
Van abban valami zavarba ejtően szerethető, amikor egy közlekedési eszköznek neve van. Nem sorozatszáma, nem típusa, nem egy betűkből és számokból összerakott hivatalos megjelölése, hanem neve, amin több mint egy évszázad után is szólítják. Montecatini Termében ráadásul rögtön kettő ilyen is akad: Gigio és Gigia.

Fapadok, lakkozott faburkolatok, régimódi szerelvénytest és a kocsik végén apró, nyitott teraszok – az egésznek van valami játékvasútszerű bája. Csakhogy Gigio és Gigia nem turisták kedvéért épített nosztalgiavonatok: ezek maguk az eredeti, 1898-ban forgalomba állított kocsik, természetesen az elmúlt 128 év során többször restaurálva és korszerű műszaki, illetve biztonsági rendszerrel kiegészítve.
Eredetileg még nevük sem volt: Numero 1 és Numero 2, vagyis 1-es és 2-es számú kocsiként szolgáltak. Hogy pontosan mikor és hogyan ragadt rájuk a Gigio és Gigia név, arra nem találtam olyan hiteles történeti dokumentumot, amely alapján érdemes volna legendát gyártanunk- ma azonban egész Montecatini így ismeri őket.
A két híres sikló pályája 1077 méter hosszú, átlagos meredeksége körülbelül 20 százalék, legmeredekebb részén azonban eléri a 38,5 százalékot is. Gigio és Gigia nagyjából 8 és fél perc alatt teszi meg az utat, körülbelül 8,5 kilométeres óránkénti sebességgel. És bár papíron ez alig több mint egy kilométer, odabent sokkal többnek érződik.
Ahogy elindultunk felfelé, lassan hátrahúzódott alattunk Montecatini. A házak egyre kisebbek lettek, szétnyílt a táj, a sínek mellett pedig zöldbe öltözött domboldal futott lefelé. Aki elég szerencsés ahhoz, hogy a kocsi valamelyik végén található kis nyitott balkonra kerüljön, még közelebb kerül ehhez a nosztalgikus utazáshoz. A teraszok ugyanis az eredeti kocsik egyik legkedvesebb sajátosságai. A montecatini önkormányzat történeti ismertetője úgy fogalmaz róluk, hogy ezek a balkonok már „milliónyi panorámát és milliónyi csókot” láttak.

És nagyjából félúton a két piros kocsi találkozik. Az egyik lefelé ereszkedik, miközben a másik kapaszkodik felfelé, a pálya közepén pedig egy pillanatra egymás mellé kerül Gigio és Gigia: integetések, fényképezőgépek, mosolyok. A sikló két kocsija ugyanannak a rendszernek a két végén dolgozik: miközben az egyik felfelé halad, a másik lefelé ereszkedik. Vagyis Gigio és Gigia nem egyszerűen ugyanazon a pályán közlekedő két külön vonat, hanem egymás útjának részei.
Amikor még gőzgép húzta őket a hegyre
A XIX. század végén egészen más Montecatini feküdt a hegy lábánál. A gyógyforrások köré kiépülő Bagni di Montecatini egyre jelentősebb nemzetközi fürdőhellyé vált, miközben odafent állt a régi település, amelyet akkor Castello néven is emlegettek. A két világ között azonban ott magasodott a hegy.
Alessandro Ferretti genovai mérnök vetette fel egy kötélvontatású vasút megépítésének gondolatát, amely összekötné a fürdővárost a régi hegyi településsel. A munkálatok 1897. március 1-jén kezdődtek, a következő évre pedig elkészült a pálya. És 1898. június 4-én ünnepélyesen meg is nyitották. A vendégek között ott volt Giuseppe Verdi is- a zeneszerző ekkor már Európa egyik leghíresebb embere és Montecatini rendszeresen visszatérő fürdővendége volt. Így amikor ma beszállunk Gigióba vagy Gigiába, nem valamiféle utólag létrehozott történelmi attrakción utazunk: annak a fürdőkultúrának egy valódi, működő darabjába ülünk bele, amelynek Verdi maga is részese volt.

Csakhogy az 1898-as szerkezetet még nem elektromos motor mozgatta. A felső állomáson hatalmas gőzkazán dolgozott, és a sikló első huszonhárom évében gőzerő gondoskodott a vontatásról. Csak 1921-ben cserélték le elektromos meghajtásra. És itt jutunk el ahhoz a részlethez, ami engem az egész szerkezetben talán mindennél jobban lenyűgözött: a fogaskerekekhez.
Egy XIX. századi gépről könnyű úgy gondolkodnunk, mint vas, acél, gőz és olaj monumentális találkozásáról. Éppen ezért olyan meghökkentő a felfedezés, amikor a montecatini sikló eredeti gépészetében fafogazatú fogaskerekeket látunk. Első hallásra szinte képtelenségnek tűnik. Egy több tonnás kocsikat mozgató szerkezetben fa? Pedig mérnöki szempontból korántsem olyan különös az ötlet, mint amilyennek hangzik, hiszen a keményfa fogaknak történetileg volt egy nagyon praktikus előnyük a nagy fogaskerekekben: a fa rugalmasabb a fémnél, mérsékelheti az ütéseket és a zajt, a kopó fog pedig külön elemként cserélhető. Egy gondosan megválasztott keményfa tehát nem a vas olcsó helyettesítője volt, hanem bizonyos szerkezetekben tudatos mérnöki megoldás.
A montecatini sikló történeti műszaki leírásai megerősítik, hogy az eredeti hajtómű fa fogakkal készült fogaskerekei fennmaradtak. Amikor 1977 és 1982 között jelentős műszaki korszerűsítést végeztek, a régi fogaskerekeket nem bontották ki: mellettük modern hajtó- és fékrendszert építettek ki, ráadásul az eredeti elemek egy része még ma is megtekinthető a felső állomáson.
Ami nem mellesleg egy igazi kuriózum, hiszen a háborús idők a siklót sem kímélték. 1944-ben a visszavonuló német csapatok műszaki alakulatai a sikló berendezéseinek több részét aláaknázták és megrongálták. A háború után évekig nem közlekedett; csak 1949-ben sikerült újraindítani. Később ismét elhallgatott. 1977-ben műszaki korszerűsítés miatt bezárták, és öt évnek kellett eltelnie, mire 1982. augusztus 8-án újra megindult a forgalom. Ekkor restaurálták az eredeti kocsikat is, miközben korszerű hajtást és fékrendszert kapott a pálya. Így lett a montecatini sikló egyfajta különös időhibrid: kívül fapad, piros kocsiszekrény és nyitott balkon, belül és mögötte pedig olyan technika, amelynek már a XXI. század biztonsági követelményeinek kell megfelelnie.
Odafent pedig egy másik Montecatini vár
Mindösszesen nyolc és fél perc alatt megérkeztünk Montecatini Altóba. A település mintegy 300 méteres magasságban fekszik, és középkori eredetű; története jóval megelőzi a völgyben később világhírűvé váló fürdővárosét.

1554-ben Cosimo I de' Medici firenzei csapatai ostrom alá vették és elpusztították. A középkorban állítólag huszonöt torony emelkedett itt; közülük ma már csak néhány maradt. Az egyik a Torre del Carmine, vagyis az Óratorony, a másik fontos maradvány pedig a Rocca és a Torre del Mastio. A település szíve a Piazzetta Giuseppe Giusti. Körülötte régi házak, éttermek és kávézók sorakoznak; megmaradt a középkori Palazzo del Podestà emléke és a színes loggiával díszített Parlascio is, ahol egykor közgyűléseket és piacokat tartottak. Fentebb áll a San Pietro-templom, amelynek történeti előzményeit már a VIII. századig vissza lehet követni. Keskeny utcák futnak a házak között, majd időnként szétnyílik előttünk a hegyoldal, és egyszer csak alattunk fekszik az egész Valdinievole.
És itt válik a sikló története igazán érdekessé. A XIX. század végére a völgyben fekvő fürdőtelep gazdaságilag és idegenforgalmilag egyre fontosabb lett. A régi hegyi Montecatini és az új Bagni di Montecatini között pedig feszültségek támadtak. A sikló megépítésének egyik jelentősége éppen az volt, hogy fizikailag is szorosabb kapcsolatot teremtsen a két településrész között. A vasút azonban nem tudta megállítani a viszályokat, így 1905-ben Montecatini három önálló községre szakadt: Montecatini Valdinievole – a mai Montecatini Alto –, Bagni di Montecatini – a mai Montecatini Terme – és Pieve a Nievole különvált egymástól. Montecatini Alto és Montecatini Terme pedig csak 1940-ben került ismét egy közigazgatási egységbe.
Nyolc és fél perc, százhuszonnyolc év
Montecatini Altóból természetesen közúton is vissza lehet jutni a völgybe, de mi ugyanazzal a siklóval akartunk lemenni. Mert amikor az ember egyszer már végigutazott Gigióval vagy Gigiával ezen az alig több mint egy kilométeren, nehéz többé egyszerű közlekedési eszközként nézni rájuk. Ezek a kocsik látták Montecatini fürdőkultúrájának aranykorát. Vitték azokat a vendégeket, akik gyógykúrára érkeztek. Átélték két világháború korszakát, megsérült a pályájuk, évekre elhallgattak, majd újra megindultak. Gőzgép húzta őket, később elektromos motor, majd restaurálták a fapadokat, korszerűsítették a fékeket, modern technikát építettek az öreg szerkezetek mellé.

És még mindig ugyanazon a hegyoldalon járnak. Amikor lefelé ereszkedtünk, közeledni kezdett az akkor éppen felfelé futó Gigio. Néhány pillanatra megint egymás mellé került Gigio és Gigia, aztán az egyik tovább kapaszkodott a középkori falu felé, a másik pedig vitte utasait vissza a fürdővárosba. Az egész találkozás talán tíz másodpercig tartott, de valahogy ebben a tíz másodpercben benne volt az egész történetük. Két városrész, két kocsi, egyetlen kötéllel összekötve.
Nem tehetek mást, mint jószívvel és bátran ajánlom a két öreg felkeresését ezen a gyönyörű olasz vidéken, és arra biztatok mindenkit, hogyha egyszer arra jár, ne csak felüljön valamelyikükre, hanem szánjon időt történetük megismerésére is, mert bizony az rengeteg érdekességet és tanulságot is tartogat.

5 szokatlan formájú kilátó Magyarországon
Kirándulástippek őszi napokra














