Amikor a magyar Velence nevét meghalljuk, szinte mindannyiunknak azonnal a csillogó víztükör, a nyári hőség, a csobbanás és a lángos illata ugrik be – vagy éppen a súlyos vízhiány, az egyre fokozódó aszály és a hőkupolák kora. De mi történik akkor, ha egy picit feljebb emeljük a tekintetünket, és magunk mögött hagyjuk a partot? Húzzunk túracipőt, mert ez a kaland bebiznyítja: Velence és térsége jóval több, mint ahogyan a legtöbben gondolnak rá.
A velencei régió, ahol a tavon túl is vannak csodák
Tudom, ha Velencéről beszélünk, ma már elkerülhetetlen, hogy meg ne említsük a tó sajnálatos állapotát. Az elmúlt évek aszályos időszakai, a drasztikusan alacsony vízszint, a súlyos csapadékhiány és a megváltozott ökológiai környezet sokakat elszomorít. Ám azoknak, akik nem kifejezetten és kizárólag a fürdés és a vízi világ szerelmesei, van egy remek hírem: a Velencei-tó térsége olyan elképesztő alternatívákat tartogat, hogy akár egy többnapos kirándulás is kevés hozzá. A Velencei-hegység erdei, a rejtett völgyek, a panorámás csúcsok és a geológiai ritkaságok hazánk egyik legizgalmasabb gyalogos és kerékpáros túraparadicsomává teszik ezt a vidéket. Most egy olyan körtúrára invitállak benneteket, amely sokak számára garantáltan új megvilágításba helyezi a régiót.
Kiváló közlekedés: karnyújtásnyira a fővárostól
Nagyon valószínű, hogy a balatoni táj, a Vértes-Gerecse és a Budai-hegyek tömbje közé beékelődött táj, Velence, Sukoró és Pákozd térsége nem az első helyek valamelyikén szerepel a hazai természetjárók körében, pedig bőven van oka és célja az ide irányuló túráknak, kirándulásoknak. Ami a Velencei-hegységet az egyik legvonzóbb célponttá teszi, az a hihetetlenül szerencsés elhelyezkedése: szinte bármilyen módon is utazunk, alig negyven perc alatt magunk mögött hagyhatjuk a főváros zaját. Autóval az M7-es autópályán szinte percek alatt ideérünk, de ha igazán zölden és kényelmesen szeretnénk utazni, a vonat a legjobb választás. A Déli pályaudvarról sűrűn, modern és tiszta szerelvények indulnak, amelyek a nyári és az őszi időszakban egészen késő estig, menetrend szerint szállítják a kirándulókat Velence megállóba. Legyen szó egy hirtelen ötlettől vezérelt félnapos kiszakadásról, egy tartalmas egész napos menetelésről vagy egy hosszú hétvégéről, a logisztika itt sosem lehet akadály.
Velence, a hangulatos kisváros gyönyörű Ófaluval
Mielőtt belevetnénk magunkat a vadregényes természetbe, érdemes egy kicsit elidőznünk Velence Ófalujában. A település ősi magja olyan, mintha egy mesekönyv lapjaira léptünk volna: igazi magyar táj. Szívbe markolóan szép.
A dimbes-dombos szűk utcácskák, a jellegzetes, fésűs beépítésű, tornácos parasztházak hűen őrzik a múlt századok építészeti hagyományait. Velence kialakulása az ősi halász- és földműves kultúrához kötődik, és bár a város a part mentén az elmúlt évtizedek során jelentős fejlődésen ment keresztül, az Ófalu megőrizte azt a békés, intim atmoszférát, amit nem csak szemünknek olyan gyönyörű nézni, de lencsevégre is érdemes kapni. A gyönyörű utcaképek, faragott tornácok és kapuk, nagy gyümölcsfák, szőlőlugasok, az igazi vidéki táj hangulatát őrző nádtetők, az apró kertekből kikandikáló virágok és a régi kőfalak között sétálva az ember szinte tapintja a történelmet.
A Bence-hegy: Olajfúró toronytól a modern építészeti műremekig
Az Ófalut magunk mögött hagyva, a sárga sáv turistajelzést követve kezdjük meg a kapaszkodást a Bence-hegyre (210 m), amely ősidők óta a térség legfontosabb kilátópontja, s feltételezett őrhelye. A Bence-hegy déli lejtőin régen szőlőművelés folyt, a szőlőhegyi világ pedig pincéivel, présházaival és kertjeivel hosszú időre meghatározta a település arculatát.
Sokan talán még emlékeznek rá: évtizedeken át egy leselejtezett, Zala megyéből hozott olajfúró torony süvegelte a hegytetőt, amíg a '80-as évek végén robbantásos technikával le nem bontották. A hegy sokáig kilátó nélkül árválkodott, ám 2018-ban egy lenyűgöző, modern építészeti műremek vette át a helyét. A Kruppa Gábor és Merkel Tamás által tervezett, szélfútta fát (vagy nyíló virágot) formázó, húsz méter magas beton”oszlop” már messziről vonzza a tekintetet. Ahogy lépésről lépésre haladunk felfelé a lépcsőházban, természetfotósok zseniális képei kísérnek minket, a csúcsra érve pedig... nos, az a körpanoráma leírhatatlan. Miközben a szél hűsen kavarog felettünk, lábunk alatt hever a tó, a nádasok labirintusa, Velence, Kápolnásnyék, Sukoró és Nadap háztetői, tiszta időben pedig a Vértes és a Budai-hegység vonulatai is kirajzolódnak a horizonton. A kilátó belépőjegy váltása ellenében látogatható, a szomszédos parkolóban pedig büfé is működik, ahol a túrázók, kirándulók felfrissülhetnek, energiát gyűjthetnek a következő szakaszokra.
Kitekintő Nadapra: különleges történelmi-természeti hely, az adriai szintezési ősjegy otthona
A Bence-hegytől nagyjából másfél kilométerre, a sárga és a piros sáv jelzéseket követve érkezünk meg egy olyan aprócska településre, amely hatalmas földrajzi jelentőséggel bír. Nadap nevét az iskolapadban talán mindenki hallotta már, és nem véletlenül. Itt, a gyönyörű Palermói Szent Rozália-templomhoz közeli sziklák között bújik meg a híres szintezési ősjegy.
De miért pont itt? A válasz a Velencei-hegység geológiájában keresendő. A hegység jelentős részét karbon kori, mintegy 300 millió éves gránit alkotja, amelynek stabil alapkőzete kiváló lehetőséget kínált egy nagy pontosságú magassági alappont kialakítására. Amikor a 19. század második felében az Osztrák–Magyar Monarchia katonai földmérői kiépítették az országos szintezési hálózatot, annak egyik főalappontját Nadapon létesítették. Magasságát 1888-ban 173,8385 méterben határozták meg az Adriai-tenger trieszti középvízszintjéhez viszonyítva. Később, az 1949-ben megkezdett új országos szintezési hálózat kialakításakor a régi pont közelében újabb főalappontot létesítettek, Magyarország pedig később áttért a Balti-tenger Kronstadtnál meghatározott középvízszintjéhez igazodó balti magassági rendszerre. Látni ezt a szerény, mégis hihetetlenül fontos helyet különleges élmény: itt a Velencei-hegység több száz millió éves kőzete és a magyar földmérés története szó szerint ugyanazon a ponton találkozik.
A Velencei-hegység csúcsa: A Meleg-hegy
Utunkat a piros, majd a sárga sáv jelzéseken, valamint a kék kerékpárúton folytatva fokozatosan hódítjuk meg a hegység legmagasabb pontját, a 352 méter magas Meleg-hegyet. Bár alpesi magasságokról, hatalmas szubalpin bükkösökről itt nem beszélhetünk, a gránittömbök között kanyargó ösvényeknek, az erdős-legelős tájnak és a sajátos domborzatnak köszönhetően mégis hamisítatlan hegyvidéki hangulat vesz körül minket. A Velencei-hegység erősen lepusztult, idős felszíne éppen ettől különleges. A fő tömeget alkotó gránitot repedések, telérek szabdalják, az évmilliókon át dolgozó időjárás pedig lekerekített tömböket, különös sziklaalakzatokat és változatos felszínt formált belőle.
A csúcsot ne klasszikus turistakilátóként képzeljük el. A Meleg-hegy tetején hajdani geodéziai vasbeton torony és távközlési berendezések állnak. A régi mérőtorony ma nem látogatható kilátó; tetején ugyanakkor rádiós és távközlési eszközök is működnek. A jelenleg elzárt, látogatók számára nem megközelíthető, adótoronyként is funkcionáló betonkolosszus ipari mementóként magasodik a fák fölé.
Éppen ezért nem feltétlenül maga a csúcspont jelenti a Meleg-hegy legnagyobb élményét. Sokkal inkább az oda vezető és onnan tovább induló út: az erdők közül kibukkanó rétek, a Nagy-legelő nyitottabb térsége és a hegységre jellemző sziklaalakzatok miatt érdemes erre az útra fűzni a túrát.
A Likas-kő és a Bodza-völgy
A csúcsrégiót magunk mögött hagyva először a sárga háromszögre térünk rá, és egy merőben más, de annál varázslatosabb arcát mutatja meg a hegység. A terület egyik legizgalmasabb geológiai képződménye a Likas-kő (vagy Likaskő), egy első ránézésre furcsa, az erózió által természetes módon kilyuggatott, látványos és kalandos gránittömb. Érdekessége, hogy a Meleg-hegy gerincét követő kvarctelér anyagából alakult ki, vagyis földtani szempontból is eltér a Pákozd környékén látható klasszikus gránit ingókövektől. A külső erők hosszú munkája olyan formát hozott létre, amelyben a sziklatömbök között jellegzetes nyílás alakult ki – innen ered beszédes neve is. A szikla és/vagy a környező tágas, gyönyörű panorámával szabdalt legelők tökéletes helyszínt biztosítanak egy rövid pihenőre, egy szendvics elfogyasztására, miközben a tekintetünk a környező erdőkön, völgyeken vagy a távolban hullámzó dombokon pihen.
A 200–300 méteres tengerszint feletti magasságban, erdőkkel és ligetekkel ölelt réteken, már a piros sávon a vadregényes Bodza-völgy felé ereszkedve az embernek az az érzése támad, mintha a világ végén járna. A nyugalom és a csend itt szinte tapintható, miközben a természet szépsége összefüggő erdőtakaróval, kalandos völgyi ösvényekkel és megkapó sziklaformációkkal örvendeztet meg. A perspektíva zártabb, helyenként szurdokszerű világot mutat a táj, így néhány kilométeren belül szinte teljesen megfeledkezünk arról, hogy alig valamivel korábban még a Budai-hegyek sziluettjét kémleltük a Bence-hegyi kilátóból.
Túránk Sukoró és Pákozd felett folytatódik: A híres ingókövek világa
Ahogy a hegység nyugati és déli lankái felé közeledünk Sukoró és Pákozd felett, a Velencei-hegység talán legismertebb geológiai csodái, az ingókövek birodalmába lépünk, még mindig a kék kerékpárúton, de már a piros + turistajelzésen barangolva. A Kocka, a Medve vagy éppen a Pandúr-kő nem emberi kéz, hanem évmilliók mállási és felszínformáló folyamatainak eredménye. Évmilliókkal ezelőtt az izzó magma a mélyben szilárdult gránittá, majd a fölötte lévő kőzetrétegek fokozatos lepusztulásával egyre közelebb került a felszínhez. A gránitot átjáró repedések mentén meginduló mállás lassan formálta és lekerekítette a hatalmas tömböket, a közöttük keletkezett málladék pedig idővel lepusztult és elszállítódott. Így kerültek felszínre azok a gigantikus, több tonnás sziklák, amelyek közül némelyik ma úgy fest, mintha szinte csak egyetlen ponton egyensúlyozna. Akár rövidebb kirándulást teszünk Pákozd felől, akár egy hosszú körtúra részeként érkezünk ide, a látvány lenyűgöző. Az egyes sziklák peremére lépve – kellő óvatossággal és a természet kincseinek megóvásával – elképesztő panoráma nyílik a minket körülölelő, változatos vidékre.
Velence jóval több, mint egy kiszáradóban lévő tó hazája
Egy ilyen hosszú és élményekben gazdag túra végén talán már mindenki számára egyértelmű: a Velencei-régiót hiba lenne csupán a tó vízállásával azonosítani. Bár a fürdőzés és a vízi világ az utóbbi évek szélsőséges időjárása miatt valóban korlátozottabb lehetőségeket biztosít az ide érkezőknek, ez a vidék egy pillanatra sem veszített vonzerejéből. Velence és a Velencei-hegység nem állt meg az időben, sőt! Kirobbanó formában, páratlan természeti szépségekkel, történelmi titkokkal és végtelenül hívogató, jól kiépített túraútvonalakkal várja mindazokat, akik hajlandóak felvenni a túrabakancsot, és egy kicsit magasabbról, a hegyek és gránitsziklák szemszögéből is rácsodálkozni erre a csodálatos tájra. Induljatok el, fedezzétek fel, mert Velence nagyon is él!
Fotók: Demecs Norbert
260 millió éves kövek. Használjuk őket, vagy hagyjuk meg a hegyet?
Közös kultúránk a vörös kővel a Balaton partján, a jövő építészeti kihívásai
