, pedig igazából nincs semmi közöm a helyhez, azon kívül, hogy örökre és végérvényesen beleszerettem.
Sokan azt hinnék, hogy Szicília egy „elmaradott” hely. Én meg azt gondolom, hogy ők – talán tudat alatt – eldöntötték, mi az, ami igazán fontos, és az anyagi javak felhalmozásánál fontosabbnak tartják az emberi kapcsolatokat. Ezért látsz kisöregeket a padokon ülni, beszélgetni, kártyázni, boltosokat hosszan csevegni a vevőkkel, családokat együtt sétálni, ebédelni, vacsorázni. Az esküvőkre és a temetésekre csodásan feldíszítik a templomokat, elegánsan felöltöznek, tömegesen jelen vannak, és „megadják a módját”, hogy valakit a közös jövőbeni, vagy az utolsó útjára elkísérjenek.
De az érzelmi kifinomultságon túl van egy megszelídíthetetlen oldaluk is. A történelem és az Etna kitörései, a földrengések, a tsunamik megerősítették, ellenállóvá tették őket. Bár sokan pont ezek miatt az okok miatt kénytelenek voltak emigrálni, azok, akik maradtak, hihetetlenül büszkék a kollektív életerejükre, a szigetükre, és ragaszkodnak a földjükhöz, a gyökereikhez. Talán ezért érzem azt, hogy ott még „normális” a legtöbb ember: tudják, hogy honnan jöttek, hol, és kivel fogják leélni az életüket. A család, a barátok szentek. Lehet, hogy kis autókkal járnak (mással nem is férnének el a szűk kis utcákban), de a szívük hatalmas.
Szicíliát mindenki a saját filterén keresztül értelmezi. Mindenkin más gombokat nyom be. De valamit biztosan benyom.
Van egy kifejezés: „Mal di Sicilia”, ami azt jelenti, hogy honvágyad van utána, még akkor is, ha nem az otthonod. Sok utazó számol be erről a mély vágyakozó érzésről azután, hogy elhagyja a szigetet. E sorok írója is közéjük tartozik.
Fotók: 123rf
