Aki egyszerű kirándulásra indul, sokszor csak fákat, sziklákat, völgyeket és hegyoldalakat lát, a tapasztalt túrázók és a természet szerelmesei azonban nagyon jól tudják, hogy erdő és erdő között is van különbség. Járjunk utána, milyen az, amikor a fák szavak nélkül is mesélni tudnak, avagy milyen egy több évtizedes ódon erdő élővilága és hangulata.
Észak-Magyarországon járunk, a Felső-Mátrának nevezett hegyvidéki régióban, ahol 700–800 méter magas csúcsok érik egymást, a természetes növénytakarót pedig sűrű bükkösök, gyertyánosok, hegyi juharok, helyenként fenyvesek jelentik. Bár az erdőgazdálkodás itt is jelen van, ezt a régiót én a Mátra igazi vadonjának szoktam nevezni. Jóval kevesebben ismerik, kevesebb a túrázó és a jelzett útvonal is, ráadásul sokkal nagyobb távokat kell megtenni ahhoz, hogy az ember igazán bejárja és felfedezze ezt a vidéket. Amíg a Mátra déli régiójában, Mátrafüred, Sástó és Mátraháza közelében kisebb túraútvonalak, tanösvények és rövidebb kirándulásokra alkalmas látnivalók sorakoznak, addig itt, a Felső-Mátrában és a Nyugati-Mátrában könnyedén összegyűlhet 15-20 kilométer is, mire egy-egy távolabbi helyet felfedezünk.
Hétszáz méteres tengerszint feletti magasságban túlnyomó többségben már gyönyörűséges bükk szálerdők kísérik lépteinket, melyeknek összezáró koronája alig enged fényt a talajra. Minimális az aljnövényzet, az érzetünk pedig olyan, mintha fényes nappal is az örök félhomály világában barangolnánk. Egyszerre izgalmas és misztikus hangulatot teremt mindez ennek a hegyvidéki világnak.
Vannak azonban olyan részek is, ahol több évtizede nem, vagy csak alig folyt erdőgazdálkodás. A fák állva halnak meg, az óriási törzsek tizenöt-húsz méteres magasságba emelkednek az ég felé, a hihetetlen méretű ágak pedig, amikor évtizedek vagy évszázadok múltán a földre zuhannak, hatalmas reccsenéssel adják vissza anyagukat a természetnek. A lehulló faágak, a kidőlt törzsek és az elhalt fák minden apró darabjának fontos szerepe van: így válik egésszé a körforgás.
Ilyen Mátraszentimre–Bagolyirtás térségében, a vadregényes Tót-hegyes oldalában megbúvó Ezerház-tető erdeje is, ahol az ember úgy érzi, mintha egy időre kilépne a való világból. Az óriások földjén járva nem győzzük felkapni a fejünket a hatalmas, monumentális bükkökre. Az elhalt fák törzsét taplógombák lepik el, a köveket és a kidőlt fákat finom, de sűrű mohaszőnyeg borítja, miközben a szél éles zúgása érkezik a Mátra-bérc felől. A földön fekvő, lassan korhadó törzsek mellett még élő, de már odvasodó öreg fák állnak, felettük pedig újabb és újabb levélrengeteg zárja össze a lombkoronaszintet.
Ezért az élményért nem elég egy parkolóban kiszállni az autóból és fotózni vagy szelfizni egyet. Meg kell küzdeni a szintekkel és a kilométerekkel, be kell gyalogolni a hegyek közé, de ha egyszer átélünk egy ilyet, azt sosem feledjük. És talán éppen itt érthetjük meg igazán, hogy egy erdő története nem ér véget akkor, amikor egy fa meghal. Sokszor éppen ott kezdődik az a fejezet, amelytől egy erdő valóban öregerdővé válik, s a halál nem valaminek a végét, hanem valaminek a kezdetét jelenti.
Öregerdők – nem csak egyszerű látnivalók egy útvonal során
Mitől öreg egy erdő? Az öregerdő nem egyszerűen olyan hely, ahol sok magas, vastag fa áll egymás mellett. Az igazán idős, természetesebb szerkezetű erdőkben több nemzedék él egyszerre: a száz évnél idősebb, esetenként 100–150-200 évet is meghaladó fák mellett középkorú példányokat, fiatal fákat és egészen apró újulatot is találunk. Ugyanilyen fontosak az életük végéhez érő vagy már elpusztult fák, vagyis a holtfák. Egyesek állva halnak el, mások kidőlnek, majd hosszú évek alatt korhadnak el az erdő talaján, apró, mikroéletközösségek sokaságának teret biztosítva. Az álló és fekvő holtfa tehát nem „rendetlenség”, hanem a természetesebb erdő egyik fontos része: gombáknak, rovaroknak, madaraknak és számos más élőlénynek biztosít élőhelyet, miközben anyaga lassan visszakerül az erdő körforgásába. Így természetvédelmi szempontból sokszor éppen a tökéletlennek, sérültnek vagy halottnak látszó fa válik különösen értékessé.
Fontos azonban, hogy nincs olyan egyszerű szabály, amely szerint 100 vagy 150 éves kortól egy erdő automatikusan öregerdővé válik. A fák életkora mellett az erdő szerkezete, története és az emberi beavatkozás mértéke is számít. Egy öregerdőben rendszerint hosszabb ideje kevés vagy semmilyen erdőgazdálkodási beavatkozás nem történt, ezért olyan folyamatok is kibontakozhatnak, amelyek egy rendszeresen kezelt gazdasági erdőben jóval kevésbé látványosak. Az idős fák kidőlésével úgynevezett lékek nyílnak a lombkoronában, a beáramló fényben pedig megindulhat a következő fanemzedék fejlődése. Az erdő így saját maga folyamatosan változó, megújuló rendszerként működik. Az Országos Erdészeti Egyesület szakmai anyagai is a változatos állományszerkezetet, a természetes felújulást és a különböző állapotú holtfa jelenlétét emelik ki a természetesebb erdők fontos jellemzői között.
A hegyvidéki öreg bükkösökben mindez különösen látványos. A bükk zárt lombkoronája erősen megszűri a napfényt, ezért nyáron is hűvös, félhomályos világ fogadhat bennünket, a talaj növényzete pedig sok helyen meglepően gyér. Tavasszal, még a bükkök kilombosodása előtt egészen más arcát mutathatja az erdő: ekkor használják ki a talajra jutó fényt a korán virágzó erdei növények.
És akkor mi a szentélyerdő?
A szentélyerdő nem külön erdőtípus és nem hivatalos természetvédelmi kategória. Magyarországon a WWF Szentélyerdő-programja használja ezt az elnevezést olyan kiemelkedő erdőkre és erdőmaradványokra, amelyek korukkal, természetességükkel, idős fáikkal és más értékes tulajdonságaikkal különösen jelentősek. Vagyis egy öregerdőt nem nevezhetünk automatikusan szentélyerdőnek, de egy szentélyerdőben éppen azokat az értékeket keressük, amelyek egy régi, természetesebb erdőben is megjelennek.
És még egy fontos különbség: nem minden öregerdő fokozottan védett terület. Lehet nemzeti park, természetvédelmi vagy tájvédelmi körzet része, de önmagában attól, hogy egy erdő idős és természetvédelmi szempontból értékes, még nem kap automatikusan kiemelt jogi védelmet. Magyarországon ugyanakkor vannak erdőrezervátumok is, amelyek magterülete fokozottan védett, és ahol éppen az erdő természetes folyamatainak hosszú távú fennmaradása és kutatása az egyik legfontosabb cél.
Túrázóként azonban mindebből talán valami sokkal egyszerűbbet és letisztultabb egységet érzékelünk. Ha egy erdőben egymás mellett látunk hatalmas öreg bükköket, fiatal fákat, odvas törzseket, álló facsonkokat és mohába süppedő kidőlt faóriásokat, akkor az erdő életének nem egyetlen pillanatát, hanem egyszerre több nemzedék történetét, évtizedek, évszázadok „munkáját” látjuk. És éppen ettől lesz egészen más élmény egy ilyen erdőben járni, mint egy egykorú, szabályosabb szerkezetű állományban.
Az öregerdők csendje – amikor nemcsak a szemünk, hanem az idegrendszerünk is megpihen
A lakott területektől való távolság, a nehezebb megközelíthetőség, az elzártság, valamint az idős fák kora és tekintélye miatt ezek az erdők nem csupán a szemnek káprázatosak. Valahogy más lelki térbe is helyezik az embert. Mire kilométereken és komolyabb szintkülönbségeken keresztül eljutunk egy ilyen félreeső bükkösbe, magunk mögött marad a forgalom, a beszéd, a telefonok zaja és a hétköznapi környezet állandó ingeráradata. Helyükbe lép a lombkoronán átszűrődő fény, a monumentális fatörzsek látványa, a madarak hangja és a hegygerincek felől érkező szél zúgása.
Ennek a hatásnak nem csupán költői alapja van. A természeti környezetben eltöltött idő és a zöldterületekhez való kapcsolódás pszichológiai hatásait számos vizsgálat elemezte. Egy, a szabadtéri környezet és a stressz kapcsolatát áttekintő kutatás szerint a természetben, zöld környezetben eltöltött idő sokat segíthet a stressz csökkentésében. A kedvező hatás nemcsak a közérzetünkön érezhető: egyes vizsgálatok szerint a természetben töltött idő a pulzusra és a vérnyomásra is pozitív hatással lehet. Más kutatások is hasonló eredményre jutottak: az erdei környezet nyugalma nemcsak a közérzetünkre lehet kedvező hatással, hanem a szervezet stresszre adott reakcióit is mérsékelheti.
Az öregerdőkben azonban a méretek is különös jelentőséget kapnak. Egy 20 méter körüli bükk alatt állva, hatalmas koronák és évszázadosnak ható törzsek között az ember saját mérete hirtelen egészen más léptékbe kerül. A pszichológiában ehhez kapcsolódik az ámulat, rácsodálkozás élménye: az az érzés, amelyet valami nálunk összehasonlíthatatlanul nagyobb, monumentálisabb vagy nehezen befogadható jelenség válthat ki. Kísérletek szerint az ilyen élmények képesek megváltoztatni az idő érzékelését, erősíthetik a jelen pillanatra irányuló figyelmet, és átmenetileg kisebb jelentőségűnek mutathatják a hétköznapi gondokat. Más kutatások az ámulat élményét alacsonyabb pillanatnyi stresszel és kevesebb ismétlődő negatív gondolattal is kapcsolatba hozták.
Talán ezért van az is, hogy egy ilyen erdőben néhány perc után akaratlanul is fölfelé kezdünk nézni. A hatalmas törzsek végig vezetik tekintetünket a koronáig, ahol már alig látjuk az ágak végét, csak néha az ég kékellik a lombok között. Egyszerre érzékeljük a tér magasságát, az erdő mélységét és saját apróságunkat ebben a rendszerben. Nem arról van szó, hogy az erdő egyszerűen „kikapcsolja” a gondolatainkat; inkább arról, hogy más irányba tereli a figyelmet.
Ugyanez történik a fülünkkel is. Egy távoli erdőben nem csupán a teljes csend az érdekes, hanem az, hogy más hangok töltik ki a teret. Madárcsicsergés, levélzizegés, ágak roppanása, rovarok, esetleg egy patak hangja és a lombkoronában végig futó szél alkotja az erdő saját hangképét. A természeti hangkörnyezetek pszichológiai hatásairól készült tudományos áttekintések szerint különösen a madárhangok, a szél és a víz hangja társulhatnak a stresszből és mentális fáradtságból való regenerálódás élményéhez. Ugyanakkor nem minden vizsgálat talál azonos erősségű hatást, vagyis nem lenne helyes azt állítani, hogy minden természetes hang minden ember idegrendszerére automatikusan ugyanúgy hat.
A köznyelvben manapság gyakran találkozhatunk a „fehér zaj”, „barna zaj” vagy éppen „zöld zaj” kifejezésekkel is. Utóbbit sokszor erdei, víz- és más természetes hangok gyűjtőneveként használják internetes hanganyagoknál. Ma ezeknek a hangoknak a felvételeit néhány kattintással elindíthatjuk munka közben vagy lefekvés előtt. Hallgathatunk órákon keresztül esőt, madárdalt, erdei szelet vagy patakcsobogást, és a vizsgálatok szerint már az audiovizuálisan közvetített természetnek is lehet bizonyos regeneráló, stresszcsökkentő hatása. Mégis egészen más, amikor nem egy hangszóró próbálja elénk idézni az erdőt, hanem mi magunk állunk benne.
Ezért érdemes megkeresni azokat a helyeket, amelyekért nemcsak az autónk ajtaját kell kinyitnunk, hanem kilométereket kell gyalogolnunk. Egy távoli öreg bükkösben egyszerre dolgozik a látvány, a hang, a mozgás, a hűvösebb erdei mikroklíma és az az élmény, hogy néhány órára kívül kerülünk megszokott környezetünkön és mindennapi rutinunkon, még akkor is, ha nem vagyunk rendszeres túrázók. A szemünk a hatalmas fákon időzik, a fülünk visszatalál a természet saját zajaihoz, a figyelmünk pedig lassan elfordul attól, amit néhány kilométerrel korábban még olyan fontosnak gondoltunk.
Túra az Ezerház-tetőre
Az Ezerház-tető legkönnyebben Mátraszentimre-Bagolyirtás felől, a zöld + jelzést követve közelíthető meg. Az út emelkedős szakaszain néhol alaposan meg kell dolgoznunk azért, hogy feljussunk a gerincre, ám az elénk táruló erdő látványáért minden lépés megéri. A túra kezdetén tisztásokkal tarkított vegyes erdőrészek, majd egy hangulatos fenyves kíséri lépteinket, mígnem egyszer csak belépünk az Ezerház-tető öregerdejébe. A szomszédos Tót-hegyes oldalából (amelyet szintúgy nem érdemes kihagyni, ha már erre járunk) gyönyörű panoráma nyílik a Nyugati-Mátra bérceire, különösen Ágasvár és Óvár irányába, valamint Mátrakeresztes völgyei felé; tiszta időben pedig a Felső-Mátra gerince és a Galyatető is feltűnik a távolban, valamint feltűnik a Cserhát dimbes-dombos, szelíd tájegyüttese is. A hegység egyik különleges, belső világát járhatjuk be itt, amely télen és nyáron egyaránt más-más arcát mutatja, és csendesen vezeti vissza az embert a természethez. Érdemes ezért nem csupán rövid látogatást tenni, hanem akár néhány órára is elidőzni, hogy testünkben és lelkünkben egyaránt magunkkal vihessük az erdő nyugalmát.
Fotók: Demecs Norbert
260 millió éves kövek. Használjuk őket, vagy hagyjuk meg a hegyet?
Közös kultúránk a vörös kővel a Balaton partján, a jövő építészeti kihívásai
