Mit jelent a déli harangszó? – 565 éve volt a nándorfehérvári diadal, de hatása ma is velünk van

Ma van a nándorfehérvári diadal 565. évfordulója, és ma is megszólal délben a harang, ami az utóbbi bő fél évezredben (nagypénteket és nagyszombatot kivéve) minden áldott nap zengett, világszerte a katolikus templomokban. Talán sokan tudják: a török sereget megállító győztes, nándorfehérvári csata emlékével hozható összefüggésbe ez az egész világon élő szokás. És mégis: a tárgyi tudás mögött kevésszer találkozunk érzésekkel, valódi tudással.

Mert könnyebb egyszerűen elfogadni a harangzúgást, de nem nézni az okokat, nem kérdezni, miért – könnyebb nem pillantani a történelem mélyére. Hiszen ha ezt tennénk, óhatatlanul találkoznánk a nemzetek identitását érintő kérdésekkel, amely témakör már kényes területnek számít. És bár az elmúlt évszázad eszméit ismerve érthető az óvatosság, mégis azt gondolom, sokat veszítünk, ha elfelejtkezünk egy eseményről, amire igenis büszkén emlékezhetünk magyarként. Például Nándorfehérvár ostromáról.

Nándorfehérvár, mit is jelenthetsz?

Azt gondolom, hogy a nándorfehérvári diadal évfordulója olyan ünnepnap, amit sokkal jobban hangsúlyozhatnánk. Az ominózus csata ismert esemény volt a maga idejében, ráadásul tagadhatatlan: nagy szerepe volt egész Európa történelmét tekintve. 1453-ban elesett Konstantinápoly, oszmán uralom alá került a keleti kereszténység legfontosabb bástyája. Míg állt, a Róma központú nyugati kereszténységnek nem kellett attól tartania, hogy Európa nyugati részén is veszélyt jelenthetnek a török hódítók.

Az oszmán birodalom azonban egyre erősödött, nyíltan kimondott tervük volt elfoglalni egész Európát. Erre Bizánc bekebelezése után minden esélyük megvolt. A Magyar Királyság azonban megkerülhetetlenül útjukban állt, ezért is aggódott a pápa és a nyugati uralkodók nagy része a magyar seregekért. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy III. Kallixtusz pápa elrendelte, hogy a hívek imádkozzanak a keresztény seregek győzelméért – erre az imára hívta fel eredendően a déli haragozás a figyelmet.

Mire azonban a rendelet eljutott volna Bécsbe és Budára, Hunyadi János és Kapisztrán János a szerb és magyar sereg élén győzött a hatalmas túlerővel szemben.

Így történt, hogy a déli harangszó már nem könyörgésként, hanem hálaadásként szólalt meg Európa-szerte. És megszólalhatna ezért ma is: sok mindenért lehetünk hálásak a jelenben is.

Valami, ami összeköt

Persze Nándorfehérvár ostroma rég volt, és csatákat ünnepelni mindig kényes terep: ami valakinek győzelem, az másnak vereség. Fokozottan így van ez, ha a kereszténységhez kapcsolódó csatáról beszélünk, hiszen minden vallási kérdés eleve megosztó téma korunkban: ha meghalljuk, hogy „keresztény Európa”, vagy „vallási indíttatású háború”, tudjuk, konfliktusos terephez érkeztünk. Ezek a témák ugyanis csupa olyan fogalmat érintenek, ami inkább széthúz, mint összeköt nemzeteket és egyes embereket egyaránt.

És én ezt nagyon sajnálom. Fáj, hogy úgy látom, nem találunk közös pontokat.

Vallási hovatartozástól függetlenül tekinthetnénk úgy a „keresztény Európára”, mint egy fantasztikus kulturális közegre, ami mindannyiunknak sokat ad az építészete, irodalma, képző- és zeneművészete által!  És ha nem lett volna a nándorfehérvári győzelem, talán egész máshogy fejlődik a kultúránk. Sose tudjuk meg, mi lett volna akkor, de az biztos, hogy amit ezen az úton haladva az utóbbi századok művészei és filozófusai ránk hagyhattak, fontos és szerethető.

Másrészt a (közép-)európai együttélés szempontjából is adhat egy pozitívabb perspektívát ez a nap: a magyar vitézek mellett 8000 szerb, csehek és németek is részt vettek a védelemben, amelynek egyik fő szószólója az olasz Giovanni da Capestrano (Kapisztrán János) volt. Az együttműködés nagy erővel bír – láthatjuk. Csak megfontolni és megérteni kellene mindezt.

Aztán pedig a saját életünkre vonatkoztatni:

nemcsak vallások vagy országok között vannak háborúk, viszályok, hanem a mindennapi életünkben is. A cél a béke, támadni sose jó.

De ha minket támadnak, csak akkor tudunk eredményesen védekezni, ha a széthúzás helyett összetartunk a környezetünkben élőkkel. A testvérünkkel, a sógorunkkal, a szomszéddal – azzal, aki valamiben a társunk a támadóval szemben.

Azt hiszem, ha érett gondolkodással, felnőtt hozzáállással közelítünk a történelemhez, és általa a mához, akkor büszkén megemlékezhetünk Nándorfehérvárról. Bátran tudatosíthatjuk, hogy mi, magyarok akkor tényleg a védőbástyái voltunk Európa kulturális értékeinek. Megtehetjük ezt anélkül, hogy kizárnánk az örömből másokat, vagy hogy a másik fél – jelen esetben a „törökök” – ellen szólna az örömünk.

Én büszkén tudok emlékezni a nándorfehérvári hősökre, amikor megszólal a déli haragszó, és ez egyáltalán nem akadályoz abban, hogy örömmel állapítsam meg, hogy a törököknek is sok kicsi alma van a zsebében.