Amikor az idei nyaralásról álmodoztam, sok úticélt felírtam. Montenegró nem volt köztük. Hogy kerültem mégis oda? A válasz egyszerű: szerelem. Az a könyvekből és filmekből ismert, mindent elsöprő fajta. Vele együtt pedig érkezett a meghívás erre a csodás vidékre. Ez a térség mindig is vonzott, hiszen, Pécsett, ahol élek, gyakran emlegetik a „Balkán kapujaként”. Az életérzés, a mediterrán és a balkáni hangulat keveredése, a közvetlenség, az ízek, a színek és az élet ritmusa mindig is vonzott, így izgatottan vártam, hogy testközelből is beszippantson ez a világ.
Az útvonaltervező szerint Budapestről 9 és fél órányit kell autózni, ha Montenegró déli csücskébe vágyunk, Bosznia vagy akár Szerbia felé is vehetjük az irányt. Mi ezúttal a repülőutat választottuk. A Liszt Ferenc reptérről alig 50 perc alatt Podgoricába érkezünk, ez tokkal-vonóval, csekkolással, várakozással nagyjából 3 órába telik. A varázslat azonban már a reptéren magával ragad: a kozmopolita nyüzsgés, a kávé, a bambulás. Hiszen az utazás valójában már itt kezdődik.
Az apró, barátságos podgoricai repülőtéren hamar ellenőrizték az okmányokat, megkaptuk a poggyászt, találkoztunk kísérőnkkel és egy viszonylag kis létszámú, ám annál barátságosabb csoporttal, akikkel együtt töltöttük a következő néhány napot. Amint kiléptünk az épületből, szinte mellbe vágott a Balkán jellegzetes, forró nyári levegője. Mivel nem a „pipáljuk ki a látnivalókat” típusú utazó vagyok, inkább azokat a pillanatokat keresem és őrzöm, amikor szinte megáll az idő. Éppen ezért ennek az utazásnak is minden egyes percét élveztem.
Első utunk az ország talán legismertebb vidékére, a Pavlova Strana kilátóhoz vezetett. Innen kitekintve lenyűgöző látvány tárult elénk. A mélyben kanyargó Rijeka Crnojevia patkó alakú kanyarulata és az azt körülvevő bujazöld táj a háttérben magasodó hegyekkel festői látványt nyújtott. Nem véletlen, hogy ez az ország egyik legtöbbet fotózott tája. A rekkenő hőségben a színek kissé lágyabbnak tűntek, mintha finom pára borítaná a tájat. A kávézó teraszán a természet nyugalma és a beszélgetések halk zsongása együtt adta meg az utazás alaphangulatát.
Következő utunk egy titkos, főleg a helyiek által látogatott kis hegyi étterembe vezetett. A gasztronómia szerelmeseként kíváncsian vártam az ételeket, és nem csalódtam. A csevap szaftos, a házisajttal bőségesen megszórt sopszka saláta friss, ropogós és karakteres volt. A házikenyér a kajmakkal mennyei élményt nyújtott. A kóstolóként kínált házipálinkából egy korty is elég volt, hogy érezzük, valóban a Balkán szívében vagyunk.
Utazásunk során csillagtúraszerűen jártuk be Montenegró néhány emblematikus helyszínét, miközben főhadiszállásunk Budvában, ebben a varázslatos tengerparti városban volt. A 2500 éves, legrégibb adriai város magán hordozza a velencei stílusú építészet jegyeit és a máig megmaradt középkori várfalakat. Az óváros szűk, macskaköves utcái, ódon kőfalai és apró terei egyszerre őrzik a velencei múlt eleganciáját és a tenger hol nyugodt, hol viharos dinamikáját. Itt ettük életünk egyik – ha nem a – legjobb tintahalas rizottóját, hozzá testes vörösbort kortyoltunk. Az óvárostól néhány percnyi sétára egy táncosnő bronzszobrát, a Balerina-szobrot találjuk, a legenda szerint azt a fiatal lányt ábrázolja, aki a sziklán várta élete szerelmét, aki soha nem tért vissza. A kecses lány mára a szerelem, a remény és a szabadság szimbóluma lett.
Ha a nyaralás egyetlen pillanatát emelhetném ki, az a Kotori-öbölben tett kirándulás lenne. Ahogy a hajó csendesen siklott a vízen a Szirti Madonna sziget felé, a hegyek szinte belezuhantak a tükörsima vízbe. A legenda szerint a mesterséges szigetet a a helyiek évszázadokon át hordták össze kövekből. Igazi zarándokhely. A kotori öböl Európa egyik legkülönlegesebb fjordszerű öble, ahol a tenger mélyen benyúlik a szárazföldbe, magas hegyek közé zárva. Kotor városa az UNESCO-világörökség része, óvárosának különleges a hangulata. A város egyik jellegzetessége a sok macska, amelyek mára szinte a város jelképévé váltak.
Néhány nap alatt számtalan élmény várt ránk, és bizony több olyan alkalom is volt, amikor szinte elakadt a lélegzetünk és libabőrösek lettünk. Egyik alkalommal nem pusztán a látványtól, hanem a hőmérsékleti különbségtől. Aznap korán indultunk a Lovcen nemzeti parkba, annak is az egyik legmagasabb pontjára. Lélegzetelállító szerpentinen kanyarogtunk a busszal, egyre magasabbról tekintettünk az alattunk elterülő kotori öbölre. Majdnem egy órát kapaszkodtunk felfelé a hegyen. A tetőn található Montenegró leghíresebb költő-filozófus, montenegrói püspök, II. Petar Petrovic-Njegos mauzóleuma. Itt a lenti csaknem negyven fokhoz képest mindössze 13 fokot mutatott a hőmérő és igencsak borzongató volt a levegő. Ám hamar kimelegedtünk, hiszen a mauzóleumhoz 462 lépcsőfok vezet fel és odafentről még lenyűgözőbb panoráma nyílik a tájra, ahonnan tiszta időben több ország is látható.
S ha ennyi élmény nem lett volna elég, várt ránk a Balaton-méretű Skadari, vagy Skodra-i tó, amely a Balkán legnagyobb, madárvilágáról és érintetlen vidékéről nevezetes. A tó nagy része Montenegróhoz, kisebbik része pedig Albániához tartozik. Hajóra szálltunk és gyönyörködtünk az érintetlen tájban, a vízimadarakban.
Mindennap új ízeket fedeztünk fel. Hol hegyi levegőn érlelt füstölt házisonkát kóstoltunk egy helyi termelőnél, hol pedig a polipsaláta és egyéb tengeri herkentyűk bűvöletébe kerültünk és persze a grillezett bárányt is muszáj volt megkóstolni. Az egyszerű, mégis intenzív ízek mögött mindenütt érződött a helyi alapanyagok tisztelete és a gondos készítés.
Montenegró egyszerűen elvarázsolt. Az apró országban, amely hatodakkora, mint Magyarország és mindössze 620 ezren lakják, néhány óra alatt a vad hegyvidéktől eljuthatunk a mediterrán tengerpartig, vagy a mesés tavakig. A történelmi óvárosok, a szerpentinek és az Adria ezerszínű kékje tökéletes keretet ad ennek a felejthetetlen vidéknek. Szóval csoporttal vagy egyedül, tavasszal, nyáron, vagy ősszel - irány Montenegró!
Helyben is vannak csodák
avagy az igazi varázslat néha pont ott kezdődik, ahol lakunk
