A Mátra déli bérceinek egyikén áll egy középkori nemesi vár, melynek mára már csak csonka falai mesélnek a múlt egykor dicső napjairól. A mátrafüredi büfésoron, az ajándékpavilonok és patakparti sétányok felkeresése közben talán eszünkbe sem jut, hogy alig 1-2 kilométerre innen a térség egyik legjelentősebb középkori emléke rejtőzik az erdőben. Pedig, ha a Mátra ezen vidékén járunk, Benevár romjait feltétlenül érdemes felkeresni. A most következő barangolás során nemcsak Benevár történetét és mai állapotát ismerhetjük meg, hanem a mátrai várak érdekességeibe és Mátrafüred történetébe is betekintést nyerhetünk.
Évezredek emlékei a hegyek között
Ha a Mátra váraira gondolunk, legtöbbünk előtt alighanem Sirok sziklára épült erőssége, Kisnána falai vagy az egykor dicső Markazi vár romjai jelennek meg. A hegység történelmi öröksége azonban ennél jóval gazdagabb, és ami talán még érdekesebb: jóval régebbre nyúlik vissza a középkornál. A Mátra erdeiben járva olyan hegytetőket, gerinceket és bérceket is érinthetünk, amelyekről első pillantásra talán nem is sejtenénk, hogy emberi kéz alakította őket. Egy alig észrevehető árok, a hegyoldal természetes vonalát megtörő sánc vagy éppen egy védmű maradványa olykor több ezer éves múltat őriz.
A Mátra és környéke már az időszámításunk előtti évezredekben lakott terület volt, amit a hegység déli előterében előkerült kő-, réz- és bronzeszközök mellett maguk az egykori erődített helyek is bizonyítanak. Különösen fontos ebből a szempontból a bronzkor: a hegységben ennek korai, középső és késői időszakából is ismerünk erődített helyeket. Ágasvár és Óvár neve ma elsősorban a természetjárók számára cseng ismerősen, történetük azonban nem a középkorban kezdődött. A Mátra déli oldalán ugyancsak több nagyméretű erődített terület ismert, többek között a Benevár-bércen, az Eremény-tetőn, a Hajnács-kőn, a Kis-hegyen és a Rónya-bércen. Ezek korának pontos meghatározása nem minden esetben egyszerű; korábbi kutatások több ilyen erődítést feltételesen a késő bronzkorhoz kapcsolnak, miközben régészeti leletekkel nem minden helyszín keltezése igazolható egyformán biztosan.
Az egykori erődítések kialakításakor sokszor magának a hegyvidéknek az adottságai is fontos szerepet kaptak. A természetes terepviszonyokat mesterséges védművekkel egészíthették ki, miközben az évszázadok vagy évezredek során ezek jelentős része elpusztult, átalakult vagy szinte teljesen beleolvadt a környezetébe. Az erdő lassan visszafoglalta az ember által egykor átalakított területeket, ezért számos várhely múltjáról ma már csak régészeti kutatások segítségével alkothatunk pontosabb képet.
A várépítés következő meghatározó időszakát már a középkor jelentette. A Mátra peremén korán kialakultak olyan világi és egyházi központok, amelyek környezetében erődítések is megjelentek. A hegység belsejében és peremvidékén később kisebb-nagyobb várak egész sora állt: Benevár, Ágasvár, Oroszlánvár, Cserteri-vár és Kanázsvár csak néhány közülük. Nem minden mátrai vár jelentett azonban olyan kőfalakkal, tornyokkal és kapukkal körülvett erődítményt, amilyennek ma ösztönösen elképzelünk egy középkori várat. Voltak kisebb, egy-egy régió vagy útvonal ellenőrzésére alkalmas erősségek, sánccal és árokkal védett várhelyek, palánkszerkezeteket alkalmazó létesítmények és természetesen komolyabb kővárak is. Előfordult az is, hogy a középkor embere nem teljesen új helyet választott: egy korábban már erődített, őskori magaslat kedvező fekvését használta fel ismét. Emiatt egyetlen hegytető régészeti emlékei között akár egymástól évszázadokkal vagy évezredekkel elválasztott korszakok nyomai is találkozhatnak.
A kősánc külön figyelmet érdemel. A Mátra déli részén több olyan erődített terület ismert, amelynek határát jelentős kőtömeg alkotja. Ezeket nem szabad egyszerűen a középkori várak leomlott kőfalaival azonosítanunk. Bizonyos helyeken sokkal korábbi erődítési rendszerek maradványairól beszélünk, amelyek pontos korát és kialakítását csak pontos, átfogó régészeti vizsgálatok segítségével lehet megközelíteni. Ugyanezért a tájban ma látható valamennyi sáncot sem lehet pusztán a formája alapján biztosan egy adott történelmi korszakhoz kötni.
Talán éppen ez teszi különlegessé a Mátra várvilágát. Itt nem csupán néhány látványos várromról beszélhetünk, hanem egy évezredeken keresztül használt hegyvidéki tájról. Más szerepet töltött be egy bronzkori erődített telep, mást egy Árpád-kori kisebb vár és megint mást egy későbbi, komoly kőfalakkal megerősített erősség. A hegységben egymás mellett maradtak fenn különböző korok nyomai, és sokszor éppen egy mai túraútvonal vezet keresztül azokon a helyeken, ahol valaha egészen más céllal jártak emberek. Egy-egy ilyen helyen állni vagy ilyen helyszínre túrázni önmagában is hidegrázós élmény, nemcsak a történelem szerelmeseinek.
Ennek a máig kevésbé ismert örökségnek a felfedezésére épül a Várak a Mátrában jelvényszerző túramozgalom is. A ma két részre, a Keleti- és a Nyugati-Mátrára bontott mozgalom összesen 56 várat és várhelyet foglal magába, köztük őskori sáncokat, középkori várakat és más erődített emlékhelyeket, például templomokat is. A két igazolófüzet egyenként 28 helyszínt dolgoz fel, a teljesítés pedig nincs meghatározott időhöz kötve: a pontokat tetszőleges sor- és időrendben lehet felkeresni. A mozgalom egyik legnagyobb értéke talán nem is maga a megszerezhető jelvény, hanem az, hogy olyan helyekre is elvezeti a természetjárót, amelyek mellett egy hétköznapi túrán könnyen elhaladnánk.
Mátrafüred – Beneváraljától a Mátra turisztikai kapujáig
Aki ma turistaként Mátrafüred központjában végigsétál, aligha gondol arra, hogy a szállodák, vendégházak, éttermek és kirándulók által benépesített utcák helyén évszázadokkal ezelőtt egészen más mederben zajlott az élet. A település múltja ugyanis nem a mátrai üdülőkultúra megszületésével kezdődött: már jóval korábban létezett itt egy Bene nevű település, amelynek története szorosan összefonódott a fölötte emelkedő várral, a Bene-patakkal és azzal a természetes útvonallal, amely a Mátra belseje és a hegység déli előtere között teremtett kapcsolatot.
A vidék a középkorban az Aba nemzetség szállásterületéhez tartozhatott. Bene fekvése korántsem volt jelentéktelen: a Mátra déli lábánál, a hegyvidékből lefutó völgy közelében fekvő település egyszerre kapcsolódhatott a hegység erdős területeihez és a délebbre fekvő, jóval nyitottabb vidékhez. A patak vize olyan természeti erőforrást biztosított, amelyet az itt élők később gazdasági célokra is hasznosítottak.
A mai Mátrafüred elődjére a Bene, illetve Beneváralja elnevezéssel is találkozhatunk. Utóbbi már önmagában sokat elmond a település és a fölé magasodó erősség kapcsolatáról. A vár nem valamiféle magányos építményként állt az erdő közepén: alatta emberek éltek, dolgoztak, és kiaknázták mindazon lehetőségeket, amelyeket a környező hegyvidék biztosítani tudott számukra. Ez azért is fontos, mert Benevár történetét csak részben lehet megérteni, ha kizárólag a ma látható falmaradványokra figyelünk.
A Bene-patak vízének erejére később malmok települtek, Bene pedig idővel a posztó készítéséhez kapcsolódó kallásáról is ismertté vált. A kallómalmokban vízenergiával mozgatott szerkezetek segítségével dolgozták meg a gyapjúszövetet, tömörítve és erősítve annak anyagát. A település életében ennek jelentősége sokáig fennmaradt: a 19. század elején a történeti adatok számos kallómalomról és vízimalomról tesznek említést Bene környékén.
Ahogy Magyarországon a 19. század második felétől egyre nagyobb érdeklődés fordult a hegyvidéki üdülés, a természetjárás és az egészségesnek tartott hegyi környezet felé, a Mátra déli kapujában fekvő Bene számára is új lehetőség nyílt. A fordulatot jól jelképezi maga a névváltozás. Bene a 19. század végére egyre inkább üdülőhelyként kezdett fejlődni, 1893-ban pedig, Ótátrafüred mintájára, felvette a Mátrafüred nevet. A „füred” elnevezés ebben az időszakban már egyértelműen a fürdő- és üdülőkultúra világát idézte. Az addig elsősorban gazdálkodó és ipari tevékenységekkel összekapcsolódó hegyalji település lassan olyan hellyé alakult, ahová már nemcsak megélhetésért, hanem kikapcsolódás céljából is érkeztek. Később üdülők, szállodák, vendégházak és éttermek sora épült, miközben turistautakat jelöltek ki, forrásokat foglaltak, menedékházakat és kilátókat emeltek.
Mátrafüred ma Gyöngyös közigazgatási területéhez tartozik, a város központjától mintegy öt kilométerre északra, mégis önálló település benyomását kelti. Saját központja, üdülői, vendéglátóhelyei és turisztikai intézményei vannak, és innen indul a Mátra számos kedvelt turistaútja is. Innen kapaszkodhatunk Mátraháza és Kékestető irányába, elindulhatunk Sástó felé, vagy éppen befordulhatunk a Bene-patak völgyébe. A település ma is természetes átmenetet képez a város és a hegység között: néhány perc alatt magunk mögött hagyhatjuk az utcákat, és máris zárt tölgyerdőben folytathatjuk utunkat a szélrózsa szinte bármely irányába.
Benevár – egy középkori nemesi vár az erdő mélyén
Mátrafüredtől alig néhány kilométerre, a Kékes tömegéből dél felé lefutó egyik erdős bércen rejtőznek Benevár maradványai. Nincsenek égnek meredő tornyai, mint Siroknak, és tekintélyes falai sem maradtak úgy fenn, mint Kisnánán. Aki azonban felkapaszkodik a várhegyre, egy olyan Árpád-kori erősség helyére érkezik, amelynek múltjáról az írott forrásoknak és a régészeti kutatásoknak köszönhetően meglepően sokat tudunk.
A vár az Aba nemzetség Csobánka-ágának birtokközpontjaként épülhetett fel a 13. század második felében, valószínűleg a tatárjárást követő évtizedekben. Építtetőjeként Csobánka fia János személye merül fel, aki a környező birtokok ura volt. A régebbi hagyomány Bene nevét és a vár eredetét ennél jóval korábbi időkre, egészen a honfoglalás koráig vezette vissza, ezt azonban a rendelkezésünkre álló történeti és régészeti adatok alapján nem kezelhetjük bizonyított tényként.
Benevár első biztos okleveles említése 1301-ből származik. Ekkor Csobánka János három fia, László, Sámuel és Dávid osztozott meg a családi birtokon. Az erről készült oklevél különösen értékes, mert nem csupán az erősség létezését bizonyítja, hanem belső felosztásáról és épületeiről is képet ad. Palotát, illetve nagytermet, lakóhelyiségeket, fatornyokat, kápolnát és kaput említ, vagyis a ma szerény romok helyén egykor összetett, lakófunkciót is betöltő nemesi vár állt.
A Csobánkák helyzetét az Árpád-ház kihalását követő hatalmi küzdelmek változtatták meg. A család Csák Máté oldalára került az Anjou-házi Károllyal szemben, Csobánka Dávid pedig az 1312-es rozgonyi csatában életét vesztette. I. Károly végül 1327-ben megfosztotta a családot birtokaitól, Benevár pedig Szécsényi Tamás erdélyi vajda kezére került.
A Szécsényiek idején a vár továbbra is használatban maradt, ám korábbi jelentősége fokozatosan csökkent. A család számára Gyöngyös egyre fontosabb központtá vált, Benevár pedig várnagy által irányított kisebb birtokközpontként működött tovább. 1424-ben Luxemburgi Zsigmond hűtlenség miatt elkobozta a Salgai Szécsényiek javait, és ezzel Benevár történetének egy jóval nehezebben követhető időszaka kezdődött.
A vár felhagyásának pontos idejét és körülményeit nem ismerjük. A feltárások során átégett pusztulási réteg került elő, de azt nem lehet biztosan megállapítani, hogy a tüzet támadás, baleset vagy más esemény okozta. A huszita harcokkal való kapcsolat lehetősége felmerült a történeti hagyományban, bizonyított eseményként azonban nem kezelhető. Elképzelhető, hogy az erősséget már az 1430-as években elhagyták, amit az is alátámaszthat, hogy az 1435-ös és 1438-as, a környék birtokviszonyait rendező oklevelek már nem tesznek róla említést, a feltárások legkésőbbi pénzlelete pedig Luxemburgi Zsigmond 1430 és 1437 között vert érméje. 1497-ben Benevár már elhagyott várhelyként, a Kanizsai család birtokában jelenik meg.
A szabálytalan ötszög alaprajzú vár mintegy 40 × 45 méteres területet foglalt el. Kőfalait kettős száraz védőárok és földtöltések övezték, amelyek vonalai ma is jól felismerhetők az erdőben, egyes falszakaszok pedig helyenként megközelítőleg egy méteres magasságig maradtak fenn. A régészeti kutatás több építési periódus nyomait is elkülönítette, vagyis a vár szerkezete használatának ideje alatt változott.
Az északnyugati oldalon egy vastag falú, toronyszerű épület állhatott, amelyhez lakóhelyiségek kapcsolódtak. Az oklevélből ismert palatium, vagyis nagyterem helyét ugyancsak az egykori lakóépületek között kereshetjük, a kápolna pedig feltehetően a kapu közelében helyezkedett el. Nem sikerült azonban minden írott forrásban szereplő épületet teljes bizonyossággal megfeleltetni a földben megtalált maradványoknak.
A várudvar egyik mélyedését feltételezett ciszternaként tartják számon. Ha valóban víztárolóként használták, fontos szerepe lehetett az erősség ellátásában, funkcióját azonban nem sikerült minden kétséget kizáróan igazolni. A vár későbbi bemutatásakor ezen a helyen fából készült kútházat alakítottak ki.
Benevár rendszeres régészeti feltárása 1982-ben kezdődött Szabó J. József régész vezetésével, és több ásatási idényen keresztül, 1994-ig folytatódott. A kutatások során előkerültek az egykori épületek alapfalai, amelyek egy részét később konzerválták és bemutathatóvá tették. Kerámia- és üvegedények töredékei, patkók, zablák, nyílhegyek és más fémtárgyak is napvilágra kerültek. Ezek révén nemcsak a vár építéstörténetéről tudunk többet, hanem az egykor itt élők mindennapjaiba is bepillanthatunk.
Benevár nem hatalmas katonai erődítményként, hanem egy nemesi család lakóhelyeként és birtokainak központjaként élte fénykorát. Ma már csak részben konzervált falak, árkok és földtöltések rajzolják ki egykori helyét, ezért másfajta figyelmet kíván, mint a Mátra látványosabb várromjai. Érdemes lassan körbejárni, követni a védművek vonalát, és közben megpróbálni elképzelni azt a középkori rezidenciát, amely több mint hétszáz évvel ezelőtt ezen a hegytetőn állt.
Benevár múltja ugyanakkor arra is jó példa, hogy egy középkori vár történetének nem minden részlete fejthető meg teljes bizonyossággal. Az oklevelek, a régészeti leletek, az építészeti maradványok és a történeti hagyományok olykor kiegészítik egymást, máskor viszont eltérő lehetőségeket vetnek fel. A történeti hitelesség ezért nem azt jelenti, hogy minden kérdésre választ kell adnunk, hanem azt, hogy különválasztjuk a bizonyítható tényeket a szakmailag megalapozott feltételezésektől és a továbbélő hagyományoktól. Talán éppen ettől érdekesek a régi várak: romjaik nem egy teljesen lezárt történetet őriznek, hiszen egy új régészeti eredmény vagy eddig ismeretlen forrás még évszázadok múltán is hozzáadhat valamit ahhoz, amit ma tudunk róluk.
Benevár felkereséséhez nincs szükség egész napos mátrai túrára: Mátrafüred központjából viszonylag rövid idő alatt elérhetjük a várhegyet. A település központjától a várig nagyjából 2 kilométert kell megtennünk, körülbelül 120 méter szintemelkedéssel. Mátrafüredről a Bene-patak magaspartján indulva, a piros sáv jelzésen haladva hamar magunk mögött hagyjuk a település házait. A Máriácska kegyhely környékéről a kék négyzet jelzésen átkelünk a Bene-patakon, majd megkezdjük a kapaszkodást a várhegy gerince felé. Feljebb elérjük a kék kereszt jelzést, amelyen balra fordulva mintegy négyszáz méter után érkezünk Benevárhoz. Ha hosszabb kirándulást szeretnénk, a vár felkeresését a Muzsla-tetővel és a Rákóczi-forrás környékével is összekapcsolhatjuk, így változatos mátrafüredi körtúrát állíthatunk össze.
Különleges felszerelésre nincs szükség, megfelelő túracipőre viszont annál inkább. A települést elhagyva hamar köves, gyökeres erdei terepre érkezünk, ahol eső után a talaj sáros és csúszós lehet. Kifejezetten a Csatorna-patak felőli oldalon válik kalandosabbá az erődítés megközelítése, hiszen itt meredekebb, kőmorzsalékos ösvények fogadják a túrázókat.
A várhegyre felérve érdemes időt hagyni a terület bejárására, hiszen az erdőben megbújó részletek mellett könnyű lenne egyszerűen elsétálni. Különösen fontos ugyanakkor, hogy ne térjünk le szükségtelenül az ösvényekről, ne mozgassuk meg a köveket, és természetesen semmit ne vigyünk magunkkal a területről. Régészeti lelőhelyen egy jelentéktelennek látszó cserépdarab vagy fémtárgy helyzete is fontos információt hordozhat, ezért az esetlegesen talált régészeti emlékek helye nem a túrázó hátizsákjában van. Benevár könnyen beilleszthető akár egy rövidebb mátrafüredi kirándulásba is, mégis egészen más arcát mutatja meg a környéknek, mint a település ismertebb látnivalói. A kapaszkodó során fokozatosan maradnak el mögöttünk Mátrafüred házai, és a melegkedvelő déli oldalak tölgyesei között egyre inkább a hegyvidék csendje veszi át a helyüket. Mire elérjük a várhegyet, már nehéz elképzelni, hogy alig néhány kilométerre járunk az üdülőhely központjától. Talán éppen ez adja a kirándulás sajátos hangulatát: egy rövid erdei út végén hétszáz évvel korábbi történetek helyszínén találjuk magunkat.
Fotók: Demecs Norbert
260 millió éves kövek. Használjuk őket, vagy hagyjuk meg a hegyet?
Közös kultúránk a vörös kővel a Balaton partján, a jövő építészeti kihívásai
