Ha valaki megkérdezi, hol találhatók Magyarország legszebb tájai, a legtöbben a Mátrát, a Bükköt, a Balatont vagy a Dunakanyart említik. Sokan úgy gondolják, hogy különleges természeti élményekért több száz kilométert kell utazni, híres látnivalókat kell felkeresni, és a legnépszerűbb úti célok előtt elkészíteni a kötelező fényképet, csak így lesz teljes az élmény. Közben pedig hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a valódi szépség sokszor sokkal közelebb hozzánk, akár csak egy karnyújtásnyira van tőlünk.
A természet és a benne található úti célok sosem attól válnak különlegessé, hogy egy hely, egy látnivaló, egy természetes vagy épített érték szerepel egy útikönyvben vagy turisták ezrei keresik fel. Akkor válik igazán értékessé, ha képes megérinteni bennünket. Ehhez pedig nem mindig kell hosszú utazás vagy nagy szenzáció. Néha elég kilépni a lakóhelyünk határába, és nyitott szemmel járni.
Többször írtunk már az Egy.hu “Barangoló” című rovatába Mátyásföldről, Budapest XVI. kerületének legszebb városrészéről. Az itt található ómátyásföldi villanegyed nem csak a kerület, de talán az egész főváros egyik legszebb szeglete, hiszen szecessziós stílusú villái, platánsorokkal ölelt ódon utcái, meseszép előkertjei és mindmáig egyszerre prominens, hívogató és üdítő külleme azonnal lenyűgözik az utazót. Aki erre jár, mindenképpen érdemes csatlakoznia a Kertvárosi Időutazó néven ismert Benedek Ágnes helytörténész sétáihoz, hiszen Ő nem csak kiválóan ismeri az egykori arisztokrata üdülőterület történetét, de együtt is dobban a szíve az egész hellyel. Korábban szerzőtársam, Halmos Monika és jómagam is készítettünk már vele interjút, melyek során szintén nagy lelkesedéssel mesélt a villák történetéről vagy éppen a tavaszi magnólia-virágzásról, mely párját ritkító szépség. Érdemes azonban néha kilépni a villák közül, s felfedezni azt is, mit rejt Mátyásföld határa.
Van egy jókora földdarab Mátyásföld keleti határában, melyről nem írnak az úti könyvek vagy a top tízes listák, mégis talán a főváros természeti területeinek egyik legkülönlegesebbje. Nem áll természetvédelmi oltalom alatt, nem vezet rajta turistaút, nincs tanösvény, vár, fokozottan védett állat-vagy növényfaj, sem múzeum vagy turisztikai látogatóközpont, mégis magával ragadó. Ez a különleges terület Budapest XVI. és XVII. kerületének határvidékén helyezkedik el. A Szilas-patak, a Naplás-tó, a Rákos-patak, valamint a pesti síkság találkozásánál egy olyan táj bontakozik ki, amely nemcsak természeti szépsége miatt figyelemre méltó, hanem földrajzi és történelmi szempontból is különleges.
Földrajzilag fontos határvonal, hiszen itt ér véget Duna menti síkságon belül található Pesti-hordalékkúpsíkság keletre terjedő lapálya, és innen kezdődnek a Gödöllői-dombság finoman hullámzó lankái. Ahogy Nagytarcsa és Pécel irányába tekintünk, a sík vidék lassan átadja helyét a domboknak, az erdőknek és a változatosabb felszínnek, míg a főváros magja fele fordulva a Budai-hegyek karéjával ölelt laposságon akad meg a szemünk. Ez a szinte észrevétlen átmenet különleges karaktert ad a tájnak, s ismét a természet ezerarcúságáról tesz tanúbizonyságot. Milyen érdekes belegondolni, hogy ha pár száz évvel ezelőtt állnánk itt, alattunk a Rákosmezei Országgyűlések színes sátrait pillanthatnánk meg az előbb említett lapályon, míg mögöttünk Pest-Buda éléskamráját, a Gödöllői-dombvidék szelíd oldalait. Ma pedig egy világváros pereme terül el a lábainknál.
A területet többféle névvel is illetik: nekünk, helyieknek “csak” a határ vagy “kapáló”, ám régi térképszelvényeken Pejácsevich-dűlőként és Urasági földekként, de Bökényföldeként is olvashatjuk. Erre utal a területet átszelő Bökényföldi út neve is. A legenda szerint a terület egykor egy Bökény nevű ember tulajdonában állt, aki örökös nélkül halálozott el, így az akkori törvények értelmében birtokai a királyra szálltak. IV. Béla a földterületet a Nyulak szigetén élő domonkos rendi apácáknak adományozta művelésre, akik egyúttal adómentességet is kieszközöltek.
A Bökényföldének nevezett terület sok száz évig művelés alá vont terület maradt, mígnem a napjainkban vele szomszédos Petőfikertet (Mátyásföld egyik negyede) az 1920-as–1930-as évek fordulóján gróf Pejácsevich Márkné el nem kezdte felparcelláztatni (ekkor még Pejácsevich-telep), kis telkeket alakítva ki, túlnyomórészt családi lakóházak felépítésére. Pontosan kimért utcái az egész telepen minden egyes leendő tulajdonosnak, vagy bérlőnek azonos feltételt akart biztosítani. Az első telkek kimérését 1928-ban kezdték el. Az első utcanevekről a cinkotai képviselőtestület 1930-ban döntött. Az utcák túlnyomó többsége valamely növény nevét viseli, mint például Ezerjó, Farkasbab, Farkasszőlő, Írisz, Nebántsvirág, Lepkevirág, Csinszka, Csenkesz vagy Papucsvirág.
A természet itt minden évszakban más történetet mesél, melyek megunhatatlanok. Tavasszal vadvirágok százai nyílnak a mezőkön, virágba borulnak a fák, és madárdal tölti meg a mezsgyéket. Nyár elején pipacsmezők, búzavirágok, majd aranyló gabonatáblák, olykor napraforgók hullámoznak a szélben, a lemenő nap fénye pedig aranyszínűre festi a tájat. Olykor egy-egy közelgő zivatar villámait is jól meg lehet figyelni a viharvadászoknak. Ősszel a ködös hajnalok, a rozsdaszínű lombok, az aranyló erdőszigetek és a csend egészen különleges hangulatot teremt itt. Télen pedig, amikor hó borítja a barázdákat, a fák ágait zúzmara fedi, és a tájat félhomály tölti be, szinte meseszerű, ezüstös világ tárul elénk.
Kevés hely akad a főváros pesti oldalának szélső gyűrűjén, ahonnan ilyen különleges panoráma nyílik. Tiszta időben jól kivehető a Gellért-hegy, Albertfalva, Budatétény magaslatai, a Széchenyi-hegy, a Normafa, a János-hegy és a Hármashatár-hegy. A távolban még Dobogókő is feltűnik, mögötte pedig kirajzolódnak a Visegrádi-hegység és a Börzsöny vonulatai. Kelet felé fordulva már a Gödöllői-dombság lankái, Csömör és Nagytarcsa környéke vezetik tovább a tekintetet.
Sokszor éppen itt élem át a nap legszebb pillanatait. A napfelkelték csendjét, amikor lassan fénybe borul a táj, miközben a Szilas-patak völgyét még párapaplan borítja. A naplementéket, amikor a gabonatáblák fölött narancssárgára változik az ég. A nyári zivatarok utáni szivárványokat, a téli ködök misztikumát vagy a tavaszi virágzás első napjait. Ezek azok az élmények, amelyeket nem lehet sietve végignézni. Ezeket csak megélni lehet. Számomra nem csupán egy közeli kirándulóhely, hanem egy olyan táj, amelyhez újra és újra visszatérek. Minden évszakban, minden napszakban más arcát mutatja, és talán éppen ezért lehetetlen megunni.
Mindemellett ez a táj nem csupán földrajzi és történelmi szempontból különleges, hanem a természet egyik valódi éléskamrája is. Évről évre számtalan értékes gyógynövény és vadon termő növény talál itt otthonra, amelyek évszázadok óta az ember szolgálatában állnak. Magam is rendszeresen járom ezeket a mezőket és réteket, ahol az évszakok változását követve gyűjtöm a csipkebogyót, a kökényt, a szurokfüvet, az apróbojtorjánt, az útifüvek leveleit, az aranyvesszőt, a kakukkfüvet, a mezei katángot vagy éppen a cickafarkat. Minden növénynek megvan a maga ideje, illata és története, amelyet csak az ismerhet meg igazán, aki türelemmel figyeli a természet ritmusát. A rétek és mezsgyék ilyenkor nemcsak szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak, hanem szinte kincseket rejtenek a figyelmes természetjáró számára. A természet itt bőségesen gondoskodik mindarról, amit évszázadokon keresztül őseink is felhasználtak gyógyításra, teaként vagy éppen a mindennapokban. Ez a vidék arra is emlékeztet bennünket, hogy a természet értékei sokszor ott lapulnak a lábunk előtt, csak meg kell tanulnunk felismerni és tisztelettel fordulni feléjük. Talán ezért érzem úgy minden alkalommal, amikor itt sétálok, hogy ez a táj nem csupán gyönyörű, hanem valóban élő, lélegző kincseskamrája Budapest határának.
Talán éppen ez a természetjárás egyik legfontosabb tanítása. Nem az a lényeg, milyen messzire utazunk, hanem hogy mennyire vagyunk jelen ott, ahol éppen vagyunk. A világ legnagyobb csodái mellett is elsétálhatunk úgy, hogy nem vesszük észre őket, miközben egy közeli mező vagy tópart akár egy egész életre szóló élményt adhat. Mielőtt legközelebb távoli úti célt keresnénk, érdemes körülnézni a saját otthonunk környékén. Lehet, hogy a következő kedvenc helyünk nem több órányi út után vár ránk, hanem mindössze néhány perc sétára. Mert a természet szépsége nem a távolságon múlik – hanem azon, hogy észrevesszük és megéljük-e.
260 millió éves kövek. Használjuk őket, vagy hagyjuk meg a hegyet?
Közös kultúránk a vörös kővel a Balaton partján, a jövő építészeti kihívásai
