Az emberi vágy a felfedezésre egyidős az emberiséggel, a kíváncsiság, az új keresése mindig is hajtotta az embert, ez egyben a fejlődés és a túlélés záloga is volt. Ma már tudjuk, hogy a felettébb élénk felfedezési vágy mögött a DRD4-7R gén jelenléte döntő. Ezt a génvariánst „felfedező génnek” is nevezik, lehet, hogy az újra és újra útra kelést, a „vándorviszketegség”-et is ez okozza. Az újdonság keresése, a fokozott kockázatvállalás, a rugalmasság és a gyors reakció is hozzátartozik eme gén hordozóinak tulajdonságaihoz. Antropológiai kutatások kimutatták, hogy azoknál a népcsoportoknál sokkal gyakoribb ez a génvariáns, amelyeknek ősei a történelem során őshazájuktól messzire vándoroltak, hosszú utat tettek meg évszázadok alatt.
A magyar felfedező-utazók kíváncsisága
A magyar felfedezők sikere mögött tudományos alaposságuk, alkalmazkodóképességük és rendkívüli kitartásuk állt, akár ez a gén okozta, akár nem. Mivel Magyarországnak nem voltak gyarmatbirodalmi törekvései, a magyar utazókat elsősorban a tudományos kíváncsiság, a magyarság eredetének kutatása és a keresztény missziós tudat vezérelte. Volt közöttük őshazakutató, szabólegény, nyelvész, geológus és szerzetes, de ami közös bennük, hogy mindannyiukat a világ megismerésének vágya hajtotta távoli tájak felé – tudhatjuk meg a Magyar Földrajzi Múzeum állandó kiállításából.
Az első magyar utazó Julianus barát volt
Aki sokszor kirándul a Börzsönyben, biztosan nem hagyja ki a nagy utazó nevét viselő kilátót, amelyhez rendesen fel kell kaptatni a Hegyes-tető 482 méteres ormára. Azt már viszont kevesen tudják, hogy a Domonkos-rendi szerzetes az első magyar utazónak számított. IV. Béla bízta meg a XIII. században, hogy társaival induljon keletre, és keresse meg a fellelhető magyarokat. A Volga vidékére jutott el, ahol magyar törzsekre is akadt, és hírt hozott a tatárjárásról. Jelentései fontos történelmi és földrajzi ismereteket jelentettek.
A későbbi évszázadokban sokan indultak Ázsiát meghódítani, az őshaza-kutató Kőrösi Csoma Sándor, Kaukázus neves kutatója, Déchy Mór, a sánta dervisként is ismert Közép-Ázsia kutató Vámbéry Ármin, a Kínai-alföld kutatója, jeles földrajzprofesszor Cholnoky Jenő, és az első magyarként a Fujira felmászó Széchenyi Béla, orientalista Germanus Gyula, Mongólia állatvilágának kutatója, Kaszab Gyula, és még sokan mások.
Teleki Sámuel Kelet-Afrikában folytatott expedíciót, de talán nála is érdekesebb a Nílus forrásvidékét kutató Sass Flóra élete. A filmre kívánkozó életű elárvult lányt rabszolgakereskedők adták el egy angol vasútépítő mérnöknek, akivel életre szóló társak lettek felfedezőútjaikon.
A várpalotai születésű Molnár Mária Új-Guineában, Manus szigetén folytatott misszionáriusi munkát, oktatott, gyógyított és jelentős néprajzi gyűjteményt juttatott haza Magyarországra. Tanulmányozta a trópusi természetet, a pápuák életmódját, szokásait, ezekről levelekben, illetve a Hét év a kannibálok földjén című könyvében számolt be. Missziója közben 1943-ban mártírhalált halt, emlékét a szigeten emlékmű és egy leányiskola viseli.
Négy világrész kalandora
Benyovszky Móric kalandos élete sokak előtt ismert az évtizedekkel ezelőtt játszott televíziós sorozatból, a Vivát, Benyovszky című magyar-csehszlovák kalandfilmből. Aki addig nem hallott a magyar főnemes-utazóról, aki birtokolta Madagaszkár királyi címét is, a kalandfilmből némi képet kaphatott Benyovszky viharos és változatos életéből. Aprólékos történelmi hűséget nem várhattunk a filmtől, de érzékletesen bemutatta egy nem mindennapi ember élettörténetét.
Dél-Amerikában misszionáriusként Éder Xavér Ferenc és Brentán (Brentano) Károly, vagy a később a Budapesti Növény- és Állatkertet alapító Xántus János folytattak felfedezéseket. A kiállítás tárgyi emlékei közül a legtöbb figyelmet kapó vitrin az, amelyben egy zsugorított emberfej, egy zanza látható. A latin-amerikai indiánok trófeája elkészítésének mikéntjét is elolvashatjuk, és libabőrösen gondolhatunk arra, hogy egy-egy utazóra is várhatott ez a fajta rítus, amivel az amazóniai jívaro indiánok a legyőzött fejét kikészítették. Úgy hitték, hogy a zsugorítással bebörtönzik az ellenség lelkét, és megakadályozzák, hogy bosszút álljon rajtuk.
Ausztrália, Óceánia magyar felfedezői, mint Fenichel Sámuel és Biró Lajos is sokat tettek a magyarok dicsőségéért, de az Északi-sarkon is járt magyar már sok száz évvel ezelőtt. Hell Miksa és Sajnovics János a Vénusz átvonulását igyekeztek megfigyelni a sarkkörön túl, 1769-ben, közben pedig megismerték a lappok kultúráját, nyelvét. A kiállításon az Antarktiszt kutató meteorológusok munkásságát is megismerhetik a látogatók.
Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán munkássága és trófeái fogadják a látogatókat. Mellettük pedig a többi vadász-író, Sáska László, Molnár Gábor írásos és tárgyi emlékei, akiknek útleírásai olyan szemléletesek és szenvedélyesek, oly magukkal ragadóak, hogy nehéz letenni őket. A Magyar Földrajzi Múzeum Magyar felfedezők című tárlata a közel hetven magyar utazó életútjának végigkísérésével egy óriási színes kalandtérképet tár elénk, amely megmutatja, hogy milyen szerepet játszott kis nemzetünk a Föld megismerésében, a térképek fehér foltjainak eltüntetésében.
A Glóbuszok termében pedig nem csak a múzeum földgömbjeiből láthatnak az érdeklődők válogatást, hanem a legjelentősebb magyar utazók útvonalait egy hatalmas térképen egyben láthatjuk, mintegy összegzésként. Némi büszkeséggel a szívünkben hagyhatjuk emléksorainkat a vendégkönyvben azzal a tudattal, hogy ezekre a bátor és elszánt emberekre ennyi év távlatából is méltán lehetünk büszkék. Miközben a múzeum kertjében elsétálunk legnagyobb felfedezőink mellszobrai előtt, végezzünk magunkban egy kis vizsgálódást: vajon bennünk mennyi lehet a DRD4-7R, felfedező génből? Vajon minket hajt-e utazási láz, a megismerési vágy, érzünk-e néha vándorviszketegséget magunkban?
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
