Mindenki bakancslistáján vannak helyek, ahová az ember nem feltétlenül azért tér vissza ismételten, mert minden alkalommal valami újat mutatnak, hanem mert ugyanazt az életérzést adják. Számomra ilyen hely a Szádelő-völgy. A Felvidék déli részén megbúvó szurdokba lépve több száz méter magas mészkőfalak között vezet az út: a patak vize olykor csendesen, máskor zúgva kíséri a túrázót, mélyzöld mohatelepek borítanak mindent, miközben a fölénk magasodó sziklaóriások emlékeztetnek arra, hogy ezt a tájat nem ember alkotta, hanem a természet formálta évmilliókon át. Nem véletlen, hogy a Szlovák-karszt egyik legismertebb és leglátogatottabb természeti értékének számít. Fedezzük fel közösen!
A kő és a víz harca által formált táj
A Szádelő-völgy (vagy Szádelői-völgy) a Szlovák-karszt Nemzeti Park egyik legismertebb természeti látnivalója, amely a Gömör–Tornai-karszt geológiai kincseinek egyik ékes zászlóvivője. A csaknem három kilométer hosszú szurdokot a Szár-patak (Blatnica-patak vagy egyesek által csak egyszerűen Szádelői-patak) hosszú idők alatt vájta a mészkőbe, miközben a fölénk magasodó sziklafalak helyenként a több száz méteres magasságot is megközelítik. Nem véletlen, hogy a Szádelő-völgyet a Felvidék egyik leglátványosabb karsztjelenségeként tartják számon, geológiai és természeti értékei miatt pedig az UNESCO Természeti Világörökségi listáján is szerepel.
A völgy mai arculata több millió év alatt alakult ki. A mészkő jól oldódó kőzet, ezért a rajta áthaladó víz fokozatosan mélyítette és szélesítette a hasadékokat, míg végül létrejött az a szoros, amelyet ma is bejárhatunk. A szurdok egyik különlegességét az adja, hogy a felszíni és a felszín alatti karsztos folyamatok ma is aktívan formálják a tájat. A környéken számos kisebb-nagyobb barlang, kőfülke és oldásforma figyelhető meg, amelyek értékes betekintést nyújtanak a karsztvidék fejlődésének földtani folyamataiba és jelenlegi állapotába.
A szoros körülbelül 3 kilométer hosszú, átlagosan 200-250 méter mély, és az alján a legszűkebb része mindössze 10 méter széles, melyet Szádelői-kapuként is neveznek. Sajátos mikroklímája miatt nagyon gazdag élővilággal bír, mely az állat-és növényvilág szempontjából is kifejezetten izgalmas.
Gazdag természeti paradicsom
A Szádelő-völgy azonban nemcsak a geológusok vagy a természetkutatók számára különleges. Már az első métereken feltűnik, hogy a szurdoknak saját mikroklímája van. Míg a völgyet körbeölelő magasabb fennsíkokat nyáron is erős napsütés éri, addig a völgy alján sokkal hűvösebb, párásabb, frissebb levegő fogadja a túrázót. Ennek köszönhetően olyan növényfajok is megtelepedtek itt, amelyek a környező dombvidéken már jóval ritkábbak. A meredek mészkőfalak repedéseiben különleges sziklanövények, páfrányok és mohák kapaszkodnak meg, a lombkoronaszintet elsősorban bükk, gyertyán, juhar és kőris alkotja, tavasszal pedig a völgy alját és a napsütötte fennsíkokat, sziklagyepeket és hajdani kaszálókat is vadvirágok sokasága borítja. A természetvédelmi szakemberek több olyan ritka és védett növény- és állatfajt tartanak számon a területen, amelyek fennmaradásában a szurdok sajátos élőhelye ma is kulcsszerepet játszik.
Nem véletlen, hogy a Szádelő-völgy már évtizedek óta a természetjárók egyik kedvelt úti célja. A gyalogos kirándulás technikailag nem tartozik a legnehezebb, profik számára ajánlott szintek közé, mégis végig leköti az ember figyelmét, s lépésről-lépésre a rácsodálkozás élményét teremti meg. Hol a patak csobogását hallgatjuk, hol a sziklafalak formáit figyeljük, máskor pedig fel-fel pillantunk, hátha sikerül megpillantani egy szirti sast vagy egy hollót, amint a sziklafalak fölött köröz. Itt igazán érdemes lassítani és felvenni az egész terület harmonikus nyugalmát. A Szádelő-völgy legkevésbé sem az a hely, amelyen csak úgy átszaladunk. Sokkal inkább olyan táj, ahol időről időre meg kell állni, körbe nézni, és hagyni, hogy a természet apró részletei is megmutassák magukat.
A völgy egyik legismertebb sziklaalakzata a Cukorsüveg (Cukrová homoľa), amely szinte őrszemként emelkedik a mészkőszirtek fölé. Nevét különleges formájáról kapta, melynek kialakulásában a környékre jellemző karsztos folyamatok játszottak szerepet, mára pedig a Szádelő-völgy egyik jelképévé vált. Mind lentről, mind a környező fennsíkokról és kilátópontokról egészen más arcát mutatja, mint odalentről. Míg a szurdok mélyén sétálva a hatalmas sziklafalak között érezzük magunkat aprónak, a magasból már jól kirajzolódik, hogyan vágta ketté a patak ezt a hatalmas mészkőtömböt évmilliók alatt, s ezen tűnődve, a tájba olvadva talán még apróbbnak érezzük magunkat. A sziklafalak oldalában számos, több tucat mászó útvonal is kialakításra került.
Kedvenc túrám a völgyön és a fennsíkon át
A legtöbb kiránduló számára a szurdok bejárása jelenti a túra végét, pedig a Szádelő-völgyet szerintem akkor lehet igazán megismerni, ha felkapaszkodunk a fennsíkra is. A völgy felső részén, a piros jelzésről a kékre térve hagyja el az ösvény a patakot, majd egyre meredekebben kanyarog fel a Szádelői-fennsík peremére. A szintemelkedés már jóval komolyabb, mint odalent a szurdokban, izzasztó szakaszon kapaszkodunk egyre fentebb egy mesés bükkerdő talaján, de minden megtett méterért kárpótol majd a kilátás.
Fent egészen más világ fogadja az utazót; A szűk szurdok után kitárul a táj, az ösvény pedig előbb a rétekkel szabdalt mesebeli fennsíkon, majd e karsztfennsík szélén, a völgy peremén vezet tovább. Aki nem látta még ezt a pompás helyet élőben, nehezebb elképzelnie, hogy néhány perccel korábban még a Szár-patak mellett sétáltunk, innen fentről pedig már szinte madártávlatból tekinthetünk vissza a völgyre. A fennsíkról jól kirajzolódik, milyen mélyen vágta be magát a patak a több millió éves mészkőbe, s hogy mekkora pilléreket “épített”, formált a természet.
A fennsík túlnyomó részét eredetileg lombhullató erdő borította. Az erdőket a helyi lakosság az elmúlt századok során letermelte, és az oldalakat legelővé alakítva főként juhok és szarvasmarha legeltetésére használta. Az erdők kivágása és az ezt követő intenzív legeltetés eredményeként a vékony termőréteg lepusztult, és az alapkőzet felszínre kerülésével alakultak ki a fennsíkra olyannyira jellemző karrmezők.
Az elmúlt években lényegesen csökkent a legeltetés intenzitása, aminek következtében a kopár területeket sok helyen bokrosok váltották fel. Napjainkban a legnagyobb veszélyt a táj- és flóraidegen növényfajok betelepülése és betelepítése jelenti.
A fennsíkon ősi erősítés nyomait is megtaláljuk
A fennsík legszebb pontja kétségkívül a “Krkavčie skaly” peremén található kilátó. Nincsenek korlátokkal körbevett teraszok vagy benyúló üvegpallók, sem kilátótorony, csak a tömény természet. A mészkősziklák peremére kiérve egyszer csak megnyílik alattunk az egész völgy, szinte karnyújtásnyira emelkedik a Cukorsüveg jellegzetes sziklatornya, valahol alattunk, “láthatatlanul“ kanyarog a Szár-patak, a túloldalon pedig függőleges, tűéles mészkőfalak zárják körbe a szurdokot. Jó időben a tekintet messze elsiklik a Szlovák-karszt fennsíkjai fölött, egészen a környező tájakon túl egészen a Bükkig vagy a Mátráig. Nem véletlen, hogy sokan ezt tartják a nemzeti park egyik legszebb természetes kilátópontjának.
Én ilyenkor mindig leülök néhány percre a szikla szélére. Csak nézni a völgyet. Az ember azonnal megérti, milyen apró része ennek a tájnak. Ha társsal vagy csapattal együtt vagyok itt szinte “gombnyomásra” hallgat el mindenki, s valamilyen formában kapcsolódik ehhez a nem mindennapi tájhoz. Egyesek a méreteken ámulnak el, mások azon, hogyan játszik a zöld és a fehér (a lombok és a mészkőfalak kontrasztjai), megint mások azon, hogyan változik pillanatról-pillanatról a felszín, mennyi formakincs és a rájuk élő megannyi növény váltja egymást.
A sziklák repedéseiben csenevész fenyők és lombos fák kapaszkodnak meg, gyökereik sokszor csupán néhány centiméteres talajrétegben találnak biztos fogást. A kopár mészkőfelszínen jól megfigyelhetők a karsztosodás nyomai is: a csapadékvíz által kialakított apró vájatok, hasadékok és oldásformák, amelyek ma is folyamatosan alakítják a kőzetet. Éppen ezek az apró részletek emlékeztetnek arra, hogy a táj ma sem befejezett, hanem ugyanúgy változik, ahogyan évezredekkel vagy akár évmilliókkal ezelőtt, s mi csak egy szempillantásnyi időt látunk mindebből.
A fennsíkon vezető ösvény több helyen egészen közel halad a sziklafalak pereméhez, ezért érdemes fokozott figyelemmel közlekedni. A kilátás könnyen magával ragadja az embert, de a természet itt nem ismer korlátokat vagy biztonsági kerítéseket.
Talán éppen ettől a nyersességtől maradt meg ennyire eredetinek ez a vidék. A Szádelő-völgy fölött állva az ember nemcsak egy látványos panorámát kap, hanem azt is megérti, milyen hatalmas munkát végzett itt a természet az elmúlt idők során, melynek felismerése a természet még nagyobb tiszteletére és megbecsülésére tanít.
Szádelői mesék
A szurdokhoz és környékéhez számos népmese, monda-vagy babona és legenda fűződik. Már a nevének magyarázata is legendás: a szád vagy száda szó az ősi időkre vezethető vissza, mely szájat-torkot vagy nyílást jelenthet – ha arra gondolunk, hogy a szurdok elé települő emberek a „száj” előtt éltek, teljesen logikus ez a származtatás. Talán kevésbé ilyen szilárd alapokra fektethető történetet őriz az ördöggel vagy bizonyos átkokkal kapcsolatos mendemondák halmaza, melyek megkövesedett alakokról vagy zuhanásokról mesélnek. Szólnak mindemellett regék nagy magyar királyokról, az egykor itt működő malmok évtizedeiről, a honfoglaló magyarokról, várakról és sziklákról, de Kossuth Lajosról és Jókai Mórról is. Aki szívesen elmerülne nem csupán a völgy geológiai és természeti szépségeiben, de folklórjában is, a szurdok bejáratánál 5 eurós áron kapható „Szádelői regék” című kiadvány megvásárlásával odafent, a fennsík peremén, egy fehér mészkősziklán olvasgatva akár ezt is megteheti.
Újból visszatérni valahová nem badarság, hanem értékes idő
A Szádelő-völgy bejárása után az ember nem egyetlen látványra emlékszik. Nem a legmagasabb sziklafalra vagy a legszebb panorámára. Inkább apró részletek maradnak meg: a patak hangja, a fehér mészkő egyedi színárnyalatai a napsütésben vagy a mélyen morajló szél hangja a fennsíkon. Az ösvény, amely hol eltűnik az erdőben, hol a sziklafalak szélére vezet. Éppen ettől válik emlékezetessé, és ami nagyon fontos: élővé. Nem egyetlen pillanat okán, hanem az egész út miatt.
Ahogy visszafelé indulok a fennsíkról, még egyszer hátranézek. Néhány perccel korábban ugyanitt álltam, ugyanazokat a sziklákat néztem, most mégis egészen másként látom őket. A több száz méter magas mészkőfalak, a mélyben kanyargó patak és a sziklák peremén kapaszkodó fák együtt alkotják azt a tájat, amelyet látni érdemes. A természetben nincsenek egyenes vonalak, a Szádelő-völgyben pedig ezt különösen könnyű észrevenni. Számomra ez az, ami miatt az ember szívesen visszatér ide. Nem azért, hogy újra teljesítse ugyanazt a túrát, hanem hogy ismét átélje azt az érzést, amikor a szurdok “tetején” állva, a fennsík peremére érkezve lassan maga mögött hagyja a külvilágot.
Helyben is vannak csodák
avagy az igazi varázslat néha pont ott kezdődik, ahol lakunk
