Ha az ember nem kapaszkodik fel a Bakony sűrűjébe, nem veszi célba a Magas-Bakony legmagasabb csúcsait, akkor is megannyi csodára lelhet e nagy múltú hegység déli és keleti lábánál. A Dunántúli-középhegységnek ezen a Vértes felől a Balaton-felvidék irányába nyújtózó vidékén természet és történelem különös harmóniában őrzi mindazt, amit az előttünk járó évszázadok ránk hagytak. Gyalogosan, kerékpárral, tömegközlekedéssel vagy akár autóval érkezve is egymás után fűzhetjük fel a kisebb-nagyobb kirándulóhelyeket. Számomra éppen ettől izgalmas ez a táj: alig kell néhány kilométert megtennünk ahhoz, hogy egy mozgalmas városból egy szűk völgy mélyére, majd egy középkori vár hallgatag falai közé érkezzünk.
A Bakony keleti kapujában
Várpalotát joggal nevezik a Bakony keleti kapujának. A város a Keleti-, más néven Palotai-Bakony déli peremén, a hegység és a Sárrét találkozásánál fekszik, olyan helyen, ahonnan szinte minden égtáj felé kínálkozik valamilyen történelmi vagy természeti látnivaló. Dél felé már a Balaton-felvidék közelsége érződik, keletre a Vértes irányába indulhatunk tovább, északon pedig egyre mélyebbre vezetnek az utak a Bakony erdős vonulatai közé.
A város neve hallatán legtöbbünknek mindenekelőtt a tekintélyes Thury-vár jut eszébe, pedig Várpalota környéke ennél jóval többet tartogat. A Tési-fennsík széljárta világa, a várpalotai Vár-völgy, a Vár-berek, a Fajdas-hegy, Öskü és Sóly régi templomai, Hajmáskér katonai emlékei, valamint a Bakony és a Vértes kisebb-nagyobb várhelyei valóságos hálózatot rajzolnak a térképre. Nem meglepő, hogy errefelé hétvégenként sok bakancsos természetjáróval találkozik az ember: Várpalota nem csupán egy-egy rövid séta kiindulópontja, hanem egész napos és többnapos barangolások jól elérhető túraközpontja is.
E sok lehetőség közül mégis különös helyet foglal el egy erdőbe rejtett rom. A várostól északra, a Vár-völgy fölé magasodó keskeny sziklaháton áll Bátorkő vára, amelyet a környéken legalább ilyen gyakran Pusztapalotaként emlegetnek. Nincsenek épen maradt palotaszárnyai, nem fogad kaputorony, és körülötte sem alakult ki turisták százait kiszolgáló látogatóközpont. Éppen ellenkezőleg: néhány fal, egy magasba törő csonkatorony, sziklák és az erdő csendje maradt itt. Talán éppen ettől hat olyan erősen.
Bátorkő vagy Pusztapalota?
A rom története már a nevével kérdéseket vet fel. A ma Pusztapalotának nevezett vármaradványt a legtöbb ismertető és helytörténeti munka Bátorkő középkori várával azonosítja, ám ez az azonosság nem minden részletében tekinthető vitán felül állónak. A korai oklevelek szűkszavúak, az elnevezések változtak, a tágabb környéken pedig több erősség és várhely is létezett. Ezért a romantikus történetek mögött érdemes meghagyni azt a kevés bizonytalanságot, amelyet maga a kutatás sem tudott teljesen feloldani.
Egy 1271-ben keletkezett oklevélben a közeli Tikolföld határjárásakor szereplő Várad erdő neve talán már valamilyen erődítés emlékét őrizte, önmagában azonban ez még nem bizonyítja Bátorkő létezését. Az 1288-ban felbukkanó „castrum Bacurku” megnevezést is sokáig ide kapcsolták, ám a történészek egy része szerint az adat másik várra vonatkozhatott. A mai ismereteink szerint az első biztos kapaszkodót 1326 adja. Ekkor a Csák nemzetségből származó István fiai, Péter és István több birtokukkal együtt Bátorkőt is átengedték Károly Róbert királynak, cserébe más javakért. Ez az adat már kétséget kizáróan egy működő királyi várról beszél.
Nagy Lajos 1350-ben Tót Lőrinc fiainak adományozta Bátorkőt. Közöttük találjuk Kont Miklóst, a későbbi nádort, aki 1364-ben a várban keltezett oklevelet is kibocsátott. Ez az apró mozzanat sokat elárul: Bátorkő nem egyszerűen kőből rakott őrhely volt, hanem olyan birtokközpont és alkalmi rezidencia, ahol az ország egyik legbefolyásosabb embere megfordult, ügyeket intézett, és ahonnan oklevél indult útjára.
A család története idővel az Újlakiakéhoz kapcsolódott. Egy 1409-es adatban Keszi Balázs egyszerre szerepel Bátorkő várnagyaként és a palotai udvar ispánjaként. A két tisztség külön említése fontos bizonyíték arra, hogy Bátorkő és a mai Várpalota helyén álló Palota nem ugyanaz az épület volt. 1436-ból egy kevésbé dicsőséges epizód maradt fenn: a bátorkői várnagy emberei a bakonybéli apátság jobbágyait fosztották ki, amikor azok a berhidai vásárról tartottak hazafelé. A várak mindennapjai tehát korántsem csupán lovagi történetekből és királyi vadászatokból álltak; a hatalom helyi gyakorlása olykor nagyon is nyers formát öltött.
Bátorkő szerepe a 15. század folyamán fokozatosan megváltozott. Az Újlakiak számára a szűk sziklaszirtre épült, nehezen bővíthető erősség egyre kevésbé felelt meg egy főúri rezidencia igényeinek. A közeli Palotán tágasabb, reprezentatívabb és korszerűbben erődíthető központot alakítottak ki. Újlaki Miklós még az 1440-es évek elején is megfordulhatott Bátorkőn, ám a század közepétől Palota vára került előtérbe, a régi erősség pedig lassan elveszítette jelentőségét.
A 16. századra Bátorkő feltehetően már nem számított elsőrangú katonai helynek. Egyes összefoglalók 1559-ig követik biztosabban az okleveles nyomát, mások egy 1564-ben említett Ópalotát is ezzel a várral hoznak kapcsolatba. Az utóbbi azonosítás azonban óvatosságot kíván. Annyi bizonyos, hogy a török kori végvári küzdelmekben már a nagyobb és jobban védhető Palota játszotta a főszerepet, a régi vár pedig romlásnak indult. A Pusztapalota név is ezt a sorsot őrizheti: az elhagyott, pusztuló régi palota emlékét.
A helyi hagyomány Mátyás király kedvelt vadászkastélyaként is számon tartja a várat. Szép történet, könnyű is elképzelni az erdőkkel körülölelt falak között, ám jelenleg nincs olyan biztos történeti forrás, amely ezt bizonyítaná. Hasonlóképpen inkább a legendák világába tartozik az a történet, amely szerint a toronyba csapó villám adta meg a végső lökést a vár pusztulásának. Ezeket a mondákat nem szükséges elvennünk a tájtól, csak tudnunk kell, hol végződik a dokumentálható múlt, és hol kezdődik az évszázadok alatt hozzánőtt képzelet.
Amit a csonkatorony ma elmesél
Bátorkő kis alapterületű, a terephez szorosan alkalmazkodó vár lehetett. A sziklahátat három oldalról meredek lejtők védik, így érdemben csak nyugat felől lehetett megközelíteni. A vár több, egymáshoz kapcsolódó részből állt: udvarból, védőfalakból, kisebb építményekből és a ma is leglátványosabb, mintegy tizenöt méter magas toronyból. Ennek alapterülete hozzávetőleg 6,5 × 5 méter, falai helyenként a két métert is meghaladják. A torony valaha három szintet foghatott össze, és a rajta megmaradt nyílások, boltozatindítások ma is sejtetni engedik az egykori belső tereket.
A várhoz vezető, sziklába vágott keskeny út, az egykori bejárat maradványai és a mélybe bukó hegyoldal jól érzékeltetik, miért éppen ide építkeztek. Nagy seregeknek aligha adott volna helyet, de a völgy ellenőrzésére, egy kisebb birtokközpont védelmére és veszély esetén menedékül kiválóan alkalmas lehetett. Némely rekonstrukció árkot és felvonóhidas bejáratot is feltételez, a kisebb alsó torony vagy helyiség pedig raktárként, esetleg fogdaként szolgálhatott. Mindez azonban csak részben olvasható ki a megmaradt falakból.
Ma a magas csonkatorony uralja a rom képét. Falai közé belépve egyszerre érezni a középkor közelségét és az elmúlás erejét. A növényzet visszafoglalta az udvart, a kövek közül fák nőnek, a falak mögött pedig nincs más, csak a Vár-völgy erdeje. Bátorkő nem helyreállított műemlék, hanem sérülékeny romterület: a falakra felmászni nemcsak veszélyes, hanem tovább gyorsíthatja pusztulásukat is. Itt az élményt nem a berendezett termek, hanem a táj, a megmaradt részletek és a saját képzeletünk adják.
A Vár-völgyön át Pusztapalotáig
A vár legegyszerűbben Várpalota felől közelíthető meg. Aki a városközpontból, a Thury-vár környékéről indul, a piros sáv jelzést követve nagyjából öt és fél kilométer után érkezik a romhoz; az út oda-vissza így körülbelül tizenegy kilométer. Az északi városszél felől, a régi zsidó temető közeléből kezdve mintegy négy és fél kilométeres az egyirányú táv. Az emelkedés egyik változatban sem különösebben nagy, de az erdei, helyenként köves ösvény miatt stabil lábbeli mindenképpen ajánlott.
Az útvonalak hossza attól is függ, hol zárjuk a kört. A rövidebb körtúrák kilenc és fél–tizenegy kilométer körüliek, a Fajdas-hegyre tett kitérő pedig további mintegy három és fél kilométerrel toldhatja meg a napot. A fő megközelítési út a piros sáv; visszafelé piros kereszt jelzésen, illetve a kapcsolódó kék jelzéseken is alakítható körút. Mivel a jelzések és az erdészeti korlátozások változhatnak, indulás előtt érdemes friss turistatérképet és az aktuális közleményeket is megnézni.
A hosszabb változat a Vár-völgyi tanösvény nyomvonalára fűzhető fel. A teljes, Várpalotáról induló tanösvény mintegy tizennyolc kilométeres, és tizenhárom állomáson mutatja be a Keleti-Bakony természeti és történelmi értékeit. A száraz, dolomitos völgy talán első pillantásra szelídnek tűnik, ám hamar megmutatja változatosságát. Sziklafalak, kisebb kőfülkék, barlangszerű üregek, a Gazsi-lik, a Kális-tó környékének nedvesebb foltjai, majd a várhoz közeledve egyre zártabb erdők kísérik az utat. Tavasszal medvehagyma illata töltheti meg a völgyet, a magasabb peremekről pedig szép kilátás nyílik a környező vonulatokra.
A romtól érdemes továbbkapaszkodni a Vár-berek 469 méteres magaslatának irányába, vagy megfelelő idő és erőnlét esetén útba ejteni a Fajdas-hegyet is. A térképen egymáshoz közel húzódó ösvények a valóságban hol a völgyfenéken kanyarognak, hol rövid, meredekebb kapaszkodókkal érik el a gerincet. Ez nem magashegyi túra, mégsem unalmas séta: éppen annyi változatosság van benne, hogy az ember kilométerről kilométerre más arcát fedezhesse fel.
Éjszaka a romok alatt
Pusztapalota a határaikat kereső, sokat túrázó természetjárók képzeletét is megmozgatja. Vannak, akik a vár környékét hangulatos, misztikusan izgalmas éjszakai táborhelyként emlegetik: fölöttük a csillagos ég, körülöttük az erdő, mellettük pedig egy több száz éves fal maradványa. A romnál azonban nincs hivatalos, fedett menedék, ivóvízvételi, tűzrakóhely vagy bármilyen infrastruktúrás szolgáltatás, sőt még térerő sem igazán, és nem kijelölt bivakhely. A terület vadászati szempontból kifejezetten ősszel fokozottan érzékeny, ráadásul a tágabb környék katonai gyakorlótérrel is érintett, ezért egy ottalvást sem a hangulat, sem a vállalkozókedv nem tesz automatikusan megengedetté. Az aktuális erdészeti és katonai korlátozásokat minden esetben ellenőrizni kell, gyakran lezárásokkal is számolva.
Különösen igaz ez ősszel. Augusztus végétől szeptember végéig, a szarvasbőgés időszakában alkonyat után egészen megváltozik a Bakony hangja. A völgyek messzire vezetik a gímszarvasbikák mély, érdes bőgését, és aki szakember által vezetett programon hallgatja, annak felejthetetlen élményben lehet része.
Az erdészetek ezekben a hetekben rendszerint óvatosságra intik a természetjárókat, és arra kérnek mindenkit, hogy tartsuk tiszteletben az erdő rendjét, ne zavarjuk a vadat. Indulás előtt ezért érdemes megnézni az adott területre vonatkozó tájékoztatásokat, vagy szervezett túrák lehetőségét. Legkevésbé sem kell közel merészkedni az állatokhoz: a hangjuk úgyis utoléri az embert. Az öblös bőgés zengve végigfut a Vár-völgyön, visszaverődik az erdős hegyoldalakról, majd egy időre ismét csend lesz, míg valahonnan újra fel nem hangzik a misztikus, felejthetetlen szarvasbőgés hangja.
Pusztapalota környékén mindez még erősebben hat. Messze vannak a települések fényei, és a város állandó, tompa, búgó alapzaja sem szűrődik be idáig. A vár mellett már valóban azt érezzük, hogy a bakonyi erdők mélyén járunk.
Ott állni Pusztapalota több száz éves falai mellett, és hallgatni a sötét erdőből időről időre felhangzó szarvasbőgést, nehezen leírható érzés. Közben óhatatlanul eszünkbe jut, hányan hallhatták ugyanezt a várból az elmúlt évszázadok során. Várőrök, a vár egykori birtokosai, erdőjárók, messziről érkezett vándorok vagy akár garabonciások időzhettek egykor ugyanitt, miközben a szarvasbőgés ugyanúgy megtörte az éjszaka csendjét. Azóta falak omlottak le, erdők nőttek fel, emberöltők múltak el, ez az ősi őszi hang azonban ma is ugyanúgy betölti a Bakony éjszakáját.
Amikor bíborba borul a szömörce
Ha egyetlen évszakot kellene választanom Bátorkő felkeresésére, alighanem az őszre esne a választásom. A dolomitos, száraz, napos hegyoldalak egyik jellegzetes cserjéje a cserszömörce, amely az év nagy részében talán fel sem tűnik annyira, ősszel azonban szinte lángra lobbantja a tájat, még a híres galagonyánál is jobban izzik. Levelei az időjárástól és a termőhelytől függően sárgára, narancsosra, élénkpirosra, bíborra vagy mély bordóra színeződnek, s egyetlen bokron is több árnyalat jelenhet meg egyszerre.
Szeptember második felétől október közepéig – mindig az adott év időjárásának függvényében – a Vár-völgyet övező bércek és a Vár-berek környéke egészen különleges színeket ölthet, akárcsak egy festő palettája. A magasból visszanézve a lombkorona halványuló zöldjébe vörös foltok vegyülnek, a szürkés-fehér mészkő és dolomit fölött pedig szinte világítanak a szömörcebokrok. Ha jó helyről pillantjuk meg, a vár csonkatornya úgy emelkedik ki az erdőből, mintha nem mesterséges, emberkéz alkotta emlék, hanem maga is a természet automatikus része volna: körülötte bíbor cserjék, mögötte hullámzó bakonyi hátak, fölötte az ősz tiszta, hűvös ege.
Ez a látvány időt és teret kér. Csendre int, pihenésre, merengésre hív meg. Nem végig rohanni, egy gyors fotót készíteni, hanem őszintén megélni. Engem legalábbis így érintett meg életreszólóan. Lassan bontakozik ki annak, aki megáll egy percre, kellemes tempóban halad az ösvényen, vagy felkapaszkodik valamelyik természetes, sziklás kilátópontra. A közösségi oldalak vagy térképes applikációk mellékelt fotóin gyakran csak a várromot látjuk, pedig Bátorkő igazi szépsége éppen a környezetével együtt válik teljessé. A torony önmagában történelmi emlék; az őszi erdővel és a szömörce színeivel együtt azonban már káprázatos tájélmény.
Egy egész bakonyi barangolás felfűzhető rá
Bátorkő felkeresése önmagában is kellemes félnapos vagy egész napos program, de könnyen egy hosszabb bakonyi barangolás egyik állomásává tehető. Várpalotán a Thury-vár és a város ipari, bányászati emlékei adnak másfajta történelmi nézőpontot. Néhány kilométerrel arrébb Öskü különleges kerektemploma, Sóly Árpád-kori eredetű temploma, Hajmáskér monumentális katonai épületei és Eplény erdei útjai kínálnak újabb megállókat.
Északabbra Tés két megmaradt szélmalma és régi kovácsműhelye mesél a fennsík életéről. Jásd és Bakonynána között a Gaja-patak sziklás szurdokában megbúvó Római-fürdő vízesése egészen más arcát mutatja a Bakonynak. Bakonycsernye felől a Gaja-völgy, távolabb Csesznek vára, Veszprém történelmi városrészei, vagy egy nagyobb, többnapos körben már a Vértes oldalán álló Csókakő is hozzáilleszthető az útitervhez. Ezek nem mind egyetlen rövid túra állomásai, de jól mutatják, milyen gazdag vidéken járunk: várak, várhelyek, templomok, szurdokok, fennsíkok és erdők váltják egymást néhány tucat kilométeren belül.
Az előttünk álló őszi időszakban talán nem is kell messzebbi tájak után vágyakoznunk. Elég lehet egy korai vonat vagy busz Várpalotáig, egy kényelmes bakancs, némi elemózsia, és a piros jelzés, amely lassan kivezet bennünket a házak közül a Vár-völgy csendjébe. Mire a fák között feltűnik Pusztapalota csonkatornya, már érthetővé válik, miért érdemes újra és újra visszatérni a Bakonyba. Mert itt nem csupán a legmagasabb hegyeken születnek nagy élmények: néha egy elfeledett várfal, a távolból felhangzó szarvasbőgés és néhány bíborra gyúlt szömörce is elegendő ahhoz, hogy egy túra sokáig az emlékeink közé ékelődve, szívünkbe zárva velünk velünk maradjon.
Fotók: Demecs Norbert
