Az Alföld városait járva hamar rájövünk, hogy a táj látszólagos egyformasága mennyi különbözőséget rejt. Egykori uradalmak, kastélyok és kúriák, évszázados parkok, templomtornyok, régi malmok, gyógyvizek, élő-és holt vizek, valamint történelmi sorsfordulók rajzolják ki azt a világot, amelyben két alföldi település sohasem teljesen egyforma.
Van egy város valahol az Alföld közepén, ahol a fentieken túl a víz és a természet szoros közelsége határozza meg igazán a tájat és a hangulatot egyaránt: Szarvas. Itt a víz és a precízen megtervezett zöldterületek lépten-nyomon jelen vannak. A Szarvasi Holt-Körös végigkíséri a város életét: partján kastélyok, kertek, ligetek és nyaralók sorakoznak, fölé szabadtéri színház színpada nyúlik, vizében különös mocsárciprusok légzőgyökerei emelkednek, néhány kilométerrel távolabb pedig Magyarország legnagyobb arborétumának fái hajolnak fölé.
Szarvast lehet nézni, fényképezni és felfedezni, mégis leginkább megélni érdemes. A város hangulata ugyanis nem egyetlen látványosságához kötődik, hanem ahhoz, ahogyan a víz, a parkok, az épületek és a régi történetek egymás mellé rendeződnek. Az ember elindul a parton, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy már nem is a következő látnivalót keresi, hanem egyszerűen csak jól esik sétálni, gyönyörködni, megpihenni, itt lenni.
A várost átszelő Szarvasi Holt-Körös
Szarvas környékét nehéz elképzelni a Körösök említése nélkül. A folyószabályozások során levágott egykori kanyarulatokból holtágak alakultak ki, amelyek ma egyszerre őrzik az ártéri táj múltját, szolgálják a vízgazdálkodást, és biztosítanak élőhelyet a vízi, valamint a vízparti élővilágnak, nem utolsó sorban még a szabadidős tevékenységeknek is. A várost átszelő Szarvas–Békésszentandrási Holt-Körös, közismert nevén a Kákafoki-holtág 29,2 kilométer hosszú, vízfelülete mintegy 207 hektár. A Hármas-Körös bal parti holtága a 19. századi folyószabályozások idején alakult ki, az élő folyóval pedig ma mesterséges vízpótló rendszeren keresztül áll kapcsolatban.
Ezek a számok azonban keveset mondanak el arról, milyen sokféle arcát mutatja a víz. Egyes szakaszain nyaralók, kertek és csónakkikötők sorakoznak, máshol idős fák hajolnak a part fölé, nádasok, szabad vízfelületek és természetközelibb részek váltják egymást. A holtág egyszerre üdülőterület, horgászvíz, sportpálya, szabadidős tér, természeti élőhely és a város egyik legfontosabb tájképi eleme.
A Körösök vidékének természeti értékeit a Körös–Maros Nemzeti Park is őrzi. A víz közelében mocsári teknősökkel, tőkés récékkel, bakcsókkal, vízisiklókkal és jégmadarakkal találkozhatunk, a felszín alatt pedig halak, kétéltűek és vízi gerinctelenek sokasága él.
Ebbe a világba enged közelebbi bepillantást a Jégmadár vízi tanösvény. Az útvonal a Körösvölgyi Állatpark kikötőjétől indul, és az Anna-ligetet szegélyező, mintegy egy kilométeres holtági szakaszon vezet végig. Nyolc, vízen elhelyezett állomása többek között a jégmadár, a mocsári teknős, a kecskebéka, a ponty és a bakcsó életét mutatja be. A tanösvény, mely hazánk 5. legnagyobb állóvizén kapott helyet, csak vízi járművel, kajakkal, kenuval vagy csónakkal járható be, így igazán egyedi élményt nyújt.
Színház a víz fölött
A Szarvasi Holt-Körös partján sétálva egyszer csak egy különös kulturális térhez érkezünk. A Szarvasi Vízi Színház 2011 nyarán kezdte meg működését, közel ezer férőhelyes nézőtere pedig egy stilizált vár és egy amfiteátrum formavilágát idézi. Színpada a víz fölött áll, így a díszlethez a túlpart növényzete, a Holt-Körös felszíne és az esti égbolt is hozzátartozik. A nyári évadban színházi előadások, zenés produkciók, musicalek, operettek, koncertek és gyermekműsorok váltják egymást. Kevés olyan szabadtéri színház van Magyarországon, ahol a természeti környezet ennyire közvetlenül része az előadás hangulatának.
A színház környéke nappal is megér egy sétát. Innen néhány perc alatt elérjük az Erzsébet-liget idős fáit és tágas gyepfelületeit. Bár közel járunk a város központjához, az árnyas utakon haladva ez nem mindig érződik. A lombok megszűrik az utcák zaját, a Holt-Körös közelsége pedig sajátos, párásabb levegőt és vízparti hangulatot ad a parknak. A liget környékén is jól látszik, hogy Szarvason a városi és a természeti tér mennyire fontos kiegészítői egymásnak. A holtág túloldaláról megkapó fotók készíthetők a színház épületéről.
Mocsárciprusok a Szarvasi Holt-Körös partján
A város egyik legkülönösebb természeti látványosságát a Szarvasi Holt-Körös partján álló mocsárciprusok jelentik. Ezek a fák Észak-Amerika délkeleti részének mocsaras, időszakosan vízzel borított területeiről származnak. Nevükkel ellentétben nem valódi ciprusok, hanem lombhullató tűlevelűek: ősszel lombjuk bronzvörösre, rozsdabarnára színeződik, majd a tűlevelek lehullanak, így az őszi napsütésben kifejezetten varázslatosak.
A mocsárciprus nedves talajon vagy sekély vízben különös, cseppkőre, kúpos cölöpre emlékeztető légzőgyökereket fejleszthet. Ezek a talajból vagy a víz felszíne fölé emelkedő növényrészek kedvező körülmények között akár 70-100 centiméteres magasságot is elérhetik.
Látványuk szinte vonz, hogy hosszú percekre megálljunk előttük. A hatalmas törzsek, a vízből előbújó gyökerek, a körülöttük fodrozódó holtág és a háttérben húzódó színházépület együtt olyan látványt alkotnak, amelyet nehéz összetéveszteni bármi mással. A mocsárciprusok szarvasi meghonosítása a Bolza család kertépítő munkájához kötődik. Ma nemcsak a városi partszakaszokon, hanem az arborétum több pontján, a hajókikötő környékén, a gyepfelületeken és a Parkerdő szélén is találkozhatunk velük. Annyira hozzátartoznak Szarvas képéhez, mint a part menti kastélyok és napjaink nyaralói, a Vízi Színház vagy a Pepikert idős fái.
A Bolza család kertjei
Ha Szarvas parkjairól, növényritkaságairól és különleges fáiról beszélünk, újra és újra előkerül a Bolza család neve. Az olasz eredetű família szarvasi története a 18. század végén kezdődött. Bolza Péter tábornok 1798-ban, Stockhammer Antóniával kötött házassága révén lett szarvasi földbirtokos. Fiuk, Bolza József és felesége, Batthyány Anna már tudatos kertépítésbe kezdtek. Bolza Józsefet Pepi grófként ismerték, és a szarvasi hagyomány szerint bécsi évei, valamint a schönbrunni kastély parkja is nagy hatást gyakorolt rá. Hazatérve ennek a kertkultúrának egy részét szerette volna átültetni az Alföldre.
A család első jelentős szarvasi kertje a Batthyány Annáról elnevezett Anna-liget volt. A telepítések azt is bizonyították, hogy gondos tervezéssel, megfelelő növényválasztással és kitartó munkával az Alföld szárazabb éghajlati, illetve sajátos talajviszonyai között is létrehozható fajokban gazdag, árnyas park. A Szarvasi Holt-Körös partján álló Bolza-kastély ugyancsak a család emlékét őrzi. Az épület előtt Romulust és Remust tápláló farkasanya szobra áll, amely a família olasz gyökereire utal. A kastély környékéről a vízpart mentén tovább haladva famatuzsálemek, szabadtéri kertrészek és újabb mocsárciprusok kísérnek bennünket, miközben közeledünk a Bolzák kertépítő munkájának legismertebb örökségéhez, az arborétumhoz.
A Pepikert története
A Szarvasi Arborétumot a legtöbben Pepikertként ismerik, bár a ma látható kert több nemzedék munkájának eredménye. Az első telepítések Bolza Józsefhez kapcsolódtak, a jelenlegi arborétum területének nagyobb arányú kialakítását és fejlesztését azonban később Bolza Pál folytatta.
A Körös szabályozását követően, az 1890-es évektől értékes fákat telepítettek át az Anna-ligetből a mai arborétum magasabban fekvő, árvíztől kevésbé veszélyeztetett területeire. Emellett Európa és a világ számos vidékéről érkeztek növényritkaságok. Közülük sok nemcsak életben maradt, hanem alkalmazkodott az alföldi nyarakhoz, a téli hidegekhez és a változó vízellátáshoz is. Bolza Pál az 1940-es években az állam gondjaira bízta az arborétumot, ezzel segítve, hogy a gyűjtemény egysége fennmaradjon. A kert azóta kutatási, oktatási és természetvédelmi feladatokat is ellát, miközben továbbra is Szarvas egyik legfontosabb látogatóhelye és természeti, turisztikai vonzereje.
Az arborétum ma 82 hektáron terül el, amelyből 65 hektár látogatható. Mintegy 1600 fa- és cserjefaj, illetve -fajta él itt; a gyűjteményt több száz fenyőváltozat és számos lágyszárú növény egészíti ki. Ezek a számok érzékeltetik a kert méretét, valódi léptéke azonban csak séta közben válik érthetővé, melynek során szép számban összegyűjthetők a kilométerek.
Az utak mentén pávák lépkednek, a hatalmas lombkoronák alatt egyik kertrészletből a másikba érkezünk, a széles gyepfelületek pedig időnként hosszú távlatokat nyitnak, máskor szinte folyosó szerűén hajol fölénk a növényzet. Néhány kanyar után úgy érezhetjük, hogy teljesen magunk mögött hagytuk a várost, pedig mindvégig annak teljes közelségben, határában járunk.
Egy mamutfenyő az európai parképítés hőskorából
A Pepikert egyik legértékesebb fája az 1873-ban ültetett hegyi mamutfenyő. A faj kaliforniai hazájában akár százméteresre is megnőhet, és több ezer éves kort érhet meg. A szarvasi példány természetesen ennél jóval fiatalabb és alacsonyabb, mégis tekintélyes: magassága eléri a 35 métert, törzsének átmérője megközelíti a 180 centimétert, kerülete pedig meghaladja a hét és fél métert.
Mivel Európa parkjaiban csak az 1870-es évek táján kezdték nagyobb számban telepíteni a fajt, a szarvasi fa a kontinens legkorábbi ültetésű mamutfenyői közé tartozik. Vastag, vörösesbarna kérge, széles törzse és magasba keskenyedő koronája mellett állva nehéz nem arra gondolni, mi mindenről mesélhetne ez az óriás, mióta elültették.
A kunhalom tetején álló Kilátó
A Pepikert központjában, egy kunhalom tetején áll az a kis építmény, amelyet ma is Kilátónak neveznek, pedig nem is hajaz rá. A helyszíni ismertető szerint a 19. század végén emelték, Bolza Pál pedig gyakran teázott itt feleségével, Vigyázó Jozefával. A tető alá hozott kör alakú padot a millenniumi év kertészeti kiállításán vásárolta.
A kunhalom tetejéről egykor egészen a Körösig el lehetett látni, hiszen a ma tekintélyes méretű fák akkor még fiatalok voltak. A víz már nem látszik innen, a gyepes nyiladék azonban ma is a kert egyik meghatározó tengelye. A „Nagy-Vue” néven emlegetett látványvonal a francia kertek világát idézi, és érzékelteti, hogy a Pepikert nem véletlenszerűen egymás mellé ültetett növények gyűjteménye, hanem tudatosan megkomponált táj.
Víztorony és bolgárkertészek
Az arborétum története nemcsak különleges fákból és romantikus kerti részletekből áll. A kert fenntartásához mindig szükség volt gyakorlati tudásra, vízre és jól működő műszaki megoldásokra is. A Konyhakert területén egykor a Szarvason élő bolgárkertészektől átvett barázdás öntözést alkalmazták. A Bolza család által emelt víztorony felső tartályából a terület széléig vezették a vizet, majd a felszín természetes lejtését kihasználva csörgedeztették végig a zöldséges- és virágágyások, valamint a gyümölcsfák között.
A víztorony ma is része az arborétum vízellátásának. Alsó szintjén két nagy teljesítményű szivattyú dolgozik, amelyek száraz időszakokban összesen 24 hektár öntözésében, továbbá az üvegház, a konténertelep és a növényáruda vízellátásában segítenek. A régi épület így nem pusztán kerttörténeti emlék, hanem ma is működő része annak a rendszernek, amely életben tartja a növénygyűjteményt.
Bolza Mariette útja a kertben
Az arborétumot körbejáró, mintegy 2,5 kilométeres Bolza Mariette sétány tíz ismertetőtáblán keresztül mutatja be a grófnő életét, családját és a kert egyes részeit. Az útvonal a főbejárat közeléből indul, majd a különböző gyűjteményeken, a Parkerdő környékén és a Szarvasi Holt-Körös felé vezető utakon halad tovább.
A sétány egyik táblája Bolza Pál egykori pihenőhelyénél áll. Mariette visszaemlékezése szerint édesapja általában csónakkal érkezett szeretett kertjébe, ebédjét pedig gyakran ide kérette. Ez az apró történet közelebb hozza a kert egykori mindennapjait: a Bolzák számára a Pepikert nem csupán reprezentatív birtok vagy növénygyűjtemény, hanem megélt, személyes tér volt.
Az útvonal a Szarvasi Holt-Körös partján kialakított kikötőhöz is elvezet. A víz felé tartó út elválasztja egymástól a történeti Bolza-birtok kertrészeit és a később kialakított Parkerdőt, amelynek telepítése az alföld fásítási programjához kapcsolódva 1964-ben indult meg. A terület 2014 óta szabadon látogatható.
Kicsiben bejárható ország
Az arborétum szomszédságában 2013-ban nyílt meg a Mini Magyarország makettpark. Magyarország és a történelmi országterület jellegzetes épületeinek kicsinyített másai között sétálhatunk, miközben vonatok haladnak át hidakon és viaduktokon, hajók jelennek meg a miniatűr vizeken, egyes épületek pedig hanggal vagy mozgással kelnek életre.
Bármilyen útvonalat választok az arborétumban, előbb-utóbb mindig kisétálok a Szarvasi Holt-Körös partjára. Előttem a víztükör, a túlparton házak és nyaralók sora, mögöttem pedig a kert hatalmas zöldje. Néha egy csónak siklik el, máskor egy kajak vagy kenu töri meg néhány pillanatra a víz felszínét, majd újra visszaáll a tükörsima csend és nyugalom. Ezen a partszakaszon számomra valahogy megváltozik az idő érzékelése. Hallgatni a madarak énekét, a levelek mozgását és néhány távoli hangot, aztán ismét a csend hallható hallhatatlanságát. Itt sosem érzem, hogy sietnem kellene a következő látnivalóhoz, és azt sem, hogy folyamatosan az órát kellene figyelnem, egyszerűn mintha megszűnne idő és tér.
Ezt az élményt nehéz pontosan visszaadni. Le lehet fényképezni a vizet, el lehet mesélni a kert történetét, és fel lehet sorolni a különleges növényeket, de azt a nyugalmat, amely a Holt-Körös partján eléri az embert, mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia. Ez szinte olyan, mint egy terápia!
Tessedik Sámuel nyomában
Tessedik Sámuel 1767-ben érkezett Szarvasra, és élete végéig, több mint fél évszázadon keresztül szolgálta az itteni evangélikus közösséget. Lelkészi munkája mellett pedagógusként, agrárreformerként és gazdasági szakemberként is maradandót alkotott. Nem bonyolult elméleteket kívánt tanítani, hanem a mindennapi életben használható tudást. Talajjavítással, fásítással, takarmánynövények termesztésével, korszerűbb állattartással és új mezőgazdasági eszközök elterjesztésével foglalkozott. Kísérleteket végzett, bemutatókat tartott, és igyekezett meggyőzni a környék gazdálkodóit arról, hogy a hagyományos módszerek mellett érdemes új megoldásokat is kipróbálni.
1780-ban gyakorlati gazdasági iskolát alapított, ahol a tanulók az általános műveltség mellett mezőgazdasági és kézműves ismereteket is elsajátíthattak. Munkásságának jelentőségét éppen ez a gyakorlati szemlélet adta: a tudást nem önmagáért, hanem a helyi közösség életének javításáért tartotta fontosnak.
Emlékét a belváros több helyszíne őrzi, közülük az egyik legfontosabb az evangélikus Ótemplom. A ma álló épület Tessedik Sámuel és Boczkó Dániel lelkészi szolgálata idején készült el, és 1788 adventjén szentelték fel. Építésének megszervezése nagyrészt Tessedik munkájához kapcsolódott. Munkásságáról a róla elnevezett múzeum kiállításai mesélnek tovább. A város régi mezőgazdasági kultúráját idézi fel a ma is látogatható Szárazmalom is, ahol egykor állati erővel működtetett szerkezet őrölte a gabonát. A malom egyszerre ipartörténeti emlék és annak a világnak a kézzelfogható maradványa, amelynek korszerűsítésén Tessedik egész életében dolgozott.
A történelmi Magyarország közepén
A Szarvasi Holt-Körös partján álló, szélmalmot formázó emlékmű a történelmi Magyarország földrajzi középpontját jelöli. A helyet Mihályfi József szarvasi tanár számításai alapján, az 1880-as évek elején határozták meg, a kijelölt ponton pedig 1939-ben emelték fel a négyszárnyú vitorlával ellátott malmot.
A ma történelmi emlékhelyként számon tartott építmény nemcsak az ország egykori középpontját jelzi: a történelmi Magyarország trianoni békeszerződésben rögzített szétszakadására és viharjaira is emlékeztet. A Holt-Körös partján álló malom ezért Szarvas egyik legfontosabb történelmi jelképe.
Ahol jó egy kicsit tovább maradni
Amikor Szarvasra gondolok, megelevenedik előttem ez a csodás útvonal, amelyet a természet és a történelem apró darabkái fűznek felejthetetlen, ragyogó gyöngysorrá. A Szarvasi Holt-Körös víztükre, a mocsárciprusok különös gyökerei, a Vízi Színház esti fényei, a Bolzák kertjeinek idős fái, a mamutfenyő széles törzse és az arborétumban sétáló pávák együtt őrzik számomra a város hangulatát.
És közben arra is gondolok, mennyi minden maradt még Szarvasból, amiről ezúttal nem írtam. A város főutcájának, a Szabadság útnak a látképe, a régi Szárazmalom, Bajcsy-Zsilinszky Endre szülőháza, a Történelmi Emlékút és a Szent Klára Gyógyfürdő egyaránt újabb történeteket tartogat. Szarvas ezért nemcsak egy fél napos vagy egynapos látogatást érdemel, és jóval több egy színházi előadásnál, egy arborétumi sétánál vagy a Holt-Körös partján elfogyasztott kávénál. Ez a város inkább lelassulással, a felfedezésre szánt idővel és nyugalommal eltöltött napokat kér, hiszen itt a látnivalók nem egyszerűen kipipálandó állomások, amelyek után máris indulhatunk tovább.
Vannak helyek, amelyekre a látványosságaik miatt emlékezünk, másokhoz egy történet vagy egy különleges épület köt bennünket. Szarvast számomra az az egyszerű érzés teszi igazán emlékezetessé, hogy a Holt-Körös partján, a természet és az ember által közösen alakított táj varázslatos világában mindig jó egy kicsit tovább maradni.
Fotók: Demecs Norbert
